2017
14
11

A gesztenyesütő

Nekem nagyon hiányzik a gesztenyesütő. Akár Pesten a Rákóczi úton, akár Kőszegen a templom előtti Fő téren, vagy Sopronban a Várkerületen áll. Anyóka, vagy jó ember vastagon beöltözve a téli hideg szélfuvallathoz. Vaskályhájának rostján pörkölődnek az isteni illatú csemegék, és az izzó faszén szikrái táncot járnak a sötétben. Más volt az íze portékájának, mint a mai adventi vásárok, a fesztiválok sült szelíd gesztenyéinek. És más a hangulatának varázsa is, ami már a nehéz régi időket is megszépítette.Hívják Mari néninek, mint gyermekkorom kofaasszonyát, aki újságpapírba öntötte egy fallapáttal a szotyolát két forintért, és mindig kétszer annyit mért, mint ami járt volna ezért az összegért. (Hogy az Isten áldja meg az emlékét többszörösen!!!) A sült gesztenyéket pedig először kivettük az újságpapírból, majd komótosan megmelengettük velük a hógolyózástól áthűlt kezeinket. Aztán elmajszoltuk őket és különös boldogság járta át szívünket, mi fiúbarátok megspóroltunk pár forintot, amivel belépőt vehettünk a korcsolyapályára is. Kit is érdekeltek a házak falát borító furcsa plakát feliratok: El a kezekkel Vietnamtól! A nép pártja a nemzet pártja! Le az imperializmussal!

Aztán hívják akár Erzsi néninek, mint Sárközi Béla bácsi feleségét,  a kedves arcú cigány asszonyt, aki szegény már elköltözött ebből a világból. De most is látom magam előtt, ahogy ügyes és gyors mozdulatokkal megforgatja a forró gesztenyéket, hogy szépen átsüljön mindkét oldaluk és eközben füst csap fel a kályhájából, no meg olyan illat, amit elfelejteni soha nem lehet. Micsoda mennyei érzés volt, a kemény és tüzes héjak lepattintása után szájba venni az omlós húsú, páratlan ízű, téli finomságokat. Igen más volt annak az íze, más volt, mert a város, az utca életének része volt maga a sütés is. Egyfajta szertartás. Ott történt, amikor sokan a színházból tartottak hazafelé a frissen ropogó hóban, vagy amint a temetőbe igyekeztek mécsest gyújtani végső nyugalmat talált szeretteikhez, vagy akár rokonlátogatóba, baráti találkozóra, egyesületi összejövetelre, pásztorórára, templomba.

Ezekre a gesztenyékre gondolok most vágyakozva. Nem csupán nosztalgiából, hanem azért is, mert egy emberközelibb világra emlékeztetnek. Olyan hétköznapokra, amelyeken a városlakók még tisztelettel köszöntötték egymást, nem rohantak el egymás mellett, hanem megálltak néhány szóra tudakozódni a másik egészsége, hogyléte felől. Amikor a gesztenye a társasélet közvetítője is volt egyben, miként  a sétabot és a kalap, amit jó szokásból megemeltek. A sült gesztenye, amit egy andalgás, találkozás, szerelmi légyott, vásárlás, vagy csak egyszerűen a hazafelé vezető út előtt, közben és után ettünk meg. De jó is volt az!

Fotó: Fortepan

Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide