Hunujgária hajnala (XIII. részlet )
Fiktív regényem részletei az Orbán kormány utáni időkről. Amennyiben hagyjuk, akár ez is megtörténhet.
Maxi Bűz Hadművelet
Budundinak a félre sikerült szoboravatás után néhány nappal még keményebb kihívással kellett szembe néznie. A korábbi ellenzéki tiltakozásokkal ellentétben ezúttal alaposan eldurvult a helyzet, belügyminisztere értesítette, hogy több százezres tömeg hömpölyög már délelőtt óta a főváros szívében és gyújtogatnak, több tüntető és rendőr is súlyosan megsebesült az összecsapásokban.
Eddig a kormány oldaláról könnyedén hívták az ellenzéki megmozdulásokat tüntikének, a felvonulókat pedig tüntikézőknek, Tíz-tizenötezer embernél több, azokon soha nem vett részt. Ismétlődő forgatókönyve volt ezeknek a tiltakozásoknak. Gyülekezés és fegyelmezett felvonulás transzparensekkel, zászlókkal, táblákkal valamint egy gyűlés valamelyik téren, vagy éppen Budundi elnök palotája közelében, ahol felszólalásokkal, zenei betétekkel színesítették a demonstrációt. Ezekről a hivatalos közmédiumok szinte egy szót sem írtak, vagy mondtak, ha igen, azt is gúnyolódva, lekicsinylően fejtették ki. Most azonban fekete áradatként hömpölygött a tömeg a belváros utcáin, a rendőrség már képtelen volt lezárni előttük az utakat, tereket, létszámuk pedig félelmetesen növekedett. Nem vittek táblákat és zászlókat, határozott céljuk sem volt, ahol egybegyülekezhettek volna. A legijesztőbb az volt, hogy spontán módon szerveződtek alaktalan, de folyamatosan duzzadó masszává. Mérhetetlen haragra gerjedten, minden indulatukat szabaddá engedve tülekedtek, tódultak a köztereken. Újságírók, riporterek, külföldi tudósítók próbáltak a közelébe férkőzni a felvonulásnak, de most a rutinosabbak érezték már, hogy valami nem mindennapi dolog tanúi lehetnek. Jelentettek is a nagy hírügynökségek központjaiba: Adolf Budundi országában valami nagyon izgalmas készülődik. Amikor Budundi belügyminisztere tájékoztatta az elnököt a gyújtogatásokról és rongálásokról az még csak a kezdet volt csupán. A rendőrség sorfalakat állított, gyűrűbe vonták a védendő minisztériumok, pártközpontok, tv-székházak és a parlament épületét. A szokásos felszereléseken túl az elit rendvédelmi egységek éles lőfegyvert is kaptak, de azok használatára, csak a legvégső esetre kaptak felhatalmazást.
Amikor Budundi visszaérkezett a fővárosba, már két napja tartottak a megmozdulások, a hangulat egyre durvábbá vált, nemcsak Budundi lemondását követelték immár, de az azonnali választások kiírását is egyre többen akarták. Pontokba szedték célkitűzéseiket és annak beolvasásáért harcoltak. Ezenfelül a tüntetők egyre elkeseredettebb akciókat kezdeményeztek. Itt-ott az autók felgyújtásán túl, a bankok és nagyáruházak bejáratainak is nekirontottak, komoly és veszélyes tüzeket gyújtottak, több rendőrt benzines palackokkal dobáltak meg. Új módszereket is kitaláltak, mégpedig az esti órákban, amikor már nem lehetett tisztán látni, a randalírozó csoportok, a rendőrsorfalakat hirtelen megtámadták, két oldalról rohanva közeledtek feléjük és kezükben hosszú, vékony acélsodronyokat húztak a földön, ami a sötétben már láthatatlan volt, amikor a sorfalhoz értek felemelték és emberderék magasságában tartva, próbálták elkaszálni velük az egyenruhásokat. Sok esetben sikerrel jártak, felbuktatták a rendőr sorfalat, és a vékony acéldróttal súlyos sebeket is okoztak nekik. Budundi látva a helyzet elmérgesedését több alkalommal is összehívta a tanácsadóit és a legfelsőbb rendőri vezetés képviselőivel is tárgyalt a rendkívüli helyzetről. Hírzárlatot nem rendeltek el, rendkívüli állapotot sem hirdettek, az újságírókat egyelőre megkímélték a letartóztatásoktól és a begyűjtött tiltakozókat sem bántották, bár igaz napokig fogdán tartották őket. Körülbelül ezerötszáz embert tartóztattak le brutális, erőszakos cselekményekért. A sebesültek száma elérte a 450-et a tüntetők, és a 84-et, a rendvédelmisek oldalán. A tűzben álló ország a világsajtó címoldalára került. A tévés társaságok szabadon forgathattak, látványos és kifejezetten brutális, véres képsorokkal rakták tele a világhíradók műsorait. A munkájukat egyáltalán nem korlátozták, de a testi épségét senkinek sem garantálták. Forradalomról, de legalábbis népfelkelésről adtak hírt a nemzetközi médiumokban. Amikor országos sztrájkok kezdődtek el, Adolf Budundi már nem viselhette tovább a kivárás taktikáját. Elszakadt nála a cérna és mindenkivel üvöltözni kezdett.
– Micsoda piszkos népség, persze amikor utakat, hidakat, óvodákat, stadionokat építettünk nekik, az tetszett! Naná, hogy támogatott a többség!
– Már akinek a stadionok-szólt közbe valaki!
Budundi felkapta a fejét és megsemmisítően nézett rá, de ezúttal szó nélkül hagyta. – Örültek az emelkedő jólétnek, a növekvő életszínvonalnak, tapsoltak a jó öreg Budundinak, de amikor jött egy kis gazdasági válság persze mindjárt az utcára rohannak, őrjöngnek, választásokat akarnak, de abból nem esznek az biztos, soha nem mondok le a csőcselék követelésére. Körülvettem magam vagy kétszáz tanácsadóval, de most mindenki hallgat, mint a sült hal, senki sem tud mondani egy épkézláb megoldást. Na, ki vele mit tegyünk nagy okosok, most mutassátok meg, hogy mire vagytok képesek! Várom a megoldások javaslatait! Persze jeges csend fogadta a kitörését, az utcákról meg a nép kiabálása, a könnygáz és hanggránátok robbanása hallatszott be folyamatosan. Egyre forróbbá vált a hangulat.
– Le a zsarnokkal. Ennyi volt, elég volt! Diktátor, diktátor – üvöltözték a tüntetők. – Szabad választásokat! Demokráciát! – követelték kórusban.
– Be kell vetnünk a codafegyvereinket! – szólalt meg hirtelen Tutika, mint aki álomból ébred fel. Budundi szeme villámot szórt a haragtól, már-már ráugrott kedvencére, hogy megfojtsa, amikor megtorpant és hirtelen a homlokához kapott. – A mindenit, hogy ez nem jutott eszembe! Hát nem hiába tartalak téged, aranyos kis bohócom – ugrott a megszeppent alattvalójához. – A jó Istenke áldjon meg az okos eszedért, te kis Pumukli, te kis angyali udvari bolondom. Többet érsz te egy rakás tanácsadónál, hogy csókoljalak meg. Azzal ölelgetni kezdte Tutikát, aki minden erejével igyekezett magát kibontani főnöke szorításából.
– Igen a csodafegyverünk! Az kell ide!
– De mi legyen az? – faggatták meglepetten tanácsadói és legbizalmasabb emberei.
Budundi azonban többet nem árult el a dologról még nekik sem. Überberleki Bertalannal, a belügyi tárca vezetőjével azonban összekacsintottak.
– Bűzágyúk! – döntötték el villámgyorsan. – Bűzpisztolyok, bűzpuskák, bűzgránátok, bűzbombák, bűzrakéták, azok majd megteszik a hatásukat, és ha a főváros napokig penetráns, elviselhetetlen szagot is áraszt, ez hatásos lesz majd és elveszi a kedvét mindenkinek, hogy az utcákon randalírozzon. – Bűzbe borítjuk Budapestet, az utcákat, a tereket, a parkokat, a metrót, a szállodákat, az áruházakat, a legkisebb szögletet is, minden házat és szobát, hogy többé senkinek se legyen kedve tüntetni. Még megemlegetik a napot, amikor dögbűzzé válik hetekre a szép fővárosunk. Erről gondoskodom, az egy szent!
A különös fegyverről az egész országban mindössze tucatnyian tudtak. Maguk között görényfegyvernek, vagy hullaszagnak nevezték, egy amerikai licenc alapján fejlesztették ki titokban, az egyik vidéki vegyi üzemben. Ha úgy vesszük „hungarikumnak” számított, mert egyetlen cseppjétől sugárban hányt, aki csak megszagolta. A fejlesztő mérnökök két évvel ezelőtt úgy tesztelték, hogy a bűzhöz jócskán hozzászokott hajléktalanokkal szagoltatták órákon át. Az első felméréskor még elégedetlenek voltak, ötven próbaemberből mindössze 16-an hányták el magukat, 20 embernek csak hányingert, émelygést okozott, a többiek pedig félóránál is tovább bírták a szimatolást, bár az is igaz, hogy utána napokig erős fejfájással küzdöttek. A második és a harmadik teszteléskor azonban már elégedetten csapták össze tenyerüket Budundi vegyészmérnökei. Az új dózist senki sem bírta ki öt percnél tovább és valamennyien sugárban hánytak, ráadásul hányingerük órákon át tartott. Előnye volt az is, hogy a G-2-nek keresztelt gáz nemzetközi besorolások alapján sem számított vegyi fegyvernek, bármilyen fegyverből kilőhető volt, a hányinger mellett pedig olyan félelemérzetet keltett, ami azonnali menekülésre késztette szenvedő alanyát. Hatását csak fokozták azzal, hogy olyan 155 milliméteres ágyúból is kilőhető változatot fejlesztettek ki, amely öt négyzetkilométernyi területet is képes volt hatékonyan beszórni apró bűzbombák tucatjaival. A G-2-őt ugyanakkor vízágyúkból is kipermetezhetővé alakították.
– Kezdődjék a Maxi Bűz Hadművelet – dörzsölte össze tenyerét Budundi, aki szentül meg volt győződve csodafegyverének sikerében. Az pedig, hogy ismét háborúzhat, hadműveletet irányíthat szinte erotikus ingerrel hatott rá. Beleborzongott a gyönyörbe, amikor arra gondolt, hogy Budapest rövidesen a bűztől támolygó tömegektől lesz tele. Szinte maga előtt látta a házakat, a lakásokat, amelyeket hiába is próbálnak kiszellőztetni, a hullaszag úgy beférkőzik mindenbe, úgy beleeszi magát a ruhákba, ágyneműkbe, függönyökbe, törülközőkbe és mindenfajta textilbe, hogy még a legillatosabb mosószerekkel sem űzhető el napokon keresztül.
– Intézkedjenek arról, hogy a kormánytagok és a minisztériumok vezetői időben megkaphassák a gázálarcokat! – utasította a belügyi vezetőket.
– És a követségek, a külföldi képviseletek, hírügynökségek, rengeteg egyéb fontos szervezetek?
Budundi kárörvendően elvigyorodott. – Kibírják. Most a szopatás ideje jött el uraim!
A fénykép illusztráció
Folytatása következik!