A választások előtt nekem mindig az előtérbe kerülnek 1956 eseményei. Most hogy az elmúlt évnek a végén megjelent a könyvem azokról az erdőmérnök hallgatókról, akik motorjai voltak a soproni történéseknek méginkább gondolatokat ébreszt bennem a hetven évvel ezelőtti forradalmunk és szabadságharcunk. Úgy tűnik nekem mintha az akkor feladott „lecke” megoldásai még mindig nagyon hátra volnának. Még sokkal, nagyon sokkal tartozunk az 56-os szabadságharcosainknak. De a jövőnknek erőt adhat a fiatalok példája,akik akkor megmutatták, hogy a szabadság eltiprása és a durva elnyomás ellenére is egyik napról a másikra képesek felébredni, képesek lerázni magukról tizenegy év minden szennyét és mocskát, amit a nemzet árulói és a szovjet megszállók igyekeztek minden erővel beléjük tuszkolni. Néhány nap alatt emelkedő pályára állították az egész országot, szervezni kezdték a haza útját, a demokrácia útját, a magyar remény, a szólásszabadság, egy kibontakozó európai nemzet útját. Itt Sopronban úgy vonultak utcára, fegyelmezett rendben és büszkén, hogy nem féltek a Postapalota tetején megbuvó álig felfegyverzett ávosóktól, nem féltek példát adni Sopron polgárainak. Vonulásuk közben a soproniak kezdtek gyülekezni a járdákon. Először félve, majd egyre büszkébben, felszabadultabban: hiszen ezek a mi fiaink és lányaink gondolták. Egy idősebb asszony odalépett a főiskolásokhoz és könnyezve mondta: Mindig tudtuk, hogy ti nem olyanok vagytok!Igen ők nem voltak olyanok, az elkövetkező napokban ezt is megmutatták. A rendőrökkel, a katonákkal együtt járőröztek, fenntartották a rendet, segítettek a boltok zavartalan ellátásában, gyógyszert, kötszert, élelmiszert szállítottak a pestieknek, a pesti srácoknak, akik fegyverrel küzdöttek az utcákon. Mindenütt ott voltak, nem aludtak, lázban égtek, érezték a csodálatos esélyt, egy új ország felépítéséhez, egy új Magyarország álmához. Akár vérüket is adták volna a közös ügyért és nem rajtuk múlott a forradalom eltiprása.

Most úgy érzem megint a fiatalokon múlik minden. Hogy újra feltámadjon bennük a magyarság évszázados vágya, az összefogás, a szabadság és a nemzeti büszkeség vágya. A megdermedt, beavasodott, eladott és foglyul ejtett ország sorsának jobbra fordítása. Hogy a „Ruszkik haza!” ne elkoptatott, ünnepi kényszerből idézgetett lassan elsikkadó jelszóvá váljon, hanem a valóságot adja újra vissza. Egy szabad és független Magyarország valóságát, amely végre nehéz kötelékek, eltévelyedések és hazugságok nélkül elindulhat egy igazi nyugati demokrácia fejlődésének útján! Egy szebb világba!

Némely emberek mintha úgy tennének, hogy a következő napok megélése éppolyan lenne , mint máskor. Pedig ez nem így van. Az hogy sorsfordító enyhe kifejezés arra, hogy az április 12-i választás mit hozhat el a magyar nemzet történelmében. Ha csupán racionálisan nézzük a dolgokat és félre teszünk minden érzelmet, haragot, félelmet, szorongást, vagy hitet és lelkesedést, már akkor is rá kell ébrednünk, hogy bizony ennyire soha nem volt válaszút előtt az országunk mint most. Egy x-el akár egyetlen ember is hatással lehet az itt élő közösségek további útjára. Ezért legalább most gondolkodni illene, talán néhány percre félrevonulni a világ zajától és az összességből megszerzett eddigi ismeretek alapján dönteni kéne.

Mondok erre egy példát, a Negyven év szívvel és tollal cimű könyvemben írtam a korábbi választásokról. Itt fejtettem ki: „Nem tudom , kinek tetszik, hogy plakáterdők hirdetik városszerte, hogy melyik párt tartja kezében a hatalmat, a közpénzeket itt a városunkban. Szinte minden villanyoszlopra, frekventált helyre odakerült, a Fidesz -KDNP színeiben induló jelölt. Ez hány óriásplakátot és mennyi kisebbet kóstál? ” Mondhatnánk egészen rövid megfontolás után, hogy ez bizony valóságos mennyiségi túltolás. Gondolom akik ezt megszervezték arra gondoltak, hogy ha a nép ennyiszer látja ugyanazt az arcot, akkor az bizonyosan nagy jelentőséggel bír. Komoly erőt és útmutatást fejez ki, a ráadásul photoshoppal manipulált fénykép alapján. Pedig ez nem így van. Az írásom elején fejtettem ki, hogy most aztán igazán nem ártana mindenkinek leülnie néhány magányos percre és elgondolkodnia azon, hogy ez az ország, amelynek történetesen őmaga is polgára, hová is tart majd az elkövetkező években? Ehhez a gondolkodáshoz pedig a plakáterdők soha nem adnak még csekély municiót sem, sőt erősen félrevezetik, befolyásolják a választókat. Ahhoz hogy bárki is okosan dönthessen a pártok programjaival, elképzeléseivel kellene megismerkedni alaposabban, csak az egybegyűjtött információk alapján szabadna voksokat leadni. Sokat segítenének ebben a médiumokban megjelenő vitaműsorok, a felvázolt pártprogramok és persze nem utolsósorban maga a politikus emberi tartása, jellemének, közösségi tudatának megismerése. Ezek híján félelmetes lutrivá válhat maga a választás. Ijesztő meggondoltalansággá, aminek következményeit egy egész nemzet sorsának alakulása mutatja majd meg. Ha belegondolunk a világtörténelem nagynak számító, magas tudású filozófusai, történészei és persze az olyan kaliberű politikusai is, mint például Winston Churchill volt, (de nem kell messzire mennünk, elég ha Széchenyi Istvánra vagy Deák Ferencre gondolunk) fejüket fognák vagy nagyon elszomorodnának ezeket a fejleményeket látva, vagy egyszerűen arra gondolnának elérkezett az emberiség végzete, amit a szuperlaítivuszokban sem eléggé kifejezhető elbutulásnak és szellemi mélyzuhanásnak, vagy éppen hanyatlásnak mondhatunk.

Repülnek az évek. És a bölcs ember mérlegre teszi az elmúlt évtizedeket. Gyerekkoromtól fogva nálunk nem volt háború. De az Apokalipszis négy lovasa mindig valahol ott kísértett a világ sok-sok részén. Hol közelebb, hol távolabb. Nagymamám sokáig őrizte férjének bajonettjét, amit szuronyra illesztettek és közelharcban ölték meg vele az ellenfelüket az első világháborúban. Mindig reméltem, hogy a „miénkkel” soha nem öltek embert. Pengéjén soha nem csordult embervér. Bár ki tudja? Amikor játszottam vele, mert komisz kölyökként gyakran elcsentem nagymama fáskamrájából-ő azzal hasogatta az akácrönköket- az utcákon plakátok hirdették: „El a kezekkel Vietnámtól”. Hat évesen nem tudtam kinek kellene elvennie a kezét ettől az országtól. Ki- ki ellen harcol ebben a háborúban, csak a Híradóban láttam a bombázó repülőgépeket, a lángoló falvakat és a félelemtől zokogó, menekülő embereket. Később megtudtam miről szólt ez a távolkeleti szégyen. Sok filmet láttam akkor, szovjet filmeket, ahol a vörös csillagos hadsereg katonáit hősként állították be, és mindig győztek, a németeket meg Belzebub gonosz harcosaiként, és mindig veszítettek. Csak később tudtam meg, hogy a balalajkázó orosz katonák végig erőszakolták fél Európa lányait és asszonyait, komiszárok hajtották őket bele a német géppuskatűzbe, dehát sokan voltak, és az emberélet nem sokat számított. Ahogy felnőtté váltam minden háború árnyaltabban jelent meg előttem. Háborúk a Közel-Keleten, háború Afganisztánban, háború Pakisztánban és Indiában, háború Kongóban- ez volt Afrika világháborúja – háború Etiópiában, és szinte vég nélkül sorolhatnám. Mindenhol tömeges vérontások, rémísztő pusztítások, sok százmillió emberélet. Miért? És kinek az érdekében? De Európa négy évvel ezelőttig büszke lehetett arra, hogy elkerülték a harcok. Ám ez a könnyű méltóság is összeomlott egyik napról a másikra.

Ma már nem gondolok arra, hogy eljön majd a nap, amikor véget érnek a csaták, amikor tényleg béke köszönt be a világ minden részén. A sűrűsödő újabb konfliktusok, az egyre veszélyesebb fegyverek kiábrándítottak, reménytelenné tettek. Csak sodródom a történésekkel, mint az áradásba került apró levél, letört faág, vagy hordalékfa, de velem jöttek nagyobb fagerendák, gépjárművek, összeomló házak, hidak és hajók is. Az sem vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. – Ennek soha nem lesz vége? – kérdeztem elborzadva önmagamtól. Soha nem jut el az emberiség a józan béke korszakába? Mi az az ősi gyilkos ösztön, káini gyűlölet, ami örökösen vért kíván, a győzelem nevében, ami végül senki számára, semelyik ország és hatalom számára eddig még soha nem vált valóságos győzelemmé. Mert a győztes, soha nem talál nyugalomra, nem élvezheti szinte egy percig sem a diadalát, mert a dolog fonákjának köszönhetően, mindig a piedesztálra helyezett támadni valót, felkoncolni valót, eltaposni valót jelenti a korábbi vesztesek számára. Mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy a gyűlölet lángja mindennél erősebbé vált és szinte elolthatatlan már, mint egy hatalmas fáklya, amely köpködi magából a gyújtó szikrákat és tüzeket, újabb tűzfészkeket okozva.

Soha nem látott zavarodottságba, káoszba és félelmetes egyensúlytalanságba fordult bele a világ. Ez bizony már nem a Trónok harca, hanem a drónoké, mert ez a fegyvernem bizonyítja legjobban, a sok többi mellett, hogy az emberi tudás olyan magas szintre jutott Árész és Mars szolgálatában, hogy a megsemmisítés, az ellenséges erők felszámolása, harcrendjének megbontása már nem elegendő kifejezés a pusztítás mértékére, az ölés művészetének értelmezésére. Ma úgy látom a tévében, a híradókban, az fb videóiban a legújabb közel-keleti háborút, mint valami őrült és félelmetes társasjátékot, amit démoni erők szítanak megállíthatatlanul. Szegény emberiség milyen csapdába estél bele? Ki tudsz-e menekülni belőle valaha is, vagy az Apokalipszis lovasai most már tényleg végig vágtáznak ezen az univerzumhoz mérten apró bolygócskán?

Amikor ezek a sötét gondolatok kínoznak éppen a kertemben ülök a kedvenc székemen, hét ágra süt a Nap, rügyek fakadnak a fákon, bújnak elő a földből a krókuszok és a tulipánok, apró hófehér fejecskéiket nyújtogatják a hóvirágok. Minden élettel telik meg legyőzve a hosszú hideg telet. Boldogság az üzenetük. Hiszen eljött a tavasz első napja.

„Napjainkban a sopronkőhidai rabtemető gaztengerben és bozótdzsungelben álló sírhelyeinek egyetlen makacs tanúja és örzője az a Krisztus -kereszt, amely alapításától fogva, bár romos állapotban, de helyén áll. A fegyintézet több száz halottjának, öngyilkosoknak és természetes halállal elhunytaknak kopott kövek őrzik emlékét. Ezek a mohával borított kövek névtelen, vagy legfeljebb rabszámokat, a fegyencet vagy dologházast , F-el illetve D-vel megkülönböztető betűket hordozzák magukon. Egyetlen kívétel azért mégis akadt, a híres -hírhedt Liliom Petié, a dunántúli betyáré, ám az ő emlékkövét is felőrölte már az idő vasfoga.” Ezeket a sorokat 2014-ben megjelenő könyvünkben( társszerző volt Pantali Zoltán, dandártábornok, a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön leghosszabb ideig szogáló parancsnoka)írtuk le. Azóta hosszú ideig semmi nem történt ezzel a különleges rabtemetővel. Ám most megjelent az fb oldalán egy fénykép, amely „A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja és a nemzeti emlékhelyet jelölő parcellakő átadása alkalmából rendezett ünnepségre” hívja a résztvevőket hétfőn 11 órára. Részemről örömmel fogadtam, hogy a rabtemető helyszínét végre „rendbe tették”. Csakhogy a képet nézve eltüntették a keresztet körbevevő sírköveket. Azt csak remélni tudom, hogy az itt eltemetett fegyencek és dologházasok földi maradványait exhumálták. Ha ezen a helyszínen tartják meg az ünnepséget, akkor ha nem exhumálták őket, akkor a csontjaik felett járnak majd az ünnepelők.

Bízom benne, hogy az ünnepséget az eredeti rabtemetőtől távolabbi mártírok volt sírjainál, a vidék 301-es parcellájának nevezett helyszinen rendezik meg. Itt kilenc 56-os mártírunk sírja volt valamikor, őket valóban a kommunizmus legsötétebb időszakának áldozataiként végezték ki.Emléküket fejfák és emléktábla őrzi.

Ezt a keresztet pedig, ami az fb oldalán látható 1890-ben a fegyház elhunytainak emlékére állították. Hiszen bűnösök voltak ők valmennyien, de mégis emberségből és a keresztényi megbocsátás alapelvén külön rabtemetőt alapítottak a számukra. Az országunkban mindössze két eredetileg is erre a célra létrehozott rabtemetőt létesítettek. Az egyiket Márianosztrán, a másikat Sopronkőhidán. A néhai Pantali Zoltán börtönparancsnoknak, dandártábornoknak és írótársamnak volt az elképzelése, hogy a sopronkőhidai rabtemetőt helyrehozzák és az bemutathatóvá váljék. Hiszen ez is történelmünk része. Nem mindennapi örökségünk. Ahol a kereszt és a környéke látható, az a hely tehát nem a kommunisták áldozatainak emlékét őrzi.

Hazudtunk, hazudtunk, hazudtunk!

Közeleg az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója. Ennek emlékére írtam meg az elmúlt év végén megjelent Akik történelmet írtak című könyvemet. Az itt látható levelet a minap kaptam meg egy kedves barátomtól, Kokas Gézától, volt pannonhalmi bencés diák osztálytársamtól, aki unokaöccse annak a Jákóy Endrének, aki a Soproni Divizió tagja volt és soproni erdőmérnök hallgatóként 1956. november 4-én hagyta el a várost azokkal együtt, akik új életet kezdtek a kanadai Vancouverben. Tanulmányaikat ott fejezték be a British Kolumbia Egyetemén, ott kapták meg erdőmérnöki diplomájukat. A levél valóságos történelmi relikvia, 1956. október 23-án adta fel Sopronból Jákóy Endre, Balatonalmádiban élő szüleinek. Legfontosabb sora itt olvasható: „Tegnap volt 7 órás ifjúsági parlamenti ülésünk. Óriási lelkesedés és akarat. Majd elmondok mindent ha hazamegyek.”

Jákóy Bandus, ahogy családon belül becézték, sajnos már nem tudta elmondani a történteket, mert a kibontakozó forradalom eseményei elsodorták őt és társait. Csodálatos küzdelmüket Magyarország szabadságáért és függetlenségéért már számtalan könyv megírta. Itt most csak röviden foglalom össze mit is akart elmondani arról az ifjúsági parlamenti ülésről a harmadéves főiskolai hallgató:

„A Soproni MEFESZ vezetősége egy nagygyűlést hívott össze a Sotexkultúrházban (ma GYIK rendezvényház). Ezen a gyűlésen kívántákszélesebb körben megvitatni a soproni egyetemi hallgatók

követeléseit. A gyűlés este 6 órakor kezdődött, és azon mintegy1000 fő vett részt. Jelen voltak az egyetemi oktatók, a középiskolai tanárok, a városi tanács képviselői, a rendőrség vezetői,

az MDP városi bizottságának tagjai és természetesen ahallgatóság teljes létszámban. A hat tagú diákparlament a színpadon foglalt helyet. A diákparlament elnöke Bujdosó Alpár

erdőmérnök-hallgató volt. Először a már délelőtt előterjesztett 13pontos követelményt vitatták meg. Újabb javaslatokkal az eredetiösszeállítás 17 pontra bővült. A követelések közt a nemzeti

jellegűek kerültek mind inkább előtérbe. A hallgatóság körébőltöbb felszólaló is felvetette a kérdést, hogy miért hiányzott aHimnusz a legutóbbi március 15-ei ünnepség műsorából. Valaki,

ugyancsak a hallgatók soraiból, válaszolt: „Mert a csúcstitkár aztkihúzta” Most már a tömeg hangosan követelte, hogy a párttitkár-ha itt van – nyilatkozzék, miért húzta ki a Himnuszt a nemzeti

ünnep programjából. A nagyterem jobb oldalán lévő erkélyekegyikén felállt S. J. adjunktus, csúcstitkár. Próbálta csendesíteniaz egyre erősödő felháborodást. Azt kezdte ecsetelni, hogy az itt

jelenlévő fiatalok többsége a párt politikájának köszönheti azt,hogy tanulhat. Nem hagyták, hogy befejezze a mondanivalóját. A hallgatóság mind hangosabban, szinte kórusban kiabálta, hogy

nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy miért húzták ki a Himnuszt a nemzeti ünnep műsorából. A választ nem lehetett hallani. A felforrósodott hangulat fenyegető volt. A zaj elcsendesülése után

a Marxizmus-leninizmus Tanszék vezetője, Kertész István kért szót (szintén az erkélyről). Hozzászólásában beismerte, hogy a párt félrevezette a magyar népet. Állítása nyomatékosabbá

tételére jó néhányszor elismételte: hazudtunk, hazudtunk, hazud tunk… Ez a fordulat kissé váratlanul érte gyűlés résztvevőit. A megnyilatkozás őszinteségét a mellettem ülők közül többen

kétkedéssel fogadták. Sopronban a felkelés ezzel a nagygyűléssel, október 22-én, hétfőn este kezdődött el. A párt és a rendőrség vezetői a gyűlés befejezése előtt csendben távoztak a helyszínről”.

(Dr. Vancsura Rudolf visszaemlékezéseiből)