2025
20
01
A Strachan megmászása
Józsa Laci, már ott tartózkodásom első napjaiban „könnyű” -35 kilométeres- gyalogtúrára csalogatott a környező hegyekbe. Persze ő úgy ismerte a Vancouvert övező legmagasabb hegyeket is, mint a saját tenyerét, ámde az én kedvemért, most könnyű falatot választott. Célunkul tűztük ki a Mount Strachan 1450 méteres csúcsát. Csak később tudtam meg, hogy két balekkel, az 56-osok legfiatalabb egyetemi hallgatóival, hozott össze a sorsom, Józsa Lacival és Rétfalvival, aki szintén a László nevet kapta keresztségében. Kísérőnk ,volt még Bob, egy vérbeli medvevadász, aki természetében semmiféle puskásember jellemét nem mutatta, humora azonban el nem hagyta végig az utunkon, hiszen még a fekete medve morgását is élethűen utánozta, amikor az egyik bokorból ránk ijesztett, majd harsány nevetéssel nyugtázta tréfájának hatását. Az odavezető úton, amit egy sötétkék Dodge terepjáróval tettünk meg, áthaladtunk a Yelow Ciprus Parkon. Itt kiszálltunk egy tisztásnál, gyalog folytattuk utunkat és mindjárt első meglepetésként óriásméretű vargányákat fedeztünk fel. Józsa Laci máris leszedett néhányat és tőle megtudtam azt is, hogy igazi gombász birodalomban járunk, egyébként is végig a természetről beszélt gyaloglásunk alatt és élőben mutatta be a fákat, virágokat, kősziklaképződményeket, a jégkorszakból fennmaradt kék tükrű tavakat. Egy ilyen tengerszemnél, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak, merített a kulacsommal, de amikor megkóstoltam tartalmát, mintha ólomnehéz folyadék csurgott volna le a torkomon, hiába számítottam én frissen szomjoltó vízre, évezredek jégolvadása, hegyvidéki esők zamata vegyült egybe a különös koktélba. Később óriási fenyők kísérték utunkat. és amikor arra gondoltam, hogy ennél csodálatosabb teremtményeket, amiket a kanadai vadon felvonultatott és bemutatott közvetlen közelről, már nem lehet többet produkálni, előállt a nap csúcspontjával. Egy sziklák övezte meredélyben, óriási, vastag vörös cédrusra lettünk figyelmesek. Mind a négyen ámulva álltuk körbe a fák királyát, a környező erdők fejedelmét. Józsa Laci ekkor hátizsákjából elővett egy kis fúrószálat – mint később kiderült a saját találmányát – azzal pedig legnagyobb csodálkozásunkra finoman behatolt a famatuzsálem törzsébe. Az óvatos művelet után kihúzta a vékony fapálcikát, majd leültünk és hosszú- hosszú perceken át olvastuk a cédrus évgyűrűit. Jól emlékszem pontosan 1102-ig jutottunk el. Ez volt a hatalmas fa életkora. Mert vénebb volt ez a fa, mint Magyarország, már erős és sudár törzse volt, akkor is, amikor a mi Szent István királyunk megalapította államunkat. És mi mindent láthatott ez az erdei csoda, hány évszakot, mennyi fagyos telet és sarjadó tavaszt, lágymeleg nyarat hordozhatott ágai között? Madarak ezreit, medvék, farkasok, jávorszarvasok százait láthatta és indiánokat, ennek a partvidéknek ősi lakóit, akik pontosan ebből a fafajtából faragták évezredeken át szobraikat és totemoszlopaikat. Valóságos esőerdei katedrális volt ez a fa, ezért hajtottunk hát fejet neki, ezért adtuk meg a tiszteletet matuzsálemkorú szellemének. Különös szertartásunk közben eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam II. Lajos bajor király szigorú szabályt alkotott a királyi erdők vén tölgyeinek tiszteletére, minden katonájának és még látogatóinak is megparancsolta, hogy a hatalmas erdei tölgyek előtt egyenként tisztelegjenek. Úgy látszik a kicsit bomlott agyú uralkodó is jól tudta, hogy a toronymagas fák, valódi életfák, akik büszke törzsükben és messze szétterjedő ágaikban misztikus titkokat hordoznak, gyökereikben pedig földbe süllyesztett kincset talál, aki a mélyben ásni kezd.
A csúcstámadás egyébként meglehetősen párás időben kezdődött el. Már az elején alaposan kimelegedtünk, homlokunkat veríték borította el. Fáradságunkért kárpótolt bennünket a természet lenyügőző szépsége ,mintha minden az indián regények tájleírásaira emlékeztetett volna, Ahogy az évszázados avarban lépkedtünk, úgy éreztük mintha valami vastag és mély szőnyegen rugóztak volna lépteink. Nyirkos ködfoltok ölelték át az embert, páfrányok és korpafüvek burjánzottak mindenütt, hatalmas fenyők nyúltak az égig. Mit is írt erről Faludy György kandadai emlékeiben: „Akármi az igazság, ragaszkodom a magam nómenklatúrájához, mert ennél zöldebb, mohába és áttetsző harmatba öltözött vadont elképzelni sem tudok.” Azonban ahogy egyre feljebb értünk, lassan eltünedezett ez a mesebeli táj és kősziklák, alacsony fenyők , az európai ember számára ismertlen virágok kerültek elő. Rengeteg tűzvirág, amely arról híres, hogy hatalmas tüzek után, ami errefelé meglehetősen gyakori, elsőként bújik elő a még felperzselt földből. Még feljebb jutva hófoltok tarkították az egyre kopárabb vidéket. A hegy déli oldalát meg áfonyabokrok borították kékbe, melyek a barna medvék kedvenceinek számítanak. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágtunk, csodálatos kilátás nyílt az alattunk húzódó tengeri öbölre és a távolba kibontakozott Vancouver sziget párátlan szépsége, amely Magyarország kétharmadát kitevő önálló sziget, Kanada észak-nyugati partjainál, a Csendes óceánban.
(A felvételen jómagam Józsa Lászlóval és Rétfalvi Lászlóval,akik 1956-ban elsőéves hallgatók voltak Sopronban. Gombavadászattal indult a túránk )
hozzászólások lezárva.