Csapó Imre: aki erdész kalap helyett sztetoszkópot választott

Az esőerdőben árnyak járnak. A ködfoltok mintha emberi alakokat öltenének és üzennének múltról és jövőről. A fehér ember nem ismerte ezeket a titkokat, amikor ide érkezett. Vágni kezdte a fákat, fűrészüzemeket épített, papírgyárakat telepített. Nem látta soha a vörös cédrusok, a duglászok és hemlokok , a szitka lucok, a fehértörzsű fenyők gyökereit, pedig az indiánok már évezredek óta tudták, hogy itt szent fák élnek, ezek a hatalmas lények a földben érintkeznek is egymással, gyökereikkel továbbítják az élet üzeneteit, gombafajok százezrei segítik ebben őket. Ha kérget veszel egy fáról, ha hatalmas ágait, vagy netán fenséges törzsét használod, mondj előtte egy imát és kérdezd meg: „Hatalmas Anyánk jó szívvel veszed -e , ha kérgedből , kosarat, fekvőhelyet és ruházatot készítek, ha törzsedből csónakot és lakhelyet alkotok a családomnak és megfaragom törzsem totemoszlopát?” Ismerték a titkokat, azok pedig ott vannak a föld mélyében, a gyökerek közt, csak olvasni kell tudni belőlük. Amikor a soproni erdőmérnök jelöltek betekinthettek ebbe a sejtek és szövetek milliárdjaitól nyüzsgő életbe megerősítést kaptak az erdész jövőjüket illetően. Tudták Selmec és Sopron hagyományaival a tarsolyukban meg kell valósítaniuk álmaikat. És ahogy az idő haladt előre, az egykori soproni erdőmérnök hallgatók egyre jobban beilleszkedtek a kanadai társadalom közösségeibe.

Külön tanulmányt érdemelne, ahogy az őket egybekötő Kapocs című újságjuk ezt a különös öntudatra ébredést visszatükrözte. Teret és szellemi helyet foglaltak a Brit Columbia Egyetem adta lehetőségek hátterében. Igaz a 200 menekült főiskolásból nem mindenki, számszerint 140-en vehették át diplomájukat a Bachelor of Science in Foresrty-t. Sokan tehát más irányokba haladtak tovább, volt akiből középiskolai tanár, régiségkereskedő, vendéglő tulajdonos és sok egyéb foglakozás képviselője lett. Látszólag szétszóródtak a nagyvilág minden tájára. A legkülönösebb életutak egyikét Csapó Imre járta meg. Ő ötödéves hallgatóként érkezett meg Vancouverbe, majd erdőmérnöki tanulmányait folytatta egy ideig, de aztán több szemeszter elvégzése után úgy döntött, hogy sorsát más irányba fordítja, és orvos lesz. Ahogy Benkő Géza írta róla egyik levelében, az erdész kalapot sztetoszkópra cserélte fel. A Brit Columbia Egyetemen persze orvosi kar is működött, így nem kellett messzire mennie, hogy megszerezze a gyógyítás tudományának alapjait. Ő volt az, aki a legkésőbb, 1967- ben, vehette át a diplomáját, ami arra jogosította fel, hogy a nyugati parti nagyváros betegeit gyógyíthassa.

Első találkozásunkkor elmondta, a Medical Services Plan orvosaként, nem bánta meg a választását. Évek óta minden népnek gyógyítója lehet, hiszen kínaiak, japánok, indiánok is bőven akadnak páciensei között. Nem akar általánosítani, de vannak mindenkire rá jellemző nyűgök és bajok, van olyan népcsoport , akiket inkább a májrák veszélye fenyeget, mások gyomorfekéllyel küzdenek, a civilizációs betegségek inkább a fehér embereket sújtják, mert az alkohol fogyasztás, a dohányzás, a kábítószerek terjedése ártanak nekik. Mindamellett Brit Columbiában a nők átlagéletkora eléri a 85 évet, a férfiaké a 78-at. Otthoni eredményekkel összehasonlítva ez önmagában is szép képet mutat a kanadai egészségügyi és szociális háló hatékonyságáról. Természetesen itt is működik a betegbiztosítás, van ide szabott „tb kártya is”. Talán a legfőbb különbség az, hogy itt nincsenek körzeti vagy családorvosok, hanem mindenki éppen oda megy gyógyulásért, ahová akar, de a legfontosabb tényező a megelőzés, amire nagy gondot fordít a kanadai kormány. Ezt láttam én is a vancouveri tengerpartokon futó és kerékpározó nemzedékek sokaságán, a nyugdíjasként tollaslabdázó öregeken, akik ellepték a nagyváros gyönyörű parkjait. Olyan terek voltak ezek, ahol a szél szabadon járt, a látóhatár szennyeződésektől mentesen, élesen kirajzolta a hegyek ormainak és a völgyek tavainak, a lazacoktól hemzsegő folyóknak szépségét. Apropó parkok, újabban a kanadai orvosok beutalókat írhatnak a brit kolumbiai parkok korlátlan használatára, az erdők tüdő frissítő lehelete, a fák energiát szállító tudománya önmagában is gyógyító erővel rendelkezik, ráadásul Vancouverben gyűjtik egybe a világ legszebb virágait, a Stanley park hatalmas rózsakertje szín- és illat terápiának is beillik.

Hanem mi a baj ezzel az idillinek tűnő világgal? Ezt már első éveikben megtapasztalták a soproni menekültek, akik kezdetektől megtapasztalták a széthullás és a felaprozódás veszélyét.” Azt gondoltuk csak az én eszmém, az én ötletem, az én pártom, az én baráti köröm tudja megmenteni a magyar egységet.” Igen ezzel harcoltak már az elejétől fogva. Mert volt, aki már korán elzárkózott mindenféle közös programoktól, az erdész báloktól, a szakestélyektől, a közös kirándulásoktól, a selmeci nóták együtt éneklésétől a hagyományok életben tartásától. Aztán a Kapocsban sem akartak sokan vallani az életükről, önmagvalósításukról, leginkább személyes dolgaikról. Húsz év emigráció után már felmerült egy emlékkönyv megírásának gondolata, de oda nem csak száraz tényeket vártak volna a szerkesztők, hanem élményteli beszámolókat az elmúlt évekről. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, hogy elkészüljön végre egy könyv, de vajon arról írt -e, amiről tényleg kellett volna? Végül sokakban viszolygást keltettek az időnként Magyarországra, Sopronba hazatérők, akik felélesztették a régi kapcsolatokat, vendégprofesszori állásokat is elfogadtak, közös tudományos munkára vállalkoztak a régi Alma Materrel.

Eltelt 25 év, amikor több, mint százan kéthetes magyarországi útra szánták el magukat. Újra látták az országot, felidézték a régi barátságokat, a szép emlékeket, mert bizony azok is voltak, és élvezték a szabadabb, már élhetőbb Magyarország nyújtotta élményeket, amellett, hogy a még mindig a szovjet rendszert építő legvidámabb barakkban tudhatták magukat. A legnagyobb felháborodást a békülni nem kívánok, az otthoni rendszerrel szemben feltételeket támasztók ( amíg nem lesz Magyarország újra szabad és a vancouveri erdészek diplomáját, tudományos eredményeiket otthon el nem ismeri a soproni egyetem) akkor élték meg, amikor Csapó Imre ünnepi beszédet mondott Sopronban , egykori Alma Materük dísztermében és ezt merte mondani: „Kedves Barátaim! Huszonöt év nagy idő! Miénk volt a legidősebb évfolyam, amelyet Sopronban ért a történelem vihara. S hogy fiatal fejjel annyian elmentünk, annak nagyon sok és összetett oka van, és kinek -kinek más. Egy azonban bizonyos, ilyen gyenge magyarság tudattal, ilyen silány közösségi-nemzeti tudattal, ilyen sekély hazaszeretettel, mint amilyen a miénk volt, még nem nőtt fel magyar nemzedék. S hogy ez, mint fontos tényező, hozzájárul a tömeges kivándorlásunkhoz, az már nem feltételezés, hanem olyan történelmi tény, amely a mai nemzedékek számára komoly figyelmeztetés lehet”. Ez a beszéd azon nyomban kiverte a biztosítékot a Kanadában letelepedettek között. Hiszen Vancouverben is és a világ minden tájékán is, mindenki napról, napra, hétről hétre, hónapról hónapra folytonosan bizonygatta hazaszeretetét és hűségét a hazájához. Igazuk is lehetett, csakhogy ez a közös, patetikus érzés soha nem volt képes megvalósítani az igazi magyar egységet. Amikor 1973-ban Mindszenty József hercegprímás nyugati körútra indult, Vancouverben találkozott a soproniakkal is, célja az volt, hogy minél jobban összekovácsolja őket, miként az egész világ másfélmilliós magyar emigrációját is. Ez sajnos még neki sem sikerült. De mit ad Isten, az akkor már nagy beteg, megfáradt öregember orvosi ellátásra szorult és gyógyítója éppen Csapó Imre lett. Az a Csapó Imre , aki soproni felszólalásával vihart kavar a száműzetésben élő magyarok között és aki talán mindenkinél árnyaltabban próbálta felfogni a minden sarkában félelmetes és mégis csodálatosan egybekötött világot.

Bizonyosan nem volt igaza ezekkel a túlságosan erős szavakkal, ő talán nem is így akarta elmondani az érzéseit, amikor az erdeti hazáját negyedévszázad után újra láthatta. De segítségére érkezett nagy költőnk József Attila. Márpedig mindenki tudja, a költők az igazságok legnagyobb hirdetői: „Igazán csak itt mosolyoghatsz. Itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, Óh lélek! Ez a hazám!”

(A fényképen, amit nem szívesen mutogatnak Brit Columbiában sem. Hegyoldal tarvágás után. A fehér ember megérkezése után azonnal fűrészt fogott…)

Folytattam Vancouver-szigeti utazásunkat Jákóy Endrével, akivel egyik kalandról a másikra váltottunk ötnapos túránk alatt. Most elbeszélem hogyan lettem én igazi tengeri horgásszá. Mindezt Kapitány Gyulának és a feleségének köszönhetem, akik mint már említettem a Nimpkish völgyben, Woss városában laktak. Gyula elsőéves volt, amikor a forradalom leverése után Sopront elhagyta a társaival együtt. Jó barátságot ápolt Ronyecz Jóskával, hiszen már a munkájuk is egybe kötötte őket. A Vancouver szigeten, alig kétszáz kilométerre laktak egymástól. A házaspárt Ronyecz Jóska kérte meg arra, hogy tegyünk egy tengeri kirándulást, ha lehet figyeljük meg az Alert és a Mitchell öböl között cirkáló Gyilkos bálnákat, amelyek Király lazacokra vadásznak és vígan játszadoznak a mókás delfinekkel is. Nosza nem sokat kellett kéretni Kapitányt és csinos szőke feleségét erre a kis kalandra. Emellett valódi tengeri horgászatra is kilátás nyílt. Az asszonyka készítette elő a horgászbotokat és a csalit. Gyula pedig a hatvan lóerős Johnson motorral ellátott vízibárka kormányosának szerepét vállalta. Az Alert öböl bejáratánál startoltunk a tengerre, ahol mély tintakék víz és barna hínártömegek fogadtak bennünket. Ahogy kihajóztunk az öböl közepére, halászsasokat láttunk a távolban és sirályok csapatait, amint időnként lecsaptak a vízre zsákmány után kutatva. Távcsövünkkel böngésztük a láthatárt, de az Orkák egyelőre nem jelentkeztek, így hát három horgászbotunkat munkába fogtuk, a leghosszabb zsinórú 200 méter mélyre is leért. Miközben lassan haladtunk radarral figyeltük az alattunk húzódó vízi világot, a monitoron rövidesen elő is bukkantak a különféle halrajok. Lazacokra és pisztrángokra számítottunk, de mint Kapitány Gyula mondta sok őshonos hering, Nyílfogú lepényhal, szardínia és Ezüst tőkehal is előfordult itt. Feszülten vártunk a kapásra, csaknem leizzadtam az izgalomtól, amikor hirtelen egy erősebb rántásra bevágtam az egyik botot és egy három kiló körüli „Pink salmon”, Rózsaszín lazac fickándozott a horgomon a legnagyobb örömömre. A fedélzetre emeltem és közelebbről is szemügyre vettem életem első tengeri horgászatának eredményét. Ikrás volt már, de még nem indult fel a hegyekbe kedvenc ívási helyére, ahová az ősök hívó szava parancsolta ösztöneit. Kapitány Gyulától megtudtam, hogy valamikor ezeket a nőstény példányokat egy észak-vancouveri indián törzs, a waututh-ok annyira megbecsülték, hogy visszaengedték őket a tengerbe, csak a hímeket fogták be mesterségesen kialakított csapdáikba. Azokból is minden tizediket elengedték, hogy a jövőben is gazdag maradjon a halzsákmány, legyen elegendő a következő nemzedékeknek is ebből a tápláló élelemforrásból. Elgondolkodtató, hogy mennyire értettek ezek az egyszerű emberek a természet erőforrásainak fenntartható módszereihez. Sokat tanulhatnánk tőlük ma is, csakhogy napjainkra alig pár százan maradtak ebből a saját nyelvet beszélő népcsoportból. Szomorkodásunkra azonban nem sok idő maradt, engem ünnepélyesen tengeri halásszá avattak, ami abból állt, hogy egy pohár sherryből egy cseppet a halnak, egy cseppet a tengernek és egyet a hajó kapitányának adtam. Az időjárás azonban lerövidítette avatási ünnepemet, sürgetővé tette elindulásunkat, felerősödött a szél, hajónkat erősen dobálni kezdte a tenger, félelemkeltő felhők gyülekeztek a nyugati égbolt peremén.

Természtesen ebédre sült halat ettünk, burgonya körettel és zamatos fehérborral kísértük le. Rövid pihenő után elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Ajándékba házi füstölt lazacot vittünk magunkkal, amelynek íze egészen más, mint a boltokban kaphatóé. Nem véletlenül, hiszen itt az igazi ínyencek indián módra készítik el. Ezt az évezredes receptet viszont csak nagyon kevesen ismerik, az ma is törzsi titoknak számít. A Kapitány családnak egy idős Haida indián mutatta meg az elkészítés módját, hálából azért, mert a fiának munkát szereztek az erdőgazdaságnál. Ismét észak-nyugat felé vesszük az irányt a Nimpkish folyó egyik kanyarulatánál találkozunk az előre megbeszéltek szerint Ronyecz Jóskával, aki már előkészítette a kenut egy romantikus vízi kalandozáshoz. Tíz kilométeres szakasz leküzdése várt ránk.

(A Nimpkish folyó Vancouver-sziget leghosszabb folyója, amely az Alston-hegy nyugati lejtőjén ered és onnan folyik északnyugatra tartva a Nimpkish-tóba, majd a Broughton-szorosba ömlik a vize , Port McNeilltől 8 km-re keletre).

(A fényképen: Megérkezett zsákmányával a horgászcsapat az Alert öböl kikötőjébe.)