A lankás soproni hegyoldalban idős pár gyűjtötte a csipkebogyót. Az asszony napsütötte arcán mosoly játszadozott a finom leheletű őszi szélben. A férfi egy kampós bottal húzta magához az izzó vörös szemeket. A lehajtott ágakról komótosan szedegette a jól megérett terméseket. Némán dolgoztak perceken át,de mint akik már nagyon összeszoktak, szemük sarkából figyelték egymást, óvva és bölcs szeretettel. Áldásnak érezték ezt a napot. A hosszú, meleg nyárvéget, amikor még együtt gyűjthettek, mint évezredek óta mindig az ember,aki az ősz ajándékait magtárába vitte,hogy a hideg téli napokon is megízlelhesse a legédesebb csemegéket. A csipkelekvárt, a csipkeszörpöt és a csipkebort. Gyermekként én is találkoztam még csipkebogyó gyűjtőkkel. Volt aki házunkhoz hozta, a portékáját. Anyám örömmel megvásárolta tőle. Aztán lekvárt főzött nekünk gyerekeknek, aminél ízletesebb csemegét azóta sem ettem.

Régi ízek, régi emberek jutottak eszembe a csipkeszedő házaspár idilli képe láttán, amit elém tárt utamon ez az apró nyár végi kaland. Arra gondoltam a boldogság apró pillanatok sokaságából áll össze,de ehhez nyitott szemmel kell járnunk a világban.

Az 1848/49-es szabadságharc utolsó egységei, Klapka tábornok vezetésével még október első napjaiban is felvették a harcot a Habsburg birodalom ellenében.Világosnál már régen letették a fegyvert,amikor a komáromi szabadságharcosok még mindig fegyverben álltak. Haynau feltétlen megadást követelt, de Klapka a végsőkig kitartott harmincezer katonájával és elérte,hogy Közép-Európa legnagyobb várerődjét csak feltételek megszabásával adta át az osztrákoknak.

Október 3-án, vagyis a mai napon 174 évvel ezelőtt a katonazenekar utoljára játszotta el Egressy Béni indulóját, a Klapka indulót. Ez a mű akkor már nem a harcra lelkesítette a bátran kitartó honvédeket, hanem a magyar szabadságot, hazánk függetlenségét búcsúztatta megindító erővel. A magyar századok számos győzelmes csata után utoljára sorakoztak fel Klapka seregszemléjére. Itt hirdették ki az úgynevezett „hódolati szerződést”,amit maga Haynau is ellátott kézjegyével és a várvédők számára biztosította a közkegyelmet. Ezek a menlevelek a későbbi megtorlások idején sok száz ember életét mentették meg, egyebek között Jókai Mórét is. A katonaság a fegyverek letétele után szabadon elvonulhatott, a tisztek kardjaikat is megtarthatták, s aki úgy kívánta, külföldre távozhatott. Klapka kitartásának eredményeként és az erőd bevehetetlen falainak köszönhetően a komáromi várvédők emelt fővel távozhattak. Egyik legszebb és leglelkesítőbb indulónk szerzőjének Egressy Béninek is szabad eltávozást nyújtott. Egressy főhadnagyként szolgált a komáromi várseregben és ott is komponálta meg a művét, szervezte meg a katonazenekart lábsebétől sérülten. (A fényképen Egressy Béni észak-komáromi szobra, ma a várerőd előterében hirdeti nagy zeneszerzőnk emlékét.)

Rövidesen lekerülnek a táblák több száz soproni villanyoszlopról. Sopron “újraindít”. Megint normális üzemmódban közlekednek majd a buszok, lesz világítás a lesötétített helyeken és a GYIK ismét megbecsült kulturális centrumává válik a városnak.Örül mindenki, kormánypárti és ellenzéki egyaránt. Előbbiek, mert szerintük sikerült a takarékoskodási program, utóbbiak meg, mert szerintük győztek a hosszú harc alatt, amíg a polgárok érdekeiért egy normálisan működő városért küzdöttek. Szerintem meg egyelőre senki sem nyert. Ugyanis, ha ilyen könnyen megy ez a választások előtt pár hónappal, hogy csak “kapcs ki után kapcs be”, akkor itt valami nem stimmel. Akkor ez valójában nem is egy nagy takarékossági játék volt, hanem igazából nélkülözhető közjáték? Tudni kéne a megtakarítás számait. Igen azt nagyon tudni kéne ,és erről hitelesen tájékoztatni a soproniakat, hogy ennek az egésznek arányaiban is volt valami értelme. Volt értelme sötétben botorkáltatni az embereket, volt racionális célja összekeverni a városi buszforgalmat és rengeteg bosszúságot okozni az utazóknak és volt elég indok a GYIK körüli cirkusz lefolytatására is?

A másik oldal valóban sok energiát és küzdelmet fektetett bele abba ,hogy sikerüljön megszüntetni ezt az “őrületet”. Tisztelet és megbecsülés az aktivistáiknak. Most azonban olyan orbános trükkel fogták ki a szelet a vitorláikból, ami annyit jelent, hogy jelenleg megfosztották őket a legerősebb ütőkártyáiktól a választások előtt pár hónappal. És mivel Sopron lakóinak nagy része hajnaltól estig hajtja a pénzt a szomszédban, valójában nem is érdekli őket,hogy mekkora értéke van a mostani győzelemnek. A Fidesz barátai pedig amúgy is kitartanak gazdáik mellett, ha esik, ha fúj, ha sötét van, ha nem lehet normálisan buszozni, ha van GYIK, ha nincs. Ennek az újraindítási programnak tehát szerintem nincsen valódi győztese. Csak azt bizonyítja ,hogy a hatalomért, a képviselői székekért Sopron jelenlegi gazdái bármire képesek. De vajon Sopron polgárai illetve választói, képesek – e még gondolkodni? Bíznak-e még azokban ,akik ripsz-ropsz ellenkezőjét teszik annak, amit előtte ideológiailag elmélyítve és csaknem százszázalékos média birtokosként is beleültetnek a fejekbe, majd egyik napról a másikra nem újra ,hanem ellenkező irányba indítanak be?Ez itt most a fő kérdés, legalábbis a majdani választásokat illetően.

Van egy hely Sopronban, amely a Szellem erejét hirdeti. Mély csendben, elég távol mindentől, mégis sorskérdéseink tűz közelében. Itt a lélek szavától remeg a levegő, mint az élettől búcsúzó test utolsó izomrángása a nyakat szorító kötéltől, az utolsó sóhaj, a még néhányat vergődő test és a hullák rázkódása, amint velük dübörögnek a teherautók a sopronkőhidai földúton. És van a hideg föld ölelése, a homokdombon húzódó akácfák leveleinek zizegése, ha nyugat felől áramlik a légsodor, és ha erősebb, a távolban sorjázó szőlőkarók is beleremegnek, ott ahol kilenc mártír meggyalázott földi maradványa várta sorsát, a feltárásukat, mikor végre eljött a szabadság. Eljött a szabadság???Miféle szabadság???Ezt várta sírjában több, mint 33 éven át Czifrik Lajos, Földes Gábor, Gulyás Lajos, Kiss Antal, Tihanyi Árpád, Török István, Weintrager László, Zsigmond Endre, és kilencedikként Szigethy Attila, a Dunántúli Nemzeti Tanács egykori elnöke.? Ezt várták ott a Sopron és Fertőrákos közötti út közelében, légvonalban alig néhány száz méterre az úttól, ahol naponta buszok zöreje, autók tülkölése, bringázó turisták nevetgélése törte meg a gazzal és szúrós tövisbokrokkal fedett csendet harminchárom éven át? Ezt várták, amikor Márai Sándor már közreadta a világnak a megdöbbentő verssorokat, közöttük ezt is:

A tegnap világa mindig felteszi a kérdéseket. Hogyan volt? Mikor volt ?Jobb volt -e? Mi történt akkor? Mi lehetett volna ?Ez a fénykép egy szomorú időszakát idézi Sopronnak. Egy évvel az 56-os forradalom előtt készült. A város bezárva a Hidegháború katlanjába. Bezárva a vasfüggönnyel körbevett zsákba. És jellemzően a városközpontban az útjelző táblákkal, amelyek nap mint nap szembesítették a soproniakat saját tragédiájukkal. A szabad világ, a nyugati nagyváros, Bécs akkor is közelebb volt , mint Győr és még sokkal közelebb, mint saját fővárosunk Budapest. Az úticél mégis elérhetetlen, az csak ábránd maradt. Hiszen még a máshol élő magyarok is csak engedéllyel, határsáv belépővel érkezhettek ide. Utazni pedig, nyugati irányba abszolút lehetetlen volt. A városlakók képzelete ugyan bejárhatta Bécs utcáit és tereit. A várost, ahol az európai kultúra megannyi áramlata futott egybe. Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Johann Strauss zeneművei adták a sehol másutt meg nem valósuló hetes csillagzatot.

A soproniak nagyszülei és dédszülei mégis ismerték Bécset. Nem csupán vásárolni jártak oda, mert a Burgtheater, a a Práter virágkorzója, a Ringstrasse és a Schönbrunn is vonzotta őket. Egy város, ahol ott fénylett a történelem, a szellem kincse, az élet élvezte. Ahol még a külvárosok proletár negyedeiben is reményt adott ez a befogadásra mindig kész város. Ahol magyar, spanyol, olasz, francia és németalföldi is szellemi összehangolódásra talált. Aztán a két világháború, Trianon, a szovjet megszállás évei romboló munkát végeztek Sopronban. Ennyi maradt 1955-re, mint a képen látható. A lelkekben, a szellem világában még kevesebb. Ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva , de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. Amikor eljött a rendszerváltás ideje, akkor persze ébredni kezdett a város. Nagy lehetőségek előtt állt. Akkor talán józanabb és megfontoltabb erőkre lett volna szükség. Nagy akaratúakra, közösségi szelleműekre, a hagyományokra építőkre. Akik soha nem feledték volna, hogy az elődök mit tettek le az asztalra? Olyanokra, akiknek tudatában szilárdan él tovább, hogy Bécs közelebb van mint Győr, hogy Pozsony idegen földön is őrzi magyarságának erejét és múltját. És ezt nem szabad kitörölni az emlékezetből egy percre sem. Sopron pedig ennek a háromszögnek egyik oszlopa és sarka. (És még ma is az.) A pusztulásból a felemelkedésig megnyílt egy sarkallatos pálya. A kérdés, ráfordultunk -e arra minden erőnket megfeszítve? MInden tudásunkat összpontosítva ?Mostanra azonban már sok minden megtörtént. Más kérdés ,hogy visszavonhatatlanul-e ? Mert valószínű ,hogy ez a város jóval kevesebbet kapott és kamatoztatott, látható eredményei ellenére is, mint ami szellemi múltjában rejlett, mint amit képviselt évszázadokon át, amit kibontakoztathatott volna ebben az érdekes és sokáig működő földrajzi, gazdasági és szellemi háromszögben, amelyet Bécs, Pozsony és Sopron alkotott.

A fényképet nézve óhatatlanul eszébe jut az embernek, hogy mostanában egyáltalán nem ilyen üresek és sivárak az utcák és a terek. Most kétszer annyian tülekednek itt a jobb élet reményében,mint akár három évtizeddel ezelőtt. Ám a polgárvilág aranykora letűnt. Ezrek érkeztek ebbe a jobb sorsra érdemes városba belülről, a magyar föld számos részéből. Más kultúrákat, egyéb életfelfogásokat hozva, nem ismerve és nem tudva, mi is az a soproniság. Az itt letelepülők többsége most munkáért, jobb fizetségért küzdi ki magát Bécsbe és Ausztria többi városába is. Tapossa a gázpedált, hajtja magát megállíthatatlanul a nagy versenyben, aminek célja, hogy ki-ki többet markolhasson a határontúli anyagi javakból., mert itthon egyre nehezebb és reménytelenebb azt megszerezni. A város pedig felismerhetetlenné válik, tülekedők, taposók, helyfoglalók martalékává. Az a szellemi hatás amit évszázadokon át -főleg a Kiegyezés utáni korszakban – áthatotta Sopront, eltünedezőben. A régi szellem szétesőben, felhigulóban, a kultúra maradék erejét tapogatóan. A város régi lakói keresik magukat és Sopron valamikori szép díszleteit, valamint az arculatát, azoknak a szebb napoknak emlékét, mert ilyenek is voltak, de valahogy nem találják. És a jobb lelkűek, a gondolkodni nem félők, egyre gyakrabban felteszik a kérdést: Hová lettél Civitas Fidelissima? (Nagy Gyula felvétele 1955. Fortepan)