Korai ébredés
Ezt az elbeszélést egy kis karácsonyi előzetesként írtam meg. Velem történt meg évtizedekkel ezelőtt. Azóta is úgy tartom, hogy bár akkor még kevéssé ismertem az önzetlenség, az áldozatvállalás szívmelengető örömét, ez egy életre szóló lecke volt számomra. Jézus szavait juttatják eszembe, és azt, mi emberek milyen gyakran restek vagyunk a jóra és nem halljuk meg a segítségért kiáltó szavakat : “Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek azt. “
Az öreg már harmadik napja részeg volt. Görnyedt testét egy caritas felsőkabátba bugyolálva a Béke szálló bejárati lépcsőin üldögélt, és halkan zokogott. A furcsa karácsonyi eső elmosta a kisváros piszkát, az aszfalt gödreiben felgyülemlett tócsák valószínűtlen fényeket táncoltattak. Alig járt valaki az utcán. A legtöbb családnál már villogtak a karácsonyfa színes égői, az üzletek és a kocsmák kiürültek, csak a Duna felől hallatszott egy uszály fojtott kürthangja.
A kisfiú hazafelé tartott. Mint mindig karácsonykor, az utolsó pillanatban küldték el szódáért. Még szerencse, hogy megkapta. Így nem késett túl sokat, hiszen apja rossz szokásához híven még mindig a munkát hajszolta, javította az elromlott rádiókat és tévéket, mert az ünnepi műsort mindenki látni, hallani akarta.
Először azt hitte egy sebzett kutya fekszik ott a lépcsőkön.Közelebb hajolt és akkor felismerte a görnyedt tartású embert.
– Hát te vagy Vili, hogy a fene vinne el, de megijesztettél – fordult az öreg felé. – Megint berúgtál, majd elver az asszony.
-Nem baj – hüppögte az öreg eltorzult arcát felemelve. Most valóban egy agyonvert kutyára hasonlított, amint az utcalámpa fényében szeme alig észrevehetően felcsillant.
-Ellopták a narancsomat -nyögte ki nagy nehezen.
-Mit? – kérdezte a kisfiú.
-Ott maradt a kocsmában. A bátyám küldte Pestről, de elhagytam. Istenem, azt is elhagytam-azzal megint panaszos sírásba fogott.
-Elhozzam? – kérdezte tétován a gyerek, de inkább önmagától.
-Maradj itt, meg ne próbálj felkelni! -szólt az öregnek. – Idehozom a narancsodat. Azzal visszafordult abba az irányba, ahonnan az imént jött. Kicsit félt, amikor belépett a lúgszerűen maró füstbe, mert benn vad vitában cibálta egymást két torzonborz alak, rajtuk kívül csak a pult mögött állt valaki.
-Na mi kéne? -fordult a nagydarab ember a fiúhoz.
-A Vili itt hagyta a narancsát, kérném szépen, ha megtalálná…
-Na az a vénember már megint a sárgaföldig leitta magát. Itt kapkodta a poharakat az asztalokról, amit mások meghagytak, a nyálukat meg a büdös dohánylét csorgatták belé. Állat az ilyen, nem ember. Egy fillére sem volt, de narancsra valahonnan tellett neki. Hát itt van nesze, nem gondoltam, hogy valaki is visszajön érte.
A kisfiú szíve nagyot dobbant. Elkapta a felé nyújtott sáros zacskót, aztán még hallotta hogy a kocsmáros káromkodik egyet. A friss levegőn mélyet lélegzett. Az eső már elállt és valahonnan a Csendes éj ismert dallamát hozta felé a szél.
– Na ideje, hogy végre otthon legyek- gondolta- és futásnak eredt. Amikor az öreghez ért, látta, hogy már alszik. Nem ébresztette fel, hanem a zacskó narancsot az ölébe csúsztatta. – Majd szólok a feleségének- határozta el. Erre azonban már nem maradt ideje, mert az apja végre megérkezett, és feldíszítették a karácsonyfát is. Amikor a Mennyből az angyalt énekelték egy pillanatra eszébe jutott a vén csavargó, akit mindenki tegezett a városban, és aki valamikor főúri inas volt a Rózsadombon. De amikor kishúgával játékba kezdett a gyönyörűen csillogó legókkal és matchboxokkal, a világ összeszűkült számára. Látta apját és anyját csókolózni a konyhában – ez végtelen nyugalommal töltötte el. Nem gondolt többé semmi rosszra, mintha az ablakot ostromló havas eső is szíve dobbanásának ütemét utánozta volna.
Késő délelőtt ébredt. Amikor felnyitotta szemét, Böske nénjét látta a konyhában, amint édesanyjának újságolt valamit izgatottan: -Képzeld Terka ezt a szerencsétlent ott találták a szálló lépcsőin megdermedve. Úgy mondják a könnyei ráfagytak az arcára. A kisfiú döbbenten fogta fel a szavak értelmét, majd elsötétült előtte a világ. Felugrott ki akart szaladni az udvarra, de édesanyja az utolsó pillanatban visszafogta.
– Hová futsz lelkem?- kérdezte döbbenten.
– Miattam történt! Én vagyok az oka! – kiáltozta a fiúcska. -Nem szóltam a feleségének ezért fagyott meg. Aztán rávetette magát az ágyra és a zokogástól egész testében megrázkódott. Még azt sem akarta észrevenni, amikor az édesanyja gyengéden átölelte a vállát, és hűvös , sima kezét a homlokára tette: – Nem vagy te hibás kisfiam! Az élet ilyen kegyetlen! – suttogta neki halkan. A kisfiú azonban még sokáig nem törődött bele az első igazi kudarcába. Számára megváltoztak attól fogva a karácsonyok. Lassan -lassan eltávolodott mindaz, ami az ünnepek gyermeki romantikáját adta. Csak a fájó emléke maradt meg egy korai ébredésnek.