Papokra mindig szükség lesz…
Szerintem senkinek sem jó, ha a papi hivatást vállalók száma félelmetes gyorsasággal csökken. A győri egyházmegye adatai szerint például tavalyelőtt 8 pap halt meg, a szolgálatot teljesítőknek pedig több mint a fele 73 évesnél idősebb volt; a hatalmas szemináriumi épületben hat évfolyamon összesen hét növendék készült a papi hivatásra. Az Állami Egyházügyi Hivatal, amely Hála Istennek ma már nem létezik, összecsaphatná a tenyerét, végre megvalósul a nagy lenini terv, a vallás és a papi hivatások száműzése. Ennek a nézetnek szemegyenesen ellentmond, hogy pont a diktatúra legkeményebb éveiben, az ötvenes években szolgálta népünket a legtöbb szerzetes és pap. Nem az elnyomás tántorítja el tehát a szemináriumba jelentkezőket, hogy ezt az életpályát válasszák maguknak. Sőt a rendszerváltás idején némileg megnövekedett a katolikus papságot hivatásuknak választók száma, de aztán napjainkig folyamatossá vált a vészes fogyatkozás. Az okokat az egyházi közösség számtalan fórumán keresik. Emlegetik a szigorú papi nőtlenséget, a presztízscsökkenést, annak a hagyománynak a hiányát, hogy régen minden nagycsaládból egy fiúgyermek papnak ment. A folyamat pedig kifejezetten fordítottan arányos, minél kevesebb a hivatást választók száma, annál nagyobb teher zúdul rájuk, és emiatt még inkább csökken azok száma, akik ezt a csodálatos életpályát felvállalják. 2200 pap nem képes maradéktalanul teljesíteni az adminisztratív, a pénzügyi, jogi és egyéb feladatok ellátását. Hol marad a lényeg? Az emberi lelkek ápolása, gyógyítása és Jézus evangéliumának hirdetése?
Mit lehetne hát tenni? Szerintem a legcsupaszabb őszinteségre volna szükség, a mindennapos párbeszédre egyházi vezetők és hívők között, mint ahogy a Szemlélek blogírója kifejezi a “civilfóbia” száműzésére. Nem azt kellene mondani, hogy ezt tegyétek, például alkossatok imaszövetségeket a paphiány megakadályozásra, hanem azt kéne mondani, hogy gyertek üljünk le és minden külsőséget, minden megcsontosodást, hierarchikus akadályt legyőzve gondolkodjunk együtt, beszéljük meg.
Talán éppen olyan missziókra volna szükség, amelyek házhoz mennek, amelyek képesek a mai ember mindennapos lelki gondjaival őszintén és leplezetlenül azonosulni. Gondolom a keresztény ősegyház tagjai a szó legteljesebb értelmében együtt éltek, a nap minden órájában és percében vállalták egymást, igazi közösséget alkottak Krisztus nevében. Ezért véleményem szerint most olyan papokra volna szükség, akik felkeresik az embereket, ismerik őket, és leülnek velük beszélgetni, akik életük mindennapos részévé válnak. Mert most már nincs sok idő a tétlenkedésre, mert most már nem lehet a távolból az igét hirdetni, már nem lehet csak várni, és várnia hívőket a szentmisékre, és szentelni itt szentelni ott. A szétszéledt nyájat meg kell keresni, egybe kell terelni és közéjük kell állni és vállalni a nyáj fájdalmait, örömeit, sikereit és kudarcait, hirdetni az igét közöttük, mint az igazi pásztorok tették, az apostolaink.
Mellékirat: Szombaton délután öt órakor szentmisén voltam. Agg pap botorkált az oltár és a szószék között, kapaszakodva, vonszolva magát, támaszkodva, megtört gerinccel, az élet súlyától meghajlottan, de a hit szemében csillogó örök örömével és mély tiszteletet parancsolva. A fiatalabb plébános tartotta az igazi, a nagy kelyhet, aminek bizony súlya van, és a jó öreg pap bácsi egy kicsi, apró kelyhet, szinte csak szimbolikusan, azt is alig volt képes az úrfelmutatáskor felemelni. Két oldalukon hét-nyolc éves fiúcskák ministráltak. Megdöbbentő volt az ellentét. Mintha az agg papban a jelen gondjainak kifejeződését láttam volna, plébániák bezárását, a vészharangok kongatását, imaszövetségek sorozatos indítását. És a katolikus egyház elleni meg nem szűnő támadásokat, a politikai felhasználást, a hierarchikus kiszolgáltatottságot, a világ bizonytalanságát és a hívők zavarodottságát. Aztán a két kisfiúra néztem és bennük a jövő reményét fedeztem fel: Elhivatott, mély hitű, önzetlenül szolgáló és a szeretet fényében élő erős, fiatal férfiakat, akik a nyájat igaz pásztorként terelgetik Krisztus útján. Mert papokra mindig szükség lesz, amíg a világ világ lesz.
MTI fotó/Mészáros János