Ének ezerkilencszáznyolcvankilencről
Most is a hangod hallom te átkozott, eltékozolt Szabadság
Miért is hagytunk veszni egy álmot, ami régen bennünk eggyé vált
De sokat terveztünk kopott városokban, éreztük valami épülni kezd magunkban
Hogy minden majd megváltozik és megszolgált világunknak értelmet ad
Rád csodálkoztunk Napnyugat, de a szovjet csizma alatt ropogott Európánk nyomora
Később azt gondoltuk, majd másként néz ránk, és asztalához ültet a győztes társaság
De hálát miért is reméltünk ? Már tudom, akkor kéz a kézben mennünk kellett volna…
Az idő azonban csak egyszer nyitotta ki sejtelmes kapuját
Azon csak egyszer léphettünk volna át, de mi nem hittünk benned eléggé
Ó eltékozolt, átkozott Szabadság!
Most itt állunk megvezetve, vakon a fényt keresve, kettéhasított országunk ingó talaján
És valahol egy szürke elhagyott sarokban hegedűnk sírja 1989 bús dalát
Pedig hány hősünk szaggatta testét, égette fiatal csontját éretted?
És lelkünk mélyén biztattak őseink, izzott szellemszívükben a láng
De mi apróra váltottunk mindent és semmit sem kockáztattunk érted
Ócska lomként sarokba dobott, meggyalázott Szabadság
Akik mertek volna azok hallgattak, karjukba dermedt az igazság
Szótlanul nézték a lassan érő romlást, az érdemtelenek dölyf-táncát
Mert mi zajlik most éppen, mekkora árat fizet ezért a jövőfaló magyarság?
Ti pedig hol voltatok akkor bátor fiúk, tiszta szemű igazak és lányok ?
Késő van már, a lihegő, kifulladt Földet bánatvirág könnye áztatja
Hiába kiáltottak az idők jósai, figyelmeztetésük hamvadt tűzbe szállt
Miért is hagytunk veszni egy álmot, ami egykor bennünket összeverbuvált
Most is hallom a hangod, te átkozott, eltékozolt Szabadság