2019
01
05

Bécsben 1984 majálisán

Harmincöt évvel ezelőtt, pontosan május elsején utaztam először Nyugatra. Az akkor már híres soproni Lajtha László Néptánc Együttesnek köszönhettem ezt az utat. Pontosabban, annak hogy újságíróként elkísérhettem őket Bécsbe, a Rathausplatzra, ahol aztán a táncosok fényes sikert arattak. Különös világ volt ez akkor még. Itthon transzparensekkel vonultak a Várkerületen (Lenin körúton) az üzemek és gyárak, az intézmények dolgozói. Ünnepelték a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátságát és a béketábort, valamint a munkásosztály nemzetközi seregszemléjét. Aztán a Bécsi dombon, ahol kétezer évvel ezelőtt gladiátorok szórakoztatták Scarbantia polgárait, számos ingyen sörtől matt részeg munkás egyenesen belegurult az aréna mélyébe. Mi pedig átgördültünk öreg Ikarus buszunkkal a szabad világba. És akkor jól megnéztem magamnak a szögesdrótot és azt az ijesztő betonvas sorompót, ami néhány évvel korábban egy kamiont is megállított, amivel a Tóth Antal iskola diákjai próbáltak kijutni Ausztriába.( Egyet közülük lelőttek.) Aztán már más levegőt szívtunk, a néptáncosok nem először jártak kinn, ez nyugodt és vidám viselkedésükön meg is látszott, jómagam egyenesen szorongtam. Próbáltam rutinos világjárónak megmutatni magam, de ez sehogy sem sikerült. Eszembe jutottak ugyanis Írországban és Franciaországban élő rokonaim, akiket soha nem láthattam még. Végig futott rajtam a borzongás ,amikor az első színes plakátok, takaros házak és rendezett utcák, jól öltözött emberek megjelentek, és feltettem magamban az egyszerű és kézenfekvő  kérdést: Miért is kell ettől a világtól így hermetikusan elzárva élnünk ? Miért ellenőrzik a vonatokon a Sopron felé tartókat folytonosan a fekete szemüveges civil BM-esek. Miért vizslatják a farkaskutyás határőrök árgus szemekkel a kifelé tartó vonatok alját és minden ülését. Miért ment el 1971 -ben a sógorom egy jugoszláviai útra ,ahonnan azután soha többé nem tért vissza Svájcban letelepedvén ? És miért úszott az egyik legjobb komáromi barátom hat kilométert a hideg Balti tengerben – előtte háromszor próbált már “disszidálni” – hogy aztán egy nyugat-német őrhajó felvegye, és egy jobb és szabadabb élet lehetőségét nyissák  meg ezzel  előtte.

Hát igen a mai generációk ezeket a kérdéseket már nem értik, és persze fel sem teszik. Természetesnek veszik, ami van. Úgy nőttek fel, hogy már nincsenek felvonulások és ingyen sörök, meg virslik; nem szól a mozgalmi  zene a hangszórókon, már kora reggeltől mozgósítva minden magyar falu és város lakóját. Ami pedig a legfontosabb, amikor csak akarják felkerekedhetnek és átsétáltnak, átbiciklizhetnek, átautózhatnak Ausztriába, mintha csak a szomszéd városba igyekeznének. Nekünk idősebbeknek mégis mintha lelkünk mélyén valami furcsa nosztalgiát mozgatnának meg azok a régi május elsejék. Azért, mert fiatalok voltunk? Nem valószínű. Akkor pedig hiányoznának a május elsejei tömegtorna gyakorlatok, az utcai tarka tolongás, a munka ünnepe ? Nem is tudom… Az biztos, hogy a szabadság és egy normális, demokratikus ország akkoriban nagyon hiányzott. De az utcabálokon, a kétforintos fagyit nyalva és a 16 forintos világost kortyolgatva kicsit megfeledkeztünk a valóságról. Az iskolákban meg ezt énekeltük:

Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse!
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet!

 

Fénykép: Magyarországon a nyolcvanas évek egyik majálisán. (nyugat.hu)


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide