2021
16
03

Az elvtársi csók

Bálint most apja fölé ereszkedett. Egy vízzel átitatott vattát tett a haldokló ajkára. Az öregember erőtlenül megérintette fiának erőteljes ujjait. Összenéztek vele, úgy mint egykor amikor négyévesen hintáztatta, és szeretet áramlott végig a tagjain.

De régen is volt az már. Akkor szocializmust építettek, ebben is nagy lendülettel kivette a részét. A közösség, az fontos a közösség, és hogy valakinek nézzék azért az embert. Együtt lépni, együtt örülni, együtt küzdeni, együtt sírni a többiekkel. A nagy családban miért is ne tanulta volna ezt meg. Kedvelték, de azért a gonoszabbak gúnynévvel illették.  Ó, de gyűlölte ezt a nevet. Még kimondani is fájdalmas volt számára. De okos eszével hamar rájött, hogy minél inkább tiltakozik, vagy érezteti a fájdalmát a ráakasztott csúfság miatt, annál jobban kínozzák vele. Szinte élvezkedve túrnak bele a lelkébe. Ebből pedig menekülnie kellett, éreztetnie kellett hogy ő is valaki, és nem is akárki. Később azt is megtanulta, hogy illeszkednie, mindig dörgölőznie kell a szóvivőkhöz, az iránymutatókhoz, a hangoskodókhoz, a hatalmon lévőkhöz. És hát kik hangoskodhattak, kik járathatták abban az időben a leginkább a pofájukat, mint az ifjú kommunisták, meg a párttitkárok, az öntudatos pártemberek. A reakciónak, az akkori ellenzéknek szó szerint halálosan kuss volt! És mi volt a divat a pártkorifeusok között? Az elvtársi csók. Bizony meg kellett csókolni a férfiembereknek egymást, mint később a fiatal demokraták nagy sikerű plakátján Brezsnyev és Honecker elvtársak is tették. Ő is megtette számtalanszor, ma már persze undorodna tőle. De akkor, gondolt is ő akkor arra, hogy majd éppen ez a párt, a narancs párt adja élete legnagyobb jutalmát, baksist a keletiek rossz nyelve szerint, vagy júdáspénzt a rendszerváltás után általa elhagyott, cserben hagyott, elfeledett, leszart Baloldal nyelve szerint. Ők árulónak hívták az utóbbi években. Talán legbelül fájt ez neki, de meg tudta magyarázni egyfajta kifacsart erkölcs és nyakatekert logika alapján. Pedig mekkora elvtársak voltak az ő legnagyobb barátai. Sülve -főve velük tartott. Néha még azt is megengedték, hogy Szilveszter éjjelén velük mászhasson fel a Tűztoronyba – persze csak úgy szemlélőként-  felülről trombitálni a népnek, a polgárokból, állampolgárokká vedlett városlakóknak. No persze ők megtehették. Hol vannak ők már? Meghaltak mind, vagy meghúzták magukat, nem sikerült mindenkinek átmentenie magát. Ő ügyes volt, nagyon ügyes és még vele együtt néhányan. Azután tűzön-vízen át kitartottak és összefogtak, fogcsikorgatva összetartottak,  reformkommunisták lettek, aztán a rendszerváltók, aztán meg a demokráciának hazudott új pártállam támogatói, hiszen volt miből meríteniük, volt miből vizet hajtaniuk a maguk malmára. – Áh bolondság !-  szedte össze minden erejét az öregember és végre sikerült néhány csepp vizet erőltetnie az ajkai közé. – Apa jobban vagy?! -szólította a fiú. – Furcsa homályban úszó szemeivel most rámeredt büszkeségére, a fiára.  – Nem félek a haláltól- nyögte ki. – Nincs Isten…csak eltűnök majd innen. – Ne beszéljen édesapa ilyeneket most pihennie kell- csendesítgette a fiú és megsimogatta a ráncoktól árnyékolt öreg fejet. Ettől az megnyugodott és kicsit körbe nézett, a kedvenc szobájában az egész élete ott sorakozott előtte. Könyvei, az újságok amiket ő szerkesztett valaha és a cikkek százai. Élete legnagyobb kitüntetése az  Érdemkereszt. Családi fényképek, édesanyja portréja, a diplomás fia az oklevél átadón, unokája és a régi jó barátok. – Vajon ők megbocsátanának? – fúrt agyába a gondolat. – Milyen jó a vallásos embereknek. Azt hiszik Isten várja őket a másik oldalon, de én ezt soha nem hittem el.  Persze nem ezért voltam kommunista, vagy inkább az utóbbi időben a legjobboldalibb baloldali. Áh hülyeség ez is! Én találtam ki ezt a maszlagot. Ilyen nincs is. De azért valahol bejött! Nem is kicsit- erőltetett egy halvány mosolyt az arcára.

-Iszik még apuka ?-kérdezte most a menye is aggódva, aki eddig a háttérben várakozott. Remegő kézzel egy kicsi poharat nyújtott apósának. Szerette az öregembert, aki most kifordult az iménti  gondolataiból, hálás szemmel nézett a fiatalasszonyra ,aki második unokáját hordozta a szíve alatt.

-Hálás vagyok a sorsnak, hogy veletek lehetek-mondta most a haldokló. Egy kórházi ágyon…nem tudta befejezni, könnyek tolultak szemébe. -Bocsássatok meg! -nyöszörögte. -Bocsássatok meg! -Mit édesapa? Hiszen olyan jó ember voltál, szeretett mindenki – simogatta apja homlokát a fiú és most az ő szeméből is könnycsepp gördült le az öreg feje alatt fekvő vánkosra.

-Szer – szeret- telek benneteket- suttogta alig hallhatóan, de alighogy kimondta hirtelen harangszó köszöntött be a szobába a távolból, talán az Evangélikus templom, vagy a Szent Mihály új harangja.

-Félek! -szenvedte ki az utolsó szót és teste megrándulva útjára engedte a lelkét.


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide