2019
11
08

Európa-udvar

Megható és egyeben lelkesítő érzés volt felkeresni legutóbbi könyvem főszereplőjének szülőházát. Észak-Komáromban jártam az aranyemberek városában, ahol miként Sopronban is, minden kő és utcaszeglet a történelemről mesél.Észak-Komáromban az utóbbi időben ismét becsülni kezdik a város hatalmas történeti és kulturális értékeit. Szerencsére elmúlt az az idő, amikor a derék szlovákok igyekeztek eltüntetni a magyar múlt legdicsőségesebb emlékeit, szobrokat, emléktáblákat, feliratokat, épületeket és mindent, ami az ezeréves Magyarország gyökereit idézte fel. Talán ők is ráébredtek, hogy ezeken az értékeken nincs mit rombolni és támadni, inkább védeni és megbecsülni kell, hiszen az ő történelmük részesei is azok immár. Mindamellett mégis elszomorító, amikor rongálás látszik Szent István királyunk aláírását hirdető rézművön, vagy az egyébként méltán szépséges Európa-udvar szobrain, amelyek bizony a magyar történelem nagy alakjait hirdetik. A végső összegzést tekintve mégis nagy haladás, hogy egyáltalán ott vannak ezek a szobrok, hogy restaurálják a régi épületeket, újabb táblákat helyeznek el, mint például Arányi Lajos Györgyét is, aki nemzetközi hírű kórboncnokként igazán európai értékeket képviselt. Az pedig természetes, hogy a feliratok két nyelven tájékoztatják a kétnyelvű város lakóit és az idelátogatókat a tudnivalókról. Mert valóban tudnivaló, hogy a Duna két oldalán már a rómaiak is nem mindennapi építményeket hoztak tető alá, mint például Brigetio híres légiós táborát, amely az egykori birodalom  északi védvonalát őrizte. Aztán sorolni is nehéz, hogy milyen hírességek fordultak meg a IV. Béla királytól városi rangot szerzett erődök városának falai közt. V.László,  Jókai Mór, Lehár Ferenc, Selye János, pedig itt születtek, hogy csak a legismertebbeket említsük. Nekik már méltó emlékeket állított a város. 2008-ban pedig Arányi Lajos György emléktábláját is felavatták a Klapka György téren. Ott ahol a hírneves tábornok szobra is áll, aki elérte ,hogy a Habsburg birodalom is fejet hajtson neki, hiszen Komárom várát, miként a történelmünk során senki, úgy az ő fővezérsége alatt sem tudta elfoglalni az ellenség, sem csellel, sem erővel. 1849 októberének elején valamennyi várvédő menlevelet kapott a császártól, mert Klapka tábornok csak így volt hajlandó átadni azt.

Különleges érzés sétát tenni ebben a több, mint 750 éves városban. Főként azért különös bandukolni a még megmaradt régi utcaköveken, mert jómagam ezer szállal kötődöm ide. Itt született édesanyám és idősebbik nővérem. Itt éltek, amíg ki nem toloncolták a népességcsere indokán a családot a Duna másik oldalára, ahol aztán megszülettem én és a fiatalabb nővérem. A sok-sok történet, a rengeteg emberi sors, a viharos történelmi események ilyenkor egyszerre idéződnek fel az emberben. Családom kisebbik része a jobb parti város temetőjében nyugszik, míg a jóval nagyobbik itt a bal parton. Az ősi folyó pedig a felezővonal, amelynek nem kevésbé híres hídjának közepén ott a határvonal Szlovákia és Magyarország között. Egy pillanatra fájdalom érinti meg az ember szívét, ha az esti pirosló alkonyatban az ide látszó Gerecse hegycsúcsait nézi, és az előtérben a Vágot, amely itt torkollik  bele a Dunába. A Tátrából hozza a régi Magyarország üzenetét… Most azonban egy érdekes jelenet zökkent ki ebből a búskomorságból. Egy népes szlovák és egy népes magyar család találkozik az Európa-udvar szökőkútjánál. Öltözékük, viselkedésük szinte teljes mértékben hasonló. A komáromi magyarok legkisebbje, egy pöttöm copfos kislány  játék mackója hirtelen kiesik a babakocsijából, a komáromi szlovák anya pedig odafut érte és visszaadja a kislánynak. A “köszönöm” és a “dakujem” szinte egyszerre hangzik el. Mi tagadás jó nézni a két fiatal családot az Európa-udvar közepén.

 


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide