Lélekfertőtlenítő
Talán régen találkoztunk igaz emberekkel. Gyerekkorom Tóth bácsijával, aki minden nap így köszönt: Jó napot kívánok! Minden jót kívánok! Vagy az erdélyi székellyel, az öreg magyarral, aki apró földjén kaszált, és az itthoniakkal teli, Csíkba tartó vonat előtt meglengette kalapját, majd szívére tette kérges tenyerét. Ők a múltból üzennek egyszerű nyelvükön: elég volt a hamisságból, a képmutatásból és a közönyből. Vírus idején a lelkünket is fertőtleníteni kell!Mossunk naponta lelket, legalább húsz másodpercig. Olvassuk el egy olyan költő verssorait, aki a mélységekbe akart látni és láttatni, mint például Ady Endre, József Attila, Pilinszky János. Szerencsére hosszan sorolhatnánk még. Most vettem például a kezembe a francia Charles Péguy műveit. Ő, miként a mi Petőfink, a csatatéren halt meg a Marne melletti ütközetben, az első világháborúban. Baloldali, forradalmár költőként, anarchista kiáltványok szerzőjeként kezdte pályáját, aztán hirtelen minden felhajtás nélkül megtért. Elkapta az influenza és élet-halál között vergődött, negyven fokos lázzal; amikor legyűrte a kórt, legjobb barátjának egyszerűen csak ennyit mondott: „Nem mondtam el neked mindent. Megtaláltam hitemet: katolikus vagyok.” És hogy milyen mélységeket kutatott lelke mélyén ez a nyugtalan próféta “az ítélkező, kirekesztő egyházzal is szembenálló keresztény”, arra legyen most példa egyik gyönyörű verse, amit Illyés Gyula fordított le:
A Beauce-vidék felajánlása a Chartres-i Boldogasszonynak
Tengernek csillaga, ím a rakott terítő,
s a mély nyílt-víz, a kék – mezők tengere ring,
ím a futó tajték s ím teli csűreink,
s szemed, e végtelen paláston széttekintő.
S ím hangod, a rakott síkságon messzehangzó
és messzi társaink s szívünk, a néptelen
s munkátlan két kezünk, külön-külön pihen
s íme kemény erőnk s kedvünk, az elhanyatló.
Hajnalcsillag, Úrnőnk, elérhetetlen, drága,
ím a te ragyogó udvarodba megyünk,
ím az omló föveny: jámbor szeretetünk
s ím szenvedéseink óriás óceánja.
Zokogás csavarog, futkos ég s föld között.
Itt-ott néhány tető, mint sziget-láncolat.
A vén torony hívó, elhaló hangot ad.
Mint tömzsi ház, olyan a templom, a zömök.
Szentegyházad felé így hajózunk mi árván.
Kövér, bástyakerek boglyák rózsafüzére
úszik-merül fel a távolság kék vízére –
mint a tat gömbdísze a régi harci bárkán.
Kétezer év kemény munkája árán így lett
új koroknak e föld már mindig-telt edény.
Ezer évnyi kegyed révén ez a kemény
munka nyugtatja meg örökre a lelkünket.
Nézd, így megyünk a vén, széles úton ma újra
porosán, sárosán, fogunk közt az eső,
e végtelenre tárt hatalmas legyező
országútja a mi próbáink szűk kapuja.
Így láthatsz, két kezünk lomhán elengedődik,
batyu, kacat nélkül, így megyünk szótalan,
kimért léptekkel, mert mindennek sorja van,
ettől a dűlőtől a rákövetkezőig.
Így láthatsz, így megyünk, mi sárdagasztók, tudjuk.
S előbbre is jutunk, ha lépésnyire bár.
Mert húsz századnyi nép s húsz századnyi király
és ringyóik hada és minden pereputtyuk
és tollas kalapjuk és mind a szolgabanda
megtanítottak rá, hogyan kell csöndesen
menni tempósan így a sáros földeken,
csaták alkonyatán az utolsó rohamra.
Itt születtünk neked e völgyben völgy felett,
ahol kanyarjait szőke Loire-unk rója.
E homokos folyó, dicsőségünk folyója
egyet kíván csupán: csókdosni köpenyed.
Itt születtünk mi meg e tágas völgy felett,
a komoly és komor ősrégi Orléans-ban,
hol a lassú Loire, melyben sok iszap is van,
halmok lábát mossa, nem akar egyebet.
A lapos Beauce körül láttuk meg a világot.
A nagy tanyakaput, meg hogy mi a paraszt,
hogy sora mily kemény, ismerjük régtől azt,
tudjuk, mi a falu, az ásó meg az árok.
A Beauce lapályain születtünk mi világra,
és első bánatunk megértette velünk,
hány titkos fájdalom rejtezik a letűnt
napban, ha vörösen lobban az égre lángja,
és aztán elterül az elkerülhetetlen
talajon, mely igaz, mint a törvény s egyforma
és kemény, mint a jog és konok, mint a tócsa
és asztalként sima s oszlopként nyílt-fedetlen.