2023
22
11

Emblematikus polgárok

Újabb részlet Sopronról tervezett könyvemből:
Sokszor elgondolkodom azon, mi tartotta össze ennek a városnak lakóit azokban az években, amikor tényleg egy szögesdrótok közé szorított hidegháborús megalázottságban kellett élnie itt mindenkinek. A lelkekben, a szellem világában bizonyosan romboló hatással volt ez. Mint már többször is leírtam, ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, a megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva, de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. De a Nagy Testvér, akihez “megbonthatatlan barátság” fűzött bennünket, mindent figyelt és mindenre kíváncsi volt. Bécstől alig hetven kilométerre csakúgy nem mehetett “Laisser faire, laisser passer” a játék.
– Jó! – mondták is nekem azok a tapasztalt öreg újságírók: – Na te most egy nagyon frekventált megyébe tartasz és még inkább egy “agyonfigyelt” városba. Nem lesz könnyű. Amikor már itt voltam mindezt óriási ellentmondásokban érezhettem és érthettem meg. A kisváros, vagy inkább közepes város nyugalma keveredett, valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalansággal. Még a bevásárló turizmus csúcsidőszaka sem volt itt, és mégis. Első szemre csendes, békés arcát nyújtotta felém Semprónia, ahogy bizonyos titkos társaságok hívták Sopront. Szépségét, időtálló patináját könnyű volt észrevenni az utcák, terek akkori csendjében. Még arról is lehetett írni, hogyan ébred, miként indul be a város nyugodt és megszokott lüktetése. Hogy a galambok a házak tetejéről leröppennek és az utcaseprők, Hofi Gézát idézve:
Söprik az utcát az utcaseprők,
Mennek egy lépést, sepernek kettőt,
Egy söprés, két lépés,
Két lépés, egy söprés,
Merthogy akkoriban az eldobott csikkek, papírgalacsinok, meg a kutyagumi volt az egyik főtéma a városházi közmeghallgatásokon, és a Kisalföld olvasói rovatában. Kissé szarkasztikusan leírhatom, ezt hiányoljuk most, erre gondolunk nem kevés keserűséggel, amikor torlódnak az autók, tülekednek az emberek, benzingőz és éktelen zaj tölti be a teret, mert jönnek és megjöttek az idegenek…Aki nem élt itt négy, vagy három évtizeddel ezelőtt, el sem tudja képzelni, milyen lehetett városunk negyven évvel ezelőtt, ahol sajátos béke honolt. Béke honolt az emberi kapcsolatokban is. Ha végigmentem a Fő téren, egy óra leforgása alatt minimum három, vagy négy emblematikus soproni polgárral hozott össze a sétám. Lehetett szabadon és nyugodtan beszélgetni, a járdákon nem robogtak bringások, rollerek, kismotorok, senkit sem veszélyeztettek elütéssel, na meg a zebrákon főként nem; és ha hiszik, ha nem, volt világítás is, nem kellett sötétben botladozni mondvacsinált takarékosságok céljából. Igaz az utakon sokkal kevesebb jármű közlekedett. Olyan város volt ez, ami mára eltűnt, elveszett a térben és időben, és úgy ahogy volt többé már soha nem mutatja meg ékszerdoboz varázsát, mert még az Átkos korszakban is, minden átka ellenére, bizony ékszerdoboz volt ez a város. Szóval a tegnapi városban más volt a tempó, más volt a találkozások közege. Jött Molnár Laci bácsi a bányász polihisztor, és amikor megtudta, hogy Tatabányán dolgoztam az MTI-nél, szinte földijeként parolázott velem. Bányászvidék, ő pedig a bányászati múzeum igazgatója, aki a szakma históriáját a kisujjában hordozta, levéltárakban kutatott, tanulmányok tucatjait írta és még könyveket is. A hadtörténet és az irodalom pedig felettébb érdekelte. Arról nem is szólva, hogy a várospolitika naprakész informátoraként mindenről tudott, amiről érdemes volt tudni. Ismeretségünk kezdetétől gyarapodni kezdtek a Brennbergbányáról írt cikkeim, még inkább a portrék, öreg vájárokról, sokat látott aknászokról, valamint a helytörténeti kuriózumok sokasága. Vele bizony nehéz volt megszakítani a disputánkat, de tovább kellett menni a szerkesztőségbe, és mit tesz Isten, a Fövényverem sarkán meg Fejér Zoli bácsi bukkant elő. Fiatalon, mosolygósan, fürge lábakon haladt akkor még. Nem tudni éppen melyik művészi korszakából, de mindig a népi elemeket remekelve, a poncichter hagyományokat őrizve a lelke mélyén és azokat vászonra mentve, jött és beszélt. Jó volt hallgatni. Őt művészként ismertem meg és írtam róla, de később barátivá vált kapcsolatunk. Megmetszette gyümölcsfáimat, együtt borozgattunk és mindig várt rám, várt akkor is, amikor már régen mennem kellett volna, de sajnos elkéstem…De visszatérve a találkozásokra még aznap bejött a képbe Winkler András is. Mindig “Jó szerencsével” köszönt, arcán az ott bujkáló állandó és finom mosollyal, aki nem erdész, hanem faiparos volt igazából. Ennek ellenére nagyon kedves és tisztelt professzor, bár érdemeit akkor még nem is tudhattam, hiszen legtöbbjét később vonzotta magára. Azt viszont már akkor is láttam, hogy a diákság kedvence, nyitott és jó kedélyű ember, sőt humorgazda, aki lelke mélyén lírai összhangokat hordoz és időnként papírra is veti, hogy tréfásnak tűnő mély értelmű verssorokat, dalokat ajándékozzon mindannyiunknak. Engem is megajándékozott a társaságával, szívesen osztottuk meg gondolatainkat, az utcán is szántunk egymásra hosszú perceket. Így hát azt kell hogy mondjam legalább három fertály órába került végig ballagni a Lenkey utcai lakásomtól az Előkapuig, ahol a vén falak között az apró szerkesztőség megbújt.
Sorolhatnék még bőven neveket, szó is lesz majd róluk. A lényeg, hogy sokakat megismertem, azokból, akik szerették ezt a várost és adtak is belőle bőven a köznek, ki-ki a maga szakterületéből. Környei Attila, gróf Széchenyi István kutatójaként és a kör szervezőjeként emelkedett ki előttem. Horváth Zoli bácsi, a főlevéltáros, Sopron múltját faggatta rendületlenül és a munkáiban, könyveiben fel is dolgozta azt. Druszámként szólított és élete végén a munkásságát összegző portréját is rám bízta, közvetlenül a halála előtti napokban. Találkozhattam Domonkos Ottó bácsival is a néprajzos, muzeológussal, nagy tudású prominenssel és konzervatív úriemberrel, aki igazi megtiszteltetésként a lakásán adta az interjút. Ilyen volt Nikolics Károly is. Büszkeség és a polgári elegancia sugárzott magas alakjából.Ő a farmakológia tudósa volt, már édesapja Nikolics Milivoj sopronivá tette magát az Oroszlán patikában, ahonnan az egész város ismerte, ő pedig az egész várost gyógyította tablettáival, piruláival, kenőcseivel. Egyszer riportot készítettem Kubinszky Mihállyal, az újabb polihisztorral is, építészművésszel, aki valódi városápoló személyében jelent meg. Tiszteletet kivívó egyéniség volt. Akkor egy soproni bútorrestauráló műhelyről álmodott és arról beszélgettünk hosszan és lelkesen. De kit nem említettem ? Kit felejtettem ki? Ezek a szellemi emberek szinte védőhálót emeltek a Fidelissima fölé. El is kelt az, amikor Győrből furcsa intések, különös kritikai hangok jöttek szüntelen. – Mi az, amit még nem vittek el ? – sóhajtoztak az egyszerű városlakók leegyszerűsítve a két távoli szomszédvár bonyolult kapcsolatának lényegét. A soproni szellemharcosok, ha kellett a központosító idegen akarat ellenében is a múlt nagyjainak útjain jártak és folytatták, adták tovább az értéket, ami Sopron ódon köveiben, középkori falaiban, girbe-görbe utcáiban is benne rejlett. Sarkady Sándor a költő, aki a város himnuszát is megírta, jól tudta ezt és visszaadta verseiben, közreadta a Soproni Füzetekben. Élmény volt vele “lapozgatni” a város irodalmi életében.

2023
22
11

Első utam Sopronba

Augusztus végi napon robogtunk Győrből Sopronba egy 1300-as Ladával. Kloss Andor, a Kisalföld főszerkesztő-helyettese vezetett és mellette Puskás Csaba a lap első embere ült, általában jókedélyű, akkor még középkorú férfi. Szerette a vicceket és mindjárt el is mondta, hogy “Sopronban vagy esik, vagy fúj a szél, vagy harangoznak, de hozzáfűzte, most éppen nem, mert kenyérre kenhető jó idő van”. Igaza is volt, napfényes, szélcsendes szép idő várt ránk. Cirkuszos plakátok sem fogadtak bennünket a város határában, és ez azért volt fontos, mert később hallottam a szóbeszédet, ha cirkusz érkezett a városba biztosan eleredt az eső. Amúgy négy évtizeddel ezelőtt sokkal több égi áldás volt a környéken, nyáron a patakok színültig voltak vízzel és az erdőkben fanyar avarillat terjengett, amit nagyon kellemes volt belélegezni. A gombavadászoknak ez nagyon kedvezett, hatalmas vargányák, őzlábgombák terítették be a soproni erdőket. Már aktív soproni újságíróként lett rendszeres riportalanyom Matusek Miklós, aki a piacon ellenőrizte a gyűjtők zsákmányát, mindent tudott a gombákról és imádta a szakmáját, a gombaszakellenőri munkát. Télen is sokszor havazott. 1986-ban és 87 elején az egész ország hófehér vastag takaróba burkolózott. Az utakon elakadt járművek százai, a városokban szállítási gondok nehezítették meg az életet. Sopronban a Várkerületen még a rendőrség UAZ terepjárója is fennakadt a hóbuckákon. Emlékszem Varga Gyula volt akkor a rendőrkapitány és ő maga is kénytelen volt gyalog közlekedni, terepszemlét így tartani, mert a sofőrje hiába is birkózott a terepjáróval, annak kipörgött a kereke, mert ráfeküdt a jármű alja a megkeményedett hóra. Volt miről tudósítani a Kisalföld olvasóinak, sorra születtek meg a drámai hangvételű tudósítások.Öröm volt az ürömben, hogy meglehetősen hideg is volt, ezért aztán- ha lesöpörték a havat – korcsolyázni lehetett a tavakon, még a Fertőn is, bár ezt akkor még a nagyon aktív határőrség cseppet sem kedvelte, ráadásul a nagy tóra csak határsáv engedéllyel lehetett kijutni.
Ezeket a fontos adottságokat azonban csak a következő hetekben, hónapokban tapasztalhattam meg, most még az utazásunkkal voltam elfoglalva. Például alaposan megdöbbentett, hogy igaz a fejlett Nyugat felé tartottunk, amely akkoriban csak csábítgatott bennünket, de a soproni út lehangolóan keskeny és elhanyagolt volt. Később értettem meg, hogy miért. Hajaj azóta már legalább érzi az ember, ha az autópályán a Nyugat felé tart, de akkor a pénzhiány, a mellőzés, a karantén szelleme uralkodott még a tájon is. Begördültünk a “soproni zsákba” és Nagycenket elhagyva oldalról észrevettem a közelben húzódó szögesdrót erdőt, a vasfüggönyt. Hát ilyen, nem éppen kellemes látvány fogadott. Mégis gyógyír volt számomra a Soproni hegység panorámája, tetején a tv- toronnyal. Mindenesetre rövidesen megérkeztünk és első utunk a pártbizottságra, a Fehér házba vezetett, ott a mosonszentmiklósi származású Hencz József mosolygott ránk a bajusza alatt, illatos kávéval kínáltak bennünket, bemutattak, de a “nagyok” máris egészen más témákra tértek rá, jól értesültségüket fitogtatták, amikor röviden a soproni gazdaság helyzetét vitatták meg, futó és tervezett beruházásokról beszéltek, amelyekből akkoriban valóságos, nagy léptékű itt nem sok akadt, ez is csak haragot és szomorúságot szított az egyszerű emberek szívében, fűtötte a megyeszékhely és Sopron közötti ellentétet. Bár azt kevesen tudták, hogy a régi ellentét, nem a háború után kezdődött az új megyerendszer kialakításával, hanem még a 19.század végén. Vetélkedés, féltékenység, neheztelés, meg mi a fene, aminek megvoltak a történelmi eredetű gyökerei. Például a dualizmus korában Sopron szinte az egész Dunántúl központja volt, kilenc vármegye közigazgatási és bírósági székhelye, még Győr is alá volt rendelve, a Kiegyezés után az iparosodás lázában viszont Győr felzárkózott vetélytársához, a Trianoni területrablás után pedig Sopron valósággal a földre hanyatlott, elveszítette vonzáskörzeteinek nagy részét, Győr meg jól belehúzott, a világháború után pedig az új rendszer bizalmatlansága, a konzervatív polgári szellemű várossal szemben érzett ellenszenv, hatott a leginkább, hiába járt évtizedekkel azelőtt még diákként a patinás Széchenyi gimnáziumba, maga Rákosi elvtárs is, nem kedvelte meg Sopront, sőt megkezdődtek a pénzügyi elvonások, a szándékos elsorvasztás és a bezárások, az áthelyezések időszaka, a hidegháború sújtotta városhoz túl közel volt a nyugati szabadság kapuja, Ausztria. Miután Hencz József és főszerkesztőnk jól kibeszélte magát további utunk Markó Józsefhez, az akkori tanácselnökhöz vezetett, visszafogott, nyugodt habitusú ember benyomását keltette. Rövid pofavizit után távoztunk a városházáról és még Megyik Ferenc igazgatót kerestük fel, hiszen a GySEV jelentőségét, a legvéresebb Rákosi rendszerben is működő osztrák-magyar közös tulajdonú vállalat fontosságát, senki sem tagadhatta. Engem mindenesetre a cégpalota folyosóin kiaggatott dokumentum felvételek fogtak meg a legjobban, a porrá bombázott soproni vasútállomást ábrázolták, ijesztőek voltak az égnek álló mozdonyok, a kiégett vagonok arról győztek meg, hogy bizony Sopron nagyon komoly károkat és emberi tragédiákat szenvedett az amerikai szőnyegbombázások idején. (Bojár Sándor felvétele)

2023
03
11

Miért éppen Sopron?

Miért éppen Sopron? Ennek a kérdésnek a megértéséhez kicsit vissza kell tekintenem az előzményekhez. 1978-ig vezetnek vissza a szálak, amikor is a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola utolsó éves hallgatója voltam. Előttem már néhány életpróbáló állással és akkor éppen képesítés nélküli tanárként dolgoztam.Minden érdekelt, ami az emberi magatartással, a lélek folyamataival, úgy általában is a pszichológia kérdéseivel foglalkozott, ezért végeztem azután el a főiskolát pszichopedagógus végzettséggel. Csakhogy az írás maga még jobban foglalkoztatott. Már apró kölyökként verseket írtam, persze ezt sokan mások is megtették, de a későbbiekben is gondolataimat, fájdalmaimat, vagy éppen örömeimet papírra vetettem, csakúgy az asztalfiók számára. Az  asztalfiók mindig nagy barátom és megértő társam volt. Aztán eljött a sorsdöntő pillanat, a Magyar Ifjúság című folyóirat 1978-ban egy újságíró tehetségkutató pályázatot hirdetett. Ez szöget ütött a fejembe, miért is ne próbálnám meg? No de mit írjak? Olyasmit, amit szívesen fogadnak a KISZ folyóiratának szerkesztői? Támogatottat? Esetleg tűrtet? Tiltottat mindhiába, pedig kedvem ahhoz lett volna. Na hiszen jól tudtam, mit is lehetne!De én írjam meg ezt,aki pannonhalmi bencés diákként végeztem el a középiskolát, édesapám pedig a tatai piaristákhoz járt, mellesleg Horthy Miklós hadseregének tüzérfőhadnagya volt a második világháború alatt, majd 1948 után a rendszer megtűrt”reakciós eleme”, akinek műszaki üzletét egyik napról a másikra államosította a Rákosi rendszer, később maszek tv -és rádiószerelőként igyekezett eltartani öttagú családját, de soha nem békült ki a Kádár rendszerrel sem. Jómagam mindenesetre ollóval kivágtam a pályázat szövegét. Eltettem és sokat tűnődtem felette. Azokban a napokban,  nyugtalanságot, mély késztetést éreztem. Kételyeim ellenére sem tudtam ellenállni, mert az írás vonzott, mint a mágnes, éreztem, hogy igazából ez az önkifejezés, a papírra vetett szavak varázsa számomra a kijelölt út, csak ezzel tudok önmagam lenni, és nem tehetem lejegyzett gondolataimat örökké a fiók mélyére. És most eljött ez a lehetőség számomra. Úgy döntöttem élnem kell vele. Aztán megírtam. Egy glosszát, vagy inkább tárca félét, de leginkább rövid életképet. Egy öregemberről szólt, akivel egyszer Tatabányán a padon ültem és az életéről mesélt, arról, hogy a fiát ártatlanul lőtték agyon az 56-os forradalomban. A történet nagyon szívembe markolt. Rájöttem mindenben tiszta volt ez a fiatal, és éppen meg akarta menteni egy súlyosan sebesült életét, amikor hátulról golyó érte a Parlament előtti téren. Amikor a “pályaművemet” feladtam a postán, éreztem, hogy hiteles, amit papírra vetettem, legfeljebb kidobják majd, mert közel volt még 56 ellenforradalommá avanzsált szelleme, de semmiképpen nem fogják langyos semmitmondásként kezelni. Aztán néhány hét múlva  jött egy értesítés a Bajza utcából, amin magam is megdöbbentem,  470 pályázó közül a legjobbnak ítélték meg az írásomat. Tudtam az egész életem fordulatot vesz, mert ekkor nyílt meg előttem az újságírói hivatás rettentően szép, de rögös talajra épített kapuja. Beléptem rajta. 1982-ben már a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Bálint György Újságíró Főiskoláján találtam magamat. Sok-sok tehetséges és friss szellemű fiatal között, akikből később egy generációnyi jutott a hazai lapok és folyóiratok, hírügynökségek, rádiók és tévék munkatársai, vezetői közé. Ott ismerhettem meg évfolyamtársaim között Bajnok Dorottyát, Csákvári Jánost, Falus Tamást, Freész Károlyt, Jánosy Károlyt, Köves Lászlót, Menyhért Mészáros Lászlót, Morvai Katalint, Petrus Györgyöt, Soproni Horváth Lajost, Untener Erikát, hogy csak néhány nevet említsek.Kétségtelen nagy történetek fűződnek ehhez az életszakaszomhoz is, később erre még kitérek, de most egyelőre csak annyit, hogy Freész Károly volt az, aki felhívta a figyelmemet, a Kisalföld soproni szerkesztőségére, ahová az éppen távozó Megay László helyére új embert kerestek. Freész Karcsival egyébként közelebbi barátságba is kerültem. Ő akkoriban már sokat írogatott a lapnak. Tanácsára jelentkeztem a győri szerkesztőségben, ahová kezdő munkatársként felvettek, majd  vagy fél évet dolgoztam ott, a sikeres próba után aztán egyenes út vezetett Sopronba.


2023
30
10

Lehetne emberibb az élet ?

Egy kevés képzelőerő kell csak ahhoz,hogy valaki visszaugorjon a múltba akár 9 millió évet. Láttam egy kislányt, aki ezeket a Pannon tengerből származó kagylókat megtalálta a Fertőrákosi kőfejtő közelében. Kezébe vette őket, aztán elcsodálkozva füléhez emelte az egyiket. Ösztönösen a tenger zúgását szerette volna hallani. Régi játékot fedezett így fel. Nekem a nagymamám mutatta meg először ,hogyan lehet egy évmilliós kagylóban visszahallani a hatalmas víz morajlását. Igen a képzelőerő játszhat ilyenkor az emberrel.Ma már a tudósok kutatásai révén vissza tudjuk hozni a múltból napjainkba akár a Pannon tenger látképét is. Ismerhetjük az akkori növényeket, az állatvilágot, a tenger ősi teremtményeit, de nem látjuk az embert. Miért nem volt akkor még ember? Sehol nem látjuk magunkat.Miért nem kezdődött el hamarabb az emberiség evolúciója? Miért pont akkor mosta ez a híres tenger a Kárpát medence szigethegyeinek lábát? A Soproni hegység lábát, ahol finom homokot rakott le sok-sok ezer év alatt. Játszadozhatunk a kérdésekkel,de a legnagyobb kérdés az, hogy a káini utat választó emberiség, miért csak a gyűlölet és a háborúk mindennapjaiban tudja élni az életét. Igaz már az ősember is virágot tett a barlangi sírba egyik halottja mellé( régészeti feltárások bizonyítják ezt) , de néhány méterrel kijjebb egy másik ember összetört koponyája bizonyítja, hogy ölni is tudott, megható gyengédsége mellett. Azóta is tud. Csakhogy már nem szikladarabokkal,hanem ballisztikus és hiperszonikus rakétákkal. No meg képes gyerekek torkát is elvágni, megkéselni öreg embereket, ha úgy adódik gonoszságának erejéből (lásd a mostani gázai háborút).
Ahogy írásom elején kezdtem, vissza tudunk már lépni 9 millió évet és akár még sokkal többet is. Magunk előtt láthatjuk az ember nélküli világot, ahol az állatok és a növényvilág szövetségében az abszolút béke honolt, egy mesebeli tájon, ahol a tenger finom hullámokkal mosta a partot és kagylókat sodort a Napfényben fürdő fövenyre. (Ma megtalálhatjuk ezeket Sopron környékén is.)Ott ahol csak az éhes állat keresett prédát, de haragból, gyűlöletből soha nem gyilkolt, és önmagára sem emelt “kezet” mancsot, fogat, vagy lábat. Tiszták voltak a vizek, semmi sem szennyezte a tengerek , a folyók és patakok habjait. Élt az élet gondolatok és emberi érzelmek nélkül. Kinek volt unalmas ez a világ? Ki nem elégedett meg vele? Az, aki aztán a saját képmására teremtette az Embert? Valóban világraszóló csodát tett, ha az ember szép oldalát tekintjük csak. Ám az ember angyalból ördöggé válhat és megfordítva is igaz. Vagy az Anyag önmagát unta el és bonyolult kémiai és fizikai folyamatok révén öntudatra ébredt? És most hová tart ez a fejlődés? Ez a megállíthatatlan evolúció? Megállíthatatlan? Hiszen ez a technikai bravúroktól és az emberi elme hatalmas teljesítményeitől ragyogó világ törékenyebb,mint akár a dinoszauruszok kora volt, mert azok nem egyik napról a másikra pusztultak ki. De az ember képes lett erre is. Bizony már képes a világot akár órák alatt a lángok martalékává tenni. És hogyan tovább?
Most néhány nap múlva tegyünk koszorút és virágot a halottaink sírjára,mint százezer éve élt ősünk is tette, és képzeletben, mert lehet már csak úgy tehetjük, kezdjünk el újra felépíteni egy emberibb világot. Megvolt rá a lehetőségünk. Sok-sok évezred, de mégsem tettük.De vajon maradt -e még reményünk? Gondoljuk meg ezt emberek! Ne adjuk fel! Talán mégis menni fog! Cselekedjünk! És tegyük a kagylót a fülünkhöz. A tenger morajlása biztató hangot adhat,mint annak a kislánynak, akit a minap láttam…

2023
30
10

Az ember útja

Meghajtom a fejem. De ez nem szolgalelkűség,vagy a rossz értelmű alázatosság. Ez bizony büszkeség. Kilencéves vagyok, de 25 kilométert gyalogoltam a Kéktúrán. Vándor lettem, az élet vándora és bölcs túravezetőm bizalmát élvezem. Ő jóra és szépre tanított akkor. Hegyek, völgyek között a Gerecse hegység őszi csodafényeiben jártunk. Szívünkben béke volt és eggyé váltunk a természettel, ami ősi lelki forrás az ember számára. Az élet még sok mindent tartogatott és remélem tartogat még számomra, talán hosszú utat, boldog, perceket és órákat, fájdalmat és bőven gyötrelmeket is, mint mindenkinek ezen a Földön. A fénykép azonban áldott pillanatot őriz a múltnak és egyben a jövőnek is.Mert nem kérdeztük ott, ahol bandukoltunk árvalányhaj és erdei ciklámen tengerében, hogy most hol a Gonosz? Miért van Gonosz? És miért kevés a jó? Tüzek, háborúk, vérfürdők voltak akkor is a világban, de mi a tisztaság szerény apostolaiként gyalogoltunk az erdőben.És ezt mindenki megtehette és megteheti ma is. A fenyvesek felől tiszta légáramlatot fújt a nyugati szellő. Bűntelenül szívtuk magunkba a teremtés szépségét. Egy már idősödő Apa és nálam korban alig több lánya, valamint jómagam virgonc gyermeki társaságomban. Akkor kezembe vettem a túrabotot, amit mogyorófából faragott az Apa, és jelvények tucatjaival borított a teljesített utak emlékére. Nem értettem még az életet, rejtelmét még kevésbé faggattam, de éreztem,hogy ezúttal nagy dolog részese vagyok. Az Apa, idősebb Sári Gyula, azóta már eltávozott ebből a világból. De bölcs és szép nyomott hagyott maga után. Járni tanított a harmatos fűben, a sziklák göröngyeit kerülgetve, megcsodálva erdei gombák kacsintását, lombtövében nyíló virágok táncát és hallgatva az ösvényeken surranó vadak zaját. Az embernek adnia kell, hogy mások tanulhassanak, hogy emelkedő szellemű és gyarapodó lényekké váljanak, a fény felé nőjenek, ahogy az elrendeltetett. Ebben áll a nagy titok. Elvenni bármit, főleg az életet, gyűlöletet kelteni, összezúzni minden jót, felkavarni a lelkek jóságát, elrontani a szavak ízét, hatalmas bűn. Mi ott a Gerecse szívében, akkor 1965-ben az EMBER útját jártuk.


Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide