2022
19
04

Nagypénteken a keresztnél

Ez az én keresztem. A komáromi “Kistemplom” előtt áll. Olyan,mint félévszázada immár. A keresztet körbefonó szomorú akácok szinte semmit sem nőttek azóta. Ma megálltam előtte és Jézus halála előtt néhány perccel feltolultak előttem a múlt képei. Sok-sok család, sok-sok barát. Többségük immár nem ebben a világban. Itt játszottunk a kereszt körüli téren. Szinte egész nap a szabadban, még télen is. Nem mobiloztunk, azt se tudtuk szinte mi az a telefon. Mégis volt gyerekszínpadunk, voltak háztömb körüli bicikliversenyeink, utcai focibajnokságaink, házi korcsolyapályánk, csapágyakból készített gördeszkáink, nyílversenyünk, voltak nagy beszélgetéseink és mindennap történeteink. Szóval minden itt volt a közelben. Az iskola, a Csokonai klub, a grundunk, a piac, a vasútállomás, és a nagy folyó a Duna, aminek hajókürtjei csalogattak álmot szemeinkre. Utánozhatatlan évek voltak ezek. Tartalmasak, szépek és sokszor fájón szomorúak. Mert itt eszméltünk fel először közeledve a felnőtt világhoz. A grundunk melletti nagy épület volt 1919-ben a Tanácsköztársaság direktóriuma. Hátsó falából ólomgolyókat kapartunk ki játék közben és bizony elborzadtunk ,amikor Tibi barátom édesapja elmondta, hogy azok a puskagolyók emberéleteket ontottak ki a “dicsőséges” 133 napja alatt. Az itt élő felnőttek sokat tudtak és sokat elmondtak,mert volt közöttük világháborút megjárt asztalos ,akiknek hiányzott a fél tüdeje, huszárőrmester, aki lovasrohamban sebesült meg az orosz géppuskáktól, postamester,akit kitelepítettek német származása miatt, kommunista moszkovita, aki mint mondták, 56-ban a bejövő ruszki tankoknak vörös zászlóval integetett, csendőrkapitány, akit többször félholtra vertek és családját is meghurcolták 45 után. Mindenféle ember volt itt a kereszt körüli házakban. És hordozták életük keresztjeit egyenként, megtörten, vagy megalkudva, csendben ellenállva, vagy éppen érdekből kiszolgálva gyerekkorom kádári világát. Mi gyerekek voltunk akkor, de érdekesmód szinte minden házba bejárásunk volt. Mindenhol kaptunk egy-egy vajas, vagy zsíros kenyeret. Jó szót nem is keveset. Kölcsönadtak biciklipumpát, küldtek kertjükből virágot, vagy hagymát otthonra anyáinknak a vázába és az ebédhez. De legalábbis megkérdezték mi hogy vagyunk és a szüleink? Mosolyogtak játékainkon, meghallgattak bennünket, tanítottak bennünket, korholtak és biztattak közben, ha mással nem tanácsokkal, dorgálással, néha még pofonokkal is, válaszként néhány nagyon goromba csínyükre, amit igazából senki sem vett túl komolyan. Utcakölykök voltunk, a szó nemes értelmében, az utca is nevelt bennünket, mert a város ezen a környékén akkoriban 20-30 gyerek “uralta” az utcákat. Főként a József Attila utcát, ami most árva és elhagyott a boldog gyerekzsivajtól.Ma alig él egy-kettő kis fickó a sokkal szebb házakban. Hát szép volt ezért a gyerekkorunk. Fergetegesen szép. Akárki mond, bármit is, itt a kereszt körül. És ahogy most telt az idő, és én ott álltam ősz fejjel délután három óráig, amikor egy keresztre feszített Atyjának kezébe ajánlotta a lelkét. Jómagam csak egy rövid imával emlékeztem a néhai gyerekkorra és a néhai utcalakókra. -Hová tűntetek? -kérdeztem szomorúan. És csak a kereszt nyugtatott meg. Az én keresztem és másoké is itt a Kistemplom tövében. Egy újabb Nagypéntek, és egy újabb Húsvét hajnalán.


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide