Adamovich professzor

Végre eljött a nagy nap. Jákóy Bandival Adamovich professzorék házához startolunk, majd onnan a University of British Columbia, magyarul Brit Kolumbia Egyetemét vettük célba. Már nagyon vártam ezt a találkozást Adamovich Lászlóval is, hiszen a legidősebb professzorok egyikével hozhat össze a sorsom, aki már a forradalom előtti években tanított, órákat adott a soproni főiskolásoknak, ekkor nyerte el tőlük a Cinke ragadványnevet, márpedig köztudomású, hogy a diákok csak azoknak a tanáraiknak ajándékoznak ilyet, akiket vagy nagyon nem kedvelnek, vagy éppen ellenkezőleg sokra tartanak és megbecsülnek. Professzorunk esetében mindenképpen az utóbbi keresztségről volt szó. Erről magam is meggyőződhettem, amikor találkozásaink alkalmával megnyílt számomra egy melegszívű, jó humorú és világnézetében is bölcs tanárember. Talán számára volt a legnagyobb kockázat elhagyni a hazáját, mert négy kis gyermekkel és egy aggódó feleséggel, aki mindenáron maradni akart, ez félelmetesen nehéz helyzetnek bizonyult.

Cinke professzor Nyugat-Vancouverben lakott. Odaérkezésünkkor egy zöldövezeti, takaros családi ház előtt parkoltunk le. Többszobás, emeletes hajléka pedig, akár a Löverekben is megállta volna a helyét. Sopronból áttelepített gesztenye- és cseresznyefák, a kertben virító erdei ciklámenek adták meg a villaszerű épület különös hangulatát. Elöl tornácszerű építmény és a belső szobákban a falakon otthoni tájakat idéző képek és hangulatos fali tányérok, fafaragványok, színes dísztökök sorjáztak. Ilike néni, Adamovich professzor felesége, mosolygós magyar asszony, eredeti baracklekvárral töltött palacsintával kedveskedett, ami valószínűleg az itteni éghajlaton nem teremhette meg a hozzávaló alapanyagot, bár az is igaz, hogy az Okanagan védett völgyében még szőlővel is kísérleteztek az utóbbi időben, nem is kevés sikerrel. – Olyan gyorsan kellett dönteni a menekülésről, hogy a tűzön fortyogó paprikáscsirkét sajnáltam a leginkább otthagyni – mondta nevetve a professzor.

-Azt viszont a fene sem bánta, hogy a Soproni Erdőmérnöki Főiskola személyzeti osztályának vezetőjét, Bognárné elvtársnőt sikerült örökre elhagyni, aki korábban azt közölte velem, hogy vallásos emberként semmiféle előléptetésre ne számítsak. Szobakonyhás lakásunk nagyobbra történő cseréjében sem reménykedhettem, pedig akkor 1956 őszén már hatan voltunk, hiába adtam be többször is a kérvényt a soproni lakáshivatalnak.

Az egyetemre induláskor autót cserélünk és most a Pontiacot elhagyva Oldsmobile-lal folytattuk útunkat. Félúton megálltunk annál a kilátónál, amelynek panorámája a Fraser-folyó torkolatára nyílik. Itt úsztatják le a British Columbia északi részéről, az ősvadonban kitermelt fát. Régi eljárással tutajokká alakítják a frissen kivágott hatalmas törzseket. Így postázzák őket akár 5-600 kilométer távolságból is. Kalandos útja során időnként elszabadul egy-két fatörzs, ezeket bárki kihalászhatja, erről egy évszázados törvény gondoskodik, sokan élnek ebből a partvidéken, motorcsónakokkal gyűjtik össze az értékes uszadékfát.

Hamarosan ott is voltunk az egyetemnél, amely óriási kiterjedésű, csupán erdőből 2600 hektár tartozik hozzá. Ottjártamkor 26 fakultás, köztük orvosi, erdészeti és teológiai is működött a U.B.C-in. Szinte felsorolhatatlan a kiegészítő szociális építmények száma, diáktanyák, teniszpályák, fedett uszoda, tanári lakások és a diákszervezetek épületei alkotják. Az egyetemi szenátusban a diákok 1/8-ad részt képviselnek. Beleszólhatnak az oktatásba, az egyetemi élet fontos kérdéseiben voksolhatnak, demokratikus szavazati jogokkal rendelkeznek. Több ezer hallgató folytatja itt tanulmányait, többségében kanadaiak, de a harmadik világ országaiból is sokan érkeznek.

(A fényképen jobboldalon alulról: Rétfalvi László, Kozák Antal és jómagam. Balról alulról: Pendl Ferenc és Józsa László. Középen az asztalfőn: Adamovich László.)