2019
19
08

A Berlini Fal 61. számú darabja

Mostantól fogva Sopronpusztán áll egy betondarab, a 61. számú, aminek az alkotója ismeretlen. Valószínűleg egy szorgalmas kelet-német munkáscsapat készítette. Mondjuk Hans, Josef és Michael. Nem gondolták volna, hogy művük egyszer világsiker lesz. Munka után csak megköpték a tenyerüket és felhörpintettek egy-egy  korsó finom Radebergert.Nem volt szabad még arra sem gondolniuk, hogy netán a betondarab, valamely különleges helyre kerül majd, hiszen a Stázi vizslató szemei mindvégig nyomon kísérték őket. Ebből persze mindjárt arra következtettek, hogy a faldarab akár egy titkos katonai objektum, fegyverraktár vagy miegymás darabja is lehet majd. Ezen azonban már nem törték tovább a fejüket, elégedetten lehajtottak még egy korsóval. A betondarabot azután annak rendje és módja szerint elszállították és az útvonalnak Berlin városát adták meg. Nagy létszámú katonai jelenlét közepette rakták le a Bornholmer strasse közelében, ahol további szorgos munkás kezek az épülő falba helyezték. A faldarab boldognak érezte magát, amikor körültekintett. Sorstársaival együtt a világ egyik legjelentősebb városát osztották ketté. Büszkén látták, hogy szélességében és magasságában egyre csak növekednek, mindaddig amíg néhol már elérték a 3,6 méter magasságot. Tudták és érezték a világon csak kevés falnak jut ekkora szerencsében osztályrésze. Naponta új és új élmény gazdagította, amúgy egyhangú hétköznapjaikat. Csupán csak azon csodálkoztak el, hogy idővel nyugat felé tekintve minden olyan más lett, színesebb, zajosabb, míg keleten maradt a szürkeség. Ebből az irányból messze voltak, a házak és az emberek, csupán egyenruhás katonákat, őrtornyokat és rendőrkutyákat láttak, de abból bizony sokat. Csak néha törte meg a csendet és az egyhangúságot néha valami rendkívülibb esemény, például, amikor egy fiatal kelet berlini oda akart futni hozzájuk, de az egyenruhások lelőtték. -Miért bántottátok ?-kesergett a 61. számú faldarab. Olyan unalmas ez a keleti oldal és a ha végre történik is valami, az ti  elrontjátok – mondta a katonáknak, akik ebből persze semmit sem értettek. Bezzeg a fal nyugati oldalán lévők dőzsöltek az eseményekben. Például hallották, amikor egy híres ember beszédet mondott. -Ich bin ein Berliner ! -kiáltotta. -Olyan jó volt ezt hallani – tolmácsolták  a kisemmizett keleti betondaraboknak. Persze a keletiek sem akartak lemaradni. Ők meg azzal rukkoltak elő, hogy látták amikor egy asszony lélek szakadva feléjük futott, majd fennakadt a szögesdróton, őt még élve elvitték  a mentők. Aztán autó is robogott feléjük, de azt szitává lőtték a géppisztolyosok, még rakétákat is fellőttek, hogy jobban lássák a célpontot, hiszen akkor éppen éjszaka volt. Ám hiába erőlködtek, a nyugati oldalon lévő társaikat nem tudták túllicitálni. Ott ugyanis egy napon már turisták is érkeztek a falhoz. – Megsimogattak, megtapogattak bennünket. Sőt még festettek is ránk. Azt például, hogy Nyet nyet szovjet! Meg Lilli Berlin! Festmények is készültek, nagyon szép portrék, meg grafitik. – dicsekedett az egyik nyugati betondarab. Az idő múlását a betondarabok ugyan nem számolták, de azért a rendszeres karbantartásuk miatt arra gondoltak már régóta állják itt a sarat. Abban bizakodtak ezer évig sem bontják le őket. Azután az emberi számítások szerint elérkezett 1989. november 9-e. A beton faldarabok szokásos napra virradtak. Nyugaton jöttek a turisták, keleten meg a járőrök, az őrtornyok, a rendőrkutyák szokásos látványa tárult eléjük. Alkonyat tájékán azonban megdöbbenve látták, hogy emberek ezrei, majd tízezrei gyülekeznek a fal keleti, majd nyugati oldalán is. – Mi lesz ebből? – sóhajtoztak  a keletiek és a nyugatiak is egyszerre. – Csak nem akarnak lebontani bennünket!? Valamennyien rosszat sejtettek, már a fal teljes hosszában, 155 kilométeren át, jajgattak, siránkoztak a faldarabok. És amikor az emberek megrészegülve felmásztak rájuk és csákánnyal, kalapáccsal, vésőkkel kezdték ütni őket, pezsgőt öntöttek rájuk, már teljessé vált a kétségbeesés. – Hát kiérdemeltük mi ezt?! Nem szolgáltunk évekig hűséggel és becsülettel. Most akkor miért romboltok le bennünket? Kegyelmezzetek! De kegyelem bizony nem volt. Egy évbe sem telt és a falat teljes hosszában lebontották, Csak néhány helyen hagyták meg azt turista látványosságként, de azok akik életben maradtak, naphosszat siratták elszállított társaikat. – Nem fal ez már többé, csak rom! Vigyetek el bennünket is – könyörögtek. Ám nem volt kegyelem, nekik maradniuk kellett. A többieket tárolóhelyekre vitték, sokukat szétbontottak apró darabokra. A 61. számút félretették egy raktárban. Évek múltak el a nagy mészárlás óta, ő pedig folytonosan csak rettegve várakozott. Míg egy napon, pontosan harminc év elteltével megint teherautó jött, felpakolták a 61-est és hosszú útra indultak vele. Két nap után megérkeztek egy csendes erdőség ölelte tisztásra, ahol éppen komoly munkálatok folytak, építkeztek, csinosítottak. Itt kitették a 61-est egy facsoport közelében és felállították újra. Ekkor lélegzett fel elsőként a koma.- Lehet, hogy újra felépítenek bennünket !- sóhajtotta.  Azután augusztus 18-án egy piros-fehér- zöld szalagot kötöttek rá. Leplet is helyeztek köré, amit később levontak. Ünneplő emberek állták körül, beszédeket mondtak és szavaltak. – Jó, jó ez mind csodálatos!- mondta magában a 61-es koma. De hol vannak a többiek ? Mikor építenek fel újra bennünket? Aztán amikor néhány nap múlva ráébredt, hogy senki sem akarja felépíteni őket, csak állt szomorúan, magányosan. A régi szép időkről merengett, amikor ők ott Berlinben 155 kilométer hosszan a világ fókuszában állták a sarat, mint valami nagy sztárok a reflektorfényben.  Most meg itt, ki tudja merre, melyik országban csak magányosan ácsoroghat esőben, szélben hóviharban. Igaz itt is jönnek turisták gyakorta és akkor végigtapogatják öreg testét, de bizony ez már nem az a régi izgalmas, sztároknak kijáró élet. Itt úgy bánnak vele mint egy fétissel, pedig ő csak egy faldarab. Csak egy tégla a falban – ahogyan egy híres angol együttes is énekelte egykor. Szomorú gondolatai sodrában a fal hirtelen vágyakozni kezdett. Erős és mély fájdalommal. – Milyen jó lenne ismét falban lenni, egy világhíres világváros közepén, de hát az emberek már csak ilyenek, egyszer felépítenek bennünket, aztán meg lerombolnak. Ki is érti őket igazán ? Talán egyszer megint épül valahol egy fal, először csak szögesdrótként, mint annak idején Berlinben, aztán már betonból is. – Én azokat az embereket szeretem, akik falat építenek -sóvárgott magában. – Van itt ilyen ebben az érdekes országban?

 

( “Ha ti nem szóltok, a kövek fognak prédikálni…”)

 

Philip Pocock felvétele

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: