Utolsó győzelmünk
Mi magyarok gyakran sopánkodunk,hogy évszázadokkal ezelőtt volt az utolsó győztes csatánk. Ez azonban nem igaz. Pontosan 77 évvel ezelőtt Nyikolajev városánál fényes győzelmet aratott lovashadseregünk.Úgy tűnik huszárként, lovasrohamban sokszor arattunk diadalt. Így volt ez ezeréves történelmünk során számtalanszor. Így vívta meg például a kenyérmezei csatát Kinizsi nehéz lovassága a török ellen. Limanovánál pedig Muhr Ottmár ezredes vezetésével a soproni Nádasdy huszárok hajmeresztő támadása egy egész orosz hadosztály meghátrálását érte el. Huszárjaink bátorsága előtt még akkor is tisztelgett az ellenség, ha éppen életüket áldozták fel a reménytelen rohamozásban, mint a gorodoki frontális támadásban. A magyar lovasság, mikor Gorodok elé ért, zárt alakzatban csatarendbe fejlődött, és felderítés nélkül, semmivel sem törődve ebben a célszerűtlen alakzatban a sokszoros túlerőben lévő orosz gyalogságra rontott. Az oroszok tüzérségének élénk tüze, majd gyalogsági sortűz fogadta az őrülten bátor, de eszeveszett rohamot,amilyet még nem látott a történelem. Keller cári dragonyos főhadnagy így látta az eseményeket: ” A lovasroham percek alatt összedőlt, és az imént még daliás huszárcsapat egymás hegyén-hátán fetrengett, vonaglott, ordított és haldoklott. Ilyen hősiességet és ilyen hajmeresztő könnyelműséget még a legöregebb, több háborút megjárt katonáink sem láttak. A gépfegyvereket irányító tisztek közül többen sírva fakadtak…Mikor a megtépázott ellenséges lovasság visszavonult, valamennyien a drótakadályok elé siettünk, hogy bekötözzük a sebesülteket, és eltemessük a halottakat. A sebesült huszárokat azonban nem lehetett megközelíteni, mert feltápászkodtak, és ránk lőttek. A nyomorultakat úgy kellett egyenként elpusztítani…”
Ezen a hagyományon nevelkedve érte meg lovasságunk a második világháborút és egyben nemzetünk utolsó győztes csatáját. A magyar huszároknak nyílt, áttekinthető terepen közel 50 fokos hőségben ellenséges tüzérségi tűz közepette, égő gabonamezők között kellett harcba bocsátkozniuk és megtörniük a makacs szovjet védelmet.
A német szemtanú így számolt be az ütközet lefolyásáról: “Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megállt bennünk az ütő: ezek a magyarok megbolondultak! Huszárszázad huszárszázad után robogott. Parancsszó harsant. A barnára sült arcú, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő arany parolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi kanyarodott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végig vágtázott a széles síkságon. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk a állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovas film!
Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, hogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket gazdag, nagyon gazdag aratást végezve közöttük. A huszárkardok fénylő csillogása, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek…’’
Hát így zajlott le 77 évvel ezelőtt az utolsó győztes csatánk. Magyar virtusból akkor is példát mutattunk a világnak, mint 1956-ban, csakhogy ez utóbbinak szomorú végkifejletét mindenki tudja…
Képünkön a rohamozó soproni huszárok
Forrás: 24.hu.Tudomány