Gólem a Duna mentén
Koppánymonostorra visz az utam, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor nyaranta bringás kamaszokként mentünk meglátogatni az öreg Dunát és a homokdombi szőlőket. Forró nyarak voltak ezek, olyan kiszámíthatóak, annyira emberségesek és szépek. Most minden más lett. Van pompás bicikliút, de a közelben egy hatalmas, már-már a sci-fi világát megidéző akkumulátorgyár sziluettje bontakozik ki a tájból. Dehát nem is gyár ez valójában a szó klasszikus értelmében, jobban hasonlít egy ultramodern ipari erődrendszerre. Aki nem tudja a történetét megdöbben, hogyan és miként került ez ide? Távolabbról is óriási méretű, igazi betonkolosszus, amely magas falaival hosszan beleépül a szelíd dunai látképbe Tudjuk miért épült és mit gyártanak benne, de ipari titkaival valójában csak kevesen vannak tisztában. Most remeg a levegő az út felett, tikkasztó a hőség és keresem az öreg kutat, ahol annak idején mindig megálltunk szomjunkat oltani. Keresem az út mellett fekvő temetőben a fejfát, amelyen golyó lyukasztotta rohamsisak őrizte egy régen elesett magyar katona emlékét. A kis kápolna még megvan a szent kőszobrával és az egykori bencés kolostort is megidézi egy oroszlánfej szobor , ez ami egyedül megmaradt a csaknem 800 éves múltból.Amikor gyerekek voltunk álmodni mertünk Monostorról. Egy régi szép álomban zöld ligeteket, végtelenbe nyúló szőlősorokat, tájba illeszkedő villákat, takaros borospincéket és hangulatos vendéglőket láttunk. Amott a Dunát, amely utánozhatatlan szépséggel kanyarog itt, pompás szigeteket alkotva. De ez most már csak valóban álom maradt. A valóság elemi erejű orrbacsapás. Akkumulátorgyár az évszázados Komárom partjainál, hipermodern gyártástechnológia, hatalmas teljesítmény, fokozott mérgező anyagok, nehézfémek veszélyének árnyékában. A monstrumban távol-keleti emberek dolgoznak. Szorgalmas, kötelességtudó, összetartó, közösségi fajta. Tisztelem őket, akiknek messzi kultúrájáról régen csak könyvekben olvashattam és múzeumokban láthattam alkotásaikat. Volt édesanyámnak egy megörökölt festménye, kínaiak úsztatták rizsszállítmányaikat a Sárga folyón, dzsunkákkal lavíroztak a nagy folyó habjai között, hosszú farudakkal irányították hajóikat, bambuszlevelekből font kalapjaikban. Én akkor még ilyen és hasonló Koreát és Kínát ismertem csak. De aztán hirtelen és szinte hívatlanul ránk tört a két ország mai kultúrája, féktelenül terjedő ipari forradalma. De nincsen mentségünk, mi nyitottuk meg a kapukat, a mi hatalmon lévő politikusaink várták tárt karokkal őket, és most itt vannak. Mióta akkumulátor gyártó “nagyhatalom” lettünk beszélnek a talaj megmérgezéséről, a levegő szennyezésről, a mértéktelen vízfogyasztásról, és bizony itt Komáromban a gyakori rosszullétekről is. Tiltakoznak az emberek,mint legutóbb Győrben is egy hídfoglalással. Az fáj nekik a legjobban hogy ezúttal is a fejük felett döntöttek. Nekem az ijesztő hírek nem sokat mondanak. A gyár látványa annál inkább. Mérete cseppet sem ide illő. Tudom a Duna vize csábította ide, mert a gyártáshoz hihetetlen mennyiségű víz kell és most jön a katódgyár is Ácsra, annak is tengernyi víz kell majd. Ahogy lassan, tekerem a bringámat arra gondolok, hogy mi kisemberek mennyire ki vagyunk téve a “nagyok” kényének-kedvének, játékszernek látom magunkat, orvul és fenemód ravaszul, aljas módon meggyarmatosított , behabzsolt, hitvány eszközként sodródó bábnak . Megállok néhány percre és nézem, bámulom a profit éhes gigászt, a féktelen Góliátot, az akkumulátorgyártó szörnyet. Talán a képzelet játszik velem, de most valami savas íz érződik a nyelvem ízlelő bimbóin. Csak nem az ipari erődrendszerből sodorja ide a szél ? – Á, biztosan tévedés – nyugtatom magam, csak a forró nyári levegő lehet az oka. Aztán tovább hajtok és arra gondolok, hogy valamikor mekkora szellemóriások fordultak meg itt, a homokdombokra épült csinos villákban, a kertek Dunára néző csodáiban. Vendége volt ennek a vidéknek Bajza József, Vörösmarty Mihály, Vas Gereben, a két Beöthy fivér és Jókai Mór is. Mennyire ígéretes volt ez a szép múlt !Szomorúság érinti meg szívemet, azon morfondírozom, az a szellem, amit képviseltek, az vajon él -e még ezen a tájon?
A nyár megérkezett…
Mi sem jelzi jobban a nyár beköszöntét,mint a hársfák édes illata,amint szétterjed az Ikva patak mentén és az egész Pap réten és környékén. A patak tiszta, az égen gomolyfelhők,amint a kékség óceánjában úsznak méltósággal. A legharsányabb zöldben nyújtózkodik a fasor a magasban libbenő szellők felé.A csinos pincérlány asztalokat törölget a verőfényben .Egy kismama arany színűre festett kerekű babakocsiban tolja gügyögő lurkóját. Minden rendben van. Minden rendben van? Igen a gondolat nélküli világban minden rendben van. Mert a gondolatok szülik a szorongást, a kétséget és a rettegést. Dehát mitől is kellene félnünk, amikor itt a vakáció,amikor hívogat a hűs erdő, a parkokban nyílnak a nyári virágok, sétálnak a szerelmesek és süttetik a nappal megfáradt arcukat az öregek. Madárkák kotorásznak egy buszmegálló tövében, kukacokat keresnek a megbokrosodott fűben, de feljebb a váró üvegfalán “háborúpártiakat” hirdet az aktuális politika. Aki arra megy szinte már észre sem veszi az újabb propaganda elemet, de valahogy mégis rögzül elméjében, hozzáadódik a permanens, sajátosan harsány és immár megszokott kormányüzenetekhez, hiszen immár tizenegy éve folyamatosan, harcban álló (Brüsszellel, Sorossal stb.) “békepártiaknak” hirdetik azt. Közelednek az új választások, kellenek az új szavazatok. A hatalom birtoklása kényes játék, muníció nélkül elhamvad ereje. De akik valóban békepártiak, azok minden ravasz igyekezet és befolyásolás ellenére is egészen más energiákból táplálkoznak. Elég ha röviden végigfutjuk a történelmet. Ez mindig így van. Nékik más a táplálékuk,ők a szellem és a lélek erejéből gyarapodnak. Minden túlhajszolt autokrácia ellenfelei ők. Igen ott ülnek a parkokban, mosolyognak a játszó gyerekeken, sétálnak az erdei ösvényeken, felkutatják a tudás forrásait, olvasnak, színházba járnak, tánciskolát látogatnak és élvezik a művészetek üzeneteit, most pedig a nyár beköszöntével útnak erednek, folyókon, tavakon úsznak és eveznek, fröcskölik vizet, a felszabadult mozgás mámorában élnek. De valójában nincsenek is békepártiak és nem léteznek háborúpártiak sem. Mindezek a beteges és immár zaklatóan idegesítő propaganda szótárába tartozó fogalmak. Béke van, és ha nincs, akkor háború van. Persze lehet békétlenséget szítani aljasabbnál aljasabb módszerekkel, de hosszútávon senki sem vevő erre. Kár, hogy következményeit mégis kénytelenek megszenvedni éppen azok, akik a legártatlanabbak ebben a kérdésben.
Láttam egy videót, ahol mint egy modern sci-fi-ben orosz katonát üldöznek a lövészárokban egy ukrán drónnal több száz méteren át. A táj agyonbombázott, kietlen és pusztává égetett pokol, a katona egyedül maradt, társait már mind megölték, ott fekszenek mozdulatlanul körülötte és ő menekülne, futna az életéért,de mindhiába. Végtelenségig kiszolgáltatott emberhangya.Talán a családjára gondol, talán érzi csak percei vannak hátra és a fiatal szíve megáll örökre a bekövetkező robbanás erejében. Egy gombnyomással eltaposható, egy gyors mozdulattal megsemmisíthető. De amikor a drón fölé ér, a katona felnéz rá. Arcán nem tükröződik félelem, szemében nincsen kétségbeesés, csak mutatja ujját a torkán végig húzva, hogy nem akar meghalni. Élni szeretne. Kegyelmet kér. Igen ez a videó sajnos valóságos, sajnos valódi háborút ábrázol a lehető legnagyobb szörnyűségben. Egy ember élete másodperceken múlik, és hány emberé immár? A katona kegyelmet kap. A végén, a háborúk végén minden ember kegyelmet kap. Élünk tovább és leéljük az éveket, amit a sors számunkra ad. Az emberek soha sem állnak a háború pártján, mert mindenki élni szeretne. Boldogulni, családot alapítani, szeretetben és megbecsülésben végigjárni a neki kiszabott utat. Ezért nincsenek háborúpártiak és nincsenek békepártiak sem. Csupán a háború gonosz szellemével ijesztgető, az emberek félelmeivel visszaélő, hatalmukat kiterjeszteni és megőrizni akaró despoták vannak, akik a végén mindig elbuknak. Ők készíttetik a rettegést keltő plakátokat és ha érdekükben áll a háború sötét szellemének kiszolgálóivá is válnak. Az ő plakátjuk tehát soha nem “békepárti”.
Egy ballagás emléke
Ferenc pápa
Atyám én így akartam találkozni veled. A metrón utazva, vagy a 8-as buszon zötykölődve, a Plaza de Mayo világszép terének egyik padján üldögélve, vagy a külváros szegénynegyedében, ahol nyomorultak próbálgatják olcsó alkoholmámorukban az argentin tangót. Ott akartam hallgatni téged, amikor a Pampák felől fújnak a hideg szelek és a Szentháromság városában, a Jó Szelek úrnőjének, Szűz Máriának hódol az óceáni kikötő. Meséltél volna az Andok szabadságáról, az öböl felett sikoltozó sirályok ősi daláról? A nagyvárosokról, a száz mérföldekre nyúló nyitottságról. Arról, hogy kapukat kell nyitni a szívünkben, hidakat építeni lelkünk örömei és fájdalmai felett, hidakat egymáshoz, hogy belássuk ideje lenne megérinteni egymást, fekete ében bőrünkben, vagy sárga maszatos gyerek arcunkban, akár fehéren, mint a hópelyhek friss tapadása. Hogy juthattunk idáig? Hullákból építünk hegyeket, keresztekből esőerdőt, lángba akarjuk borítani világunkat? Mert nem akarjuk érteni egymást, mert nem tudunk túllátni magunk börtönén. Hallod-e! Nem kellett volna ide jönnöd, amit a világnak üzensz ,azt már régen megüzented. Láttattad egyszerűségedben, kifejezted apostoli szerénységedben és minden felett álló szeretetedben., szegényeket ölelő karjaidban. Aki hallani akarta, úgyis meghallotta. Segélykiáltásainkat azonban megneszelted emberhalló füleddel. Ezért tudjuk, mégis jönnöd kellett. Isten küldöttjeként jönnöd kellett! Most csak kérlelhetünk, esedezve esedezünk, ne hagyj itt bennünket, mert jó szelekre, jó levegőre van szükségünk. Mert ha itt hagysz bennünket,mi itt megfulladunk az önmegtagadásban, hazugságainkban és hitehagyásunkban. Foglyul ejtették nemzetünket,félrevezettek bennünket és úgy tűnik magunktól képtelenek vagyunk szabadulni, a megosztásból, a gyűlöletből, a hamisságból. Fekete fellegek országából. Ezért könyörgünk legalább hagyjál itt valamit magadból, ami ártóinknak rémuralmát végre megbontja. Valamit, ami szent irányjelzőként visszatérít bennünket ezeréves utunkra. Kérve kérünk, ne menj el!Hagyj itt nekünk valamit magadból!