Első szavazásom 46 éve
1975 június 15-én szavaztam először. Félve léptem be szülővárosom kultúrházának szavazóhelyiségébe. Pannonhalmi bencés diákként és apám háború alatti tiszti pályájának köszönhetően reakciós elemnek könyveltek el. Nem úgy szavaztam, mint a csaknem 800 ezer MSZMP tag gyermeke, rokona, barátja és ismerőse. Mindig szorongtam az előző évek alatt is. Hol azért, mert apám maszek rádiószerelő volt, és az ilyet csak megtűrték a népi demokráciában. Hol azért, mert apám jogi doktorátusát a Horthy rendszerben szerezte és ezért, a háború után nem gyakorolhatta ügyvédi pályáját. Beszűkítve, sarokba szorítva éreztem magam. Úgy éreztem mindig figyelnek valahonnan. És valóban figyeltek is. Figyeltek akkor, amikor szénhiány volt az országban és még egészen kicsi gyerek voltam, és a TÜZÉP-nél sorban álltunk a brikettért, de nem adtak mert nem tartották a családunkat rászorulónak. 12 éves lehettem, amikor az ácsi sorompónál apám mellett ülve az öreg autójában, kétszáz forintot vettem észre a sínek között. Nagyon megörültem, kiszálltam érte, de ami ezután történt azt Rozina című könyvemben írtam le pontosan:
“Azért mégis megdöbbentő volt, amikor 12 évesen személyautóval Ácsra utazott apjával és a zárt sorompó mögött elrobogott a Wiener Walzer. A vonat, amely megdobogtatta sokak szívét, mert egy másik világból jött, onnan ahol finomak az illatok, színesek a házak, szépek az autók, mosolygósak és jómódúak az emberek, ahol szabadság van. Legalábbis ez volt akkoriban a nagyon messzinek tűnő Bécs üzenete, amit csak az osztrák televízión keresztül láthattak a nyugati országrész lakói. Az expressz, ahogy elhúzott, hátszelében két darab piros hasú százas libegett a töltés felett. Aztán lassú méltósággal lepottyantak a szürke gránit kövekre.
– Szállj ki és hozd ide! – örült meg az édesapja.
Péter pedig sietve rohant a váratlan zsákmányért. Azt hitte az apja valami játékot vesz majd neki belőle. Ehelyett különösnek találta, hogy amikor visszaindultak Ácsról Győr irányába, minden bakterháznál alaposan megfigyeltél őket távcsővel. Negyedórát sem autóztak és kék rendőrségi Moszkvics előzte meg őket szirénázva, azzal a szocialista tülkölős szirénával, ami a bűntelen emberre is a frászt hozta. Az autót egy szovjet mintájú katonai terepjáró, egy UAZ követte. Keresztbe álltak előttük. Apját kirángatták az autóból és durván a kocsi motorházára fektették.
– Milyen pénzt vettek fel maguk? – kérdezték villámló szemekkel. – Ki dobta ki a vonatból Fuchs úr? – kérdezte gúnyosan, az egyik usankás, szovjet katonai gyakorlót viselő alak. – Magának túl sok vaj van a füle mögött, velünk kell jönnie a kapitányságra!
Péter ekkor nagyon megrettent, kisfiúként először érezte a saját bőrén, hogy az ország, amelyben él, nem úgy működik, ahogy kellene. Arra gondolt, hogy elviszik az apját és soha többé nem látja. Érezte a gonoszság, a beteg hatalomtudat vibrálását a levegőben. De miért kellett a talált pénz körül ekkora ribilliót csapni? Két darab százas neki rengeteg játékot képviselt, de a felnőtteket miért gerjesztette haragra? Később ez is kiderült. A Wiener Walzerből nem először dobtak ki pénzt. Különös szokás volt ez a hatvanas években. Így fizették meg azokat, akik bizonyos szolgálatokat tettek a nyugati hírszerző szerveknek. Az elhárítás azt hitte Péter apja is ügynök, akit most sikerült lebuktatniuk. Szerencsére néhány héten belül tisztázódott a félreértés, másnak szánták a fizetséget, a gyanúsított csak azért került célkeresztbe, mert sok nyugati rokonnal rendelkezett, maszek rádiószerelőként meg amúgy is osztályidegen elemnek minősült. Ám ez az epizód a fiúban mély nyomokat hagyott. Hát igen, akik most őt letartóztatták, azok már öltönybe, napszemüvegbe öltözött, Mercedesszel közlekedő ávós ivadékok, akár csak a fogva tartói. Ők mind a gazemberek, a kommunista bérencek leszármazottai. Utálattal nézte őket, ahogy a kihallgatásokra vitték, és amiként faggatni próbálták. Émelygés fogta el és legszívesebben leköpte volna őket. Megfogadta, hogy hallgatni fog, mint a sír, belőle ugyan semmit sem szednek ki.”
Féltem és szorongtam akkor is amikor sorkatonai szolgálatom alatt, a tatai laktanyában a hadműveletre tettek, ahol jól kellett térképet rajzolni. Akkor még ellenségnek számított szinte minden ,ami a cocialista táboron kívülre esett. Így mi a jó öreg Ausztriát támadtuk meg elméletben és Judenburg városa is az egyik fő célpont volt. Történetesen korábban még nem hallottam erről a városról, ezért megkérdeztem a hadműveletet irányító tiszt elvtársat. Pontosan hol is helyezkedik el a valóságban ez a város. – Maga csak rajzoljon, ne törődjön a célpontok valós helyével ! -förmedt rám a hadműveletes tiszt elvtárs. Amikor eltávozást kaptam, akkor néztem meg a térképemen, hol is van ez a Judenburg. Így tudtam meg, hogy ez a város Stájerország Mura-völgyi járásának székhelye. Mivel jó földrajztanárom volt egykoron, annak is utána jártam vajon van-e nevezetessége ennek a településnek, azon kívül, hogy nagyon szép természeti környezetben fekszik. Hát éppenséggel volt. Például III. Frigyes császár 1460-ban monopóliumot adományozott a városnak a macskagyökér kereskedelmében. Aztán meg 1910-ben Judenburgban kezdte meg működését Ausztria egyik első trolibuszjárata. Itt született Renate Götschl alpesi világbajnok síző. Nahát egy ilyen kicsi ,alig tízezer lelket számláló városkától az ember ezt nem várta. Ám ahogy kutattam, egyre többet tudtam meg róla. És már nagyon nehéz volt ellenségnek néznem. Inkább tisztelettel és megbecsüléssel tekintettem rá, még ha akkoriban útlevelet nem kapván nem is utazhattam oda, hogy mindent saját szememmel is lássak. (Azóta ezt pótoltam !)Amikor visszamentem az eltávozásomról a tatai laktanyába nagyon rossz érzésekkel húztam a tustollat. Elméleti hadgyakorlat ide vagy oda, nekem a szívemhez melegedett ez a kisváros és még gondolatban sem volt kedvem megtámadni. Amúgy is rosszul éreztem magam a hadműveleten és rövidesen kihallgatást kértem a politikai tiszttől, az áthelyezésemet egy másik zászlóaljhoz.
-Miért akar elmenni? – kérdezte a politikai tiszt.
-Mert nem tartom magam megbízhatónak! Nézze csak meg az alezredes elvtárs a kartonomat.
– A tiszt elvtárs ekkor nagyot nézett, úgy látszik alaposan meglepődött önkritikus hajlamom felett. Ilyesmivel még nem igen találkozhatott addigi pályafutása alatt. De aztán előkereste azt a bizonyos kartont és elég sokáig vizslatta a kikeresett adatokat, majd megjegyezte: – Valóban látok itt valamit. Rendben van – mondta szűkszavúan. Két nap múlva költözhettem az ellátókhoz, de magam is csodálkoztam, hogy a kérésemet egyáltalán teljesítették.
Szóval, mint az elején írtam félve léptem a szavazóhelyiségbe, azon a 46 évvel ezelőtti napon. Azután szavaztam. A Hazafias Népfront jelöltjeire. A szavazásra jogosult lakosság 97,6 százalékával együtt. Megerősítettük a Kádár-rendszert hatalmában. ..
Szavazni fogok most is, október 13-án is. Már nem félek. Nem kell a megszálló szovjetek szuronyaitól tartanom. Azért azon mégis nagyon elcsodálkozom, hogy szeretett városomban a kormánypárt plakáterdeje mellett alig látni ellenzéki hirdetéseket. Mondjuk olyan 99 : 1-hez az arány. – Mi történik itt ? -kérdem megdöbbenve. – Milyen demokrácia ez? Amikor 46 évvel ezelőtt a Kádár-rezsimben szavaztam szinte nem is lehetett politikusok arcképeit látni az utcákon, csak magát a szavazás tényét hirdették meg “szerényen”, mégis csaknem száz százalék voksolt az egypártrendszeri diktatúrára. Most az lesz majd, hogy néhány ellenzéki is bejut az önkormányzatba? Mindenesetre közeledünk a száz százalékhoz. Kádárék azonban még mindig “jobbak” voltak, ők plakátok nélkül, kevés pénzből is beterelték a népet a szavazóhelyiségekbe.(Igaz a szovjet szuronyok segítségével) Most viszont egy körülbelül 52- 56 százalékos győzelemhez millió és millió forintot kell megmozgatni. A mi adópénzeinket. Emiatt azért bevallom egy kicsit szorongok…
Fénykép: mozgóurnás szavazás 70-es évek (Fortepan)