2024
25
03
Aknazár a vasfüggönynél
Igaz sokat írtam a soproni határőrökről, de csupán arról,amit a nyilvánosságra hoztak. A nyolcvanas években még “nagy titkokat ” őriztek. Minden évben elmehettem az állománygyűlésekre, ahol katonás rendben zajlott minden. Utoljára Frankó István ezredes volt a parancsnok, neki számoltak be a beosztottjai a Soproni Határőr Igazgatóság eseményeiről és rendezvényeiről, erről tudósíthattunk akkoriban. Csak később a rendszerváltás után derülhetett fény azokra a titkokra, amelyet persze féltve őriztek, de a szóbeszéd mégiscsak sok mindent a felszínre hozott belőlük . Az aknazár bárhogy is vesszük nagyon sötét ügy volt, amolyan sztálini módszer, de persze aztán ennek is vége lett. A leghitelesebb képet Papp Andrástól a a soproni műszaki század parancsnokától tudhattam meg erről. Ő maga is részt vett a robbanószerkezetek telepítésében ,de aztán a felszedésében is. Mindez a hatvanas évek elején történt, ekkor rakták tele az éles határt az 59-es mintájú, műanyag burkolatú aknákkal. A soproni határszakaszoknál az elmúlt évtizedek alatt százak meg százak szolgáltak. Voltak szép napjaik is,amikor a vasfüggöny átkáról megfeledkezhettek, a katonaélet mást is tartogatott számukra. A tavaszi soproni erdők, patakok, ligetek, harsány zöldbe öltözött tisztások egy-egy esemény nélküli szolgálat ideje alatt még álmodozásra is késztethették az egyébként géppisztollyal, zűrösebb esetekben támadó kézigránáttal ellátott hivatásosokat. A sorállományt pedig arra is,hogy megörökítse szolgálatának idejét. Mint ahogy erről is írtam: Sokan a szolgálat hátralévő napjainak számát, mások szerelmük nevét is belevésték a fákba. Nem lett örök emlék a feljegyzéseikből, hiszen a hatvanas évekből származóak már beleolvadtak a kéreg táguló, növekvő élő szövetébe. Majd a többi, későbbi véset is eltűnik az idő sodrában, miképpen készítőik is. Nem tudjuk milyen volt számukra az az utolsó nap, amikor végre megszabadultak a kötelező sorkatonai szolgálat terhétől. Nyilvánvalóan boldogok voltak. Pedig tágabb környezetükben, a vasfüggönyön túl számukra elérhetetlen, és szinte felfoghatatlan események zajlottak. Talán még énekelni is volt kedvük: “A határra indul már a sok járőrlegény,Búcsúcsókot int utána sok sok női kéz,Száz szál virágszál a sapkájukra hull,Közben a járőr messze elvonul”.
Már csak történelmi emlék, a félelem útja az a szakasz, amit a határsértőnek meg kellett tennie, hogy a szabad világba jusson. A “védelmi rendszer ” így nézett ki pontosan. -A határt megközelítő először egy 180 centiméteres magas kerítésbe ütközött. Az elszántabbak ezen átmásztak, aztán egy 8-10 méter széles nyomsávba jutottak, amelyet homok fedett. Így a nyomai rögtön meglátszottak. Ha ezen is túlhaladt, akkor ért el az aknamezőhöz, amelyre jellemzően semmilyen felirat nem figyelmeztette. A négy-öt méter széles sávban hálószerűen, egymástól méteres távolságban a földben feküdtek a pokoli eszközök. Ha valaki a szerencséjének köszönhetően ezen is átjutott, akkor még egy utolsó kerítés zárta el előle az utat. A kerítésoszlopok tövében várt rá az utolsó megpróbáltatás, itt úgynevezett bokorban ,azaz csoportosan rejtőztek az aknák a kerítésoszlopok tövében. Csak nagyon keveseknek sikerült ezt az ördögi csapdát is legyűrniük. Mégis sokan megpróbálták. Így a soproni K.Géza is, aki egy barátjával vágott neki az útnak pontosan 1965. augusztus 28-án. Így nyilatkozott erről: “Szüleinknek azt mondtuk, hogy a SOTEX művelődési házba megyünk buliba. Mire besötétedett Ó-Hermeshez értünk. Mindkettőnk zakóban, nyakkendőben vállalta élete legnagyobb kockázatát. Kúsztunk az erdőben, a bokrok között, és már elértük az egyik őrtornyot, amikor a félelem úrrá lett rajtunk. Ott remegtünk percekig, nem mertünk neki vágni, de aztán végül úgy döntöttünk , mégis folytatjuk. Bármily hihetetlen, aznap ennek a toronynak két őre súlyos törvénysértést követett el, elhagyták őrhelyüket és a közeli faluba mentek randizni ismerős lányokkal. (Később katonai bíróság döntött a sorsukról.) Mi pedig akadálytalanul átmászhattunk az építmény alatt. Átjutottunk az első kerítésen is. Egyre izgatottabban haladtunk előre, a bokrok ágain fémszerkezetek csilingeltek, aztán hirtelen felsüvített mellettünk egy jelzőrakéta. Ekkor már vártuk hogy elfognak bennünket. De semmi sem történt. Átkúsztunk a nyomsáv homokján, és egy füves, bokros területre értünk, amely mögött ott magaslott a szabadságba vezető utolsó akadály. Társam már húzta fel a kerítés drótját, magam pedig félig Ausztriában voltam…, akkor hirtelen hat akna robbant fel alattunk. Csak az iszonyatos dörejre és villanásokra emlékszem. Órákig eszméletlenül, vérben ázva feküdtem. Társam még háromszáz métert kúszott az életéért, az ő lábszárát letépte az akna. Nyakkendőjével közötte át a combját, hogy ne vérezzen el. Egy katonaorvosnak, későbbi soproni orr-fül-gégésznek köszönhetem ,hogy végre lehúztak az aknamezőről. Öt nap után tértem eszméletre. Ez alatt szüleimet nem értesítették, rengeteg vért kaptam, élet-halál között lebegtem. Még 1968-ban is műtétek sorozatát hajtották végre rajtam. A térdemből földet, bakelitdarabokat operáltak ki. Őrült világ volt az. Kárpótlást az élettől, szép családomtól, feleségemtől, diplomás gyermekeimtől kaptam. Testemen és végtagjaimon hegek sorozatai őrzik a múlt emlékét.
Később a határon is valamivel szebb idők köszöntöttek be. 1969-ben eltüntették az aknazárat. Elkezdődött a vasfüggöny új korszaka, SZ-100 típusú elektromos jelzőrendszert építettek ki. Ennek az volt a negatívuma, hogy túl gyakran bejelzett. Ilyenkor riadót rendeltek el, még akkor is,ha esetleg egy őz vagy vaddisznó volt a határsértő. A laktanyák ellátását, őrzését törzsszázad végezte, volt híradó, és nagy műszaki század a határ védelmi berendezések karbantartására. Tizenegy határőr kerület és 17 határőr őrs volt Sopronban. Az újoncokat az ország minden részéről hozták, volt kiképző zászlóalj, összesen három század. De mindez már a múlté. Az egykori határőrök, a napjainkban már kissé lassan cammogó öregemberként, ősz hajjal és fájó ízületekkel véletlenül elkirándulhatnak egykori őrhelyükig, megdöbbennek azon, hogy a fa még mindig milyen lojálisan magán hordozza egykori emlékeiket, fiatalságukat, érzéseiket, és talán megilletődnek azon, hogy az égererdő Brennbergbánya felett most is madárdallal és finom avarillattal, a soha meg nem álló szélfuvallattal őrzi a határt. Azt a határt, amit nekik is őrizniük kellett annak idején, és amit akkor még vasfüggönynek hívtak.
A Magyar Köztársaság határőrsége önálló közigazgatási szervként 1946-tól 2007-ig állt fenn. Európa többi országában a csendőrséghez vagy a rendőrséghez tartozott, egyedül nálunk őrizte önállóságát csaknem hat évtizeden át.
(A fényképen a Mucki-őrs előtti fák számtalan határőr kiskatona “bejegyzésével”. A felvételt Töreki Tibor készítette.)
2024
23
02
A Fertő tó titkai
Összeszámolni sem tudnám hányszor írtam a Fertő tóról cikkeket a legkülönfélébb sajtóorgánumokba. Természetesen van az úgy, hogy egy hírlapíró kedvel valamilyen témát és azt minden másnál szívesebben teszi közhírré. Számomra ilyen a Fertő tó, amely mindig megragadott varázsával. A nádaratástól a nyári fürdőzésekig, a vitorlássporttól a halászatig minden foglalkoztatott. Igyekeztem megismerni a tóhoz fűződő legendákat, a történelmi eseményeket, de az egyszerű emberek életét is, akik a környékbeli falvakban éltek és élnek ma is. Szomorú és örömteli események egyaránt felkeltették érdeklődésemet. Egy alkalommal öreg halásszal készítettem interjút, aki mesélt a tó nagyjának Ausztriához csatolásáról, a háborúról, a hansági csatornaépítésről, a meggondolatlan vízleeresztésekről. Heiner Ernőt és Litke Alfonzot a sarródi halászbokrok ősi közösségeiről faggattam. Ők valamikor a Madárvártától indították csónakjaikat a halfogásra, kivetették a kerítőhálóikat pontyra, süllőre, harcsára , csukára, míg a hegykőiek és a többiek a püspöktől vagy a hercegtől bérelt vizeken varsáztak. A régi időkben nagy fogások voltak. Idősebb Szigethi István a hegykői halászbokor vezetője elmondta, hogy a harmincas években a soproni piacot látták el élő hallal, de annyi volt belőlük, hogy még a falu melletti úsztatóba is raktak, a későbbi vásárok céljára.
A z őszi és tavaszi halászatok a tó kiemelkedő eseményei voltak – amelyekről rendszeresen hírt adtam a helyi lapokban – de szomorú történet is bőven jutott a Fertőnek. A rendszeres kiszáradások mindig megfosztották a halászatból, nádvágásból élőket a kenyerüktől. Mária Terézia idejében még katonai gyakorló és lőteret is terveztek a vizet vesztett mederbe. Mégis talán a legnagyobb csapást a második világháború hozta el magával. A Fertő tóban még napjainkban is ott lapulnak az iszap mélyén a második világháború légi csatáiban lezuhant, bombázáskor lelőtt amerikai Liberatorok és Mustangok, német Messerschmittek maradványai. Írtam arról is, hogy a petőházi Baranyai testvérpár egy angol Wellington kétmotoros könnyű bombázó légcsavarjának csaknem másfél mázsás agyát találták meg a nyolcvanas években. Ezt nekem is megmutatták. A gép maradványainak nyomára a nádaratók vezették el őket. Szerintük azonban maradt ott még sok más, de egykönnyen nem lehet kiszedni azokat. Nagyon rosszak a terepviszonyok, mindent nád, vastag üledék borít. A gép történetét is tudjuk legalább vázlatosan: 1944. december 20-án egy éjszakai támadás alkalmával még az osztrák oldalon találat érte a brit gépet, és az Hidegség közelében zuhant le a nádasba. A szemtanúk szerint öttagú személyzete a szétrobbanó gépben lelte halálát…
Az idős emberek, a Fertő legelhagyottabb területeit is bejáró nádaratók és halászok azonban több más gépről is beszéltek. Tudtak egy Messerschmittről, amely a Madárvárta-öbölben „nyugszik” évtizedek óta. Egy B-17-es amerikai bombázóról, amely Fertőújlak ( Mekszikópuszta ) közelében, csupán csónakkal megközelíthető helyen alussza örök (?) álmát. Az egyik öreg, sarródi halász sokáig emlegette azt a nagy gépmadarat, amelynek alacsony vízálláskor mindkét géppuskája kilátszik a zsombékból, ma is fenyegető rozsdás csövei farkasszemet néznek az oda tévedővel.
A dokumentumok és feljegyzések szerint azonban legalább féltucatnyi különböző felségjelű repülőgép csapódott bele a második világháború utolsó éveiben a Fertő tó magyar részének vizébe. Azok a pilóták, akik időben nem tudtak kiugrani gépeikből, talán még ma is ott porladnak a roncsok között…
A környéken élők számára nem titok, hogy a háborús évek alatt a tó keleti részében, a nyílt víz fölött gyakorta kioldották megmaradt bombáikat a Liberátorok. Ez azért volt fontos, mert a repülők kiélesített bombákkal szálltak föl, ami pedig harci feladataik után megmaradt, attól biztonságuk érdekében szabadulniuk kellett. Egyik cikkemben arról is hírt adtam, hogy a fertőfehéregyházi (Donnerskirchen) templom volt a bombázások után visszatérő repülők legfőbb tájékozódási pontja.
Megdöbbentő, hogy bár igaz más okból, de a Fertő part teljes elzárása a látogatóktól egy alkalommal már megtörtént a messzibb múltban. 1948-tól egészen 1957-ig tiltott volt a Rákosi öböl megközelítése. A Fertőnek ez a része előbb megszállt katonai övezetnek, majd később a világtól elzárt határövezetnek számított. A vitorlázók ennek ellenére egy alkalommal ( Balogh Pál, Bettelheim Vilmos, Czákler Jenő, Liemberger Pál, Schrantz Mátyás, Tarnay Oszkár, Völgyes Nándor) megpróbálkoztak megkeresni a háború alatt a kikötőkben árván maradt hajóikat és jachtokat, de orosz géppisztolysorozat űzte el onnan őket. Ezekben az években aztán a kikötőt és a házakat többször leégették, a vitorlások legtöbbje is erre a sorsra jutott. Amikor tíz év után először mehettek le a tóra, már csupán néhány a vízből még kiálló kikötőcölöp emlékeztette őket a fényesebb múltra.
A Sosztarich Andrással, Iliás Sándorral készített riportomban azt is megírtam, hogy ” számukra a legfájóbb az volt, hogy egyetlen hajó, egyetlen kormánykerék , zászló sem maradt meg. A Fertő tavi Vitorlás Szövetség végül 1957-ben alakulhatott meg”. Sosztarich András azt is elmondta, hogy abban az évben egy-egy hajó építésére adtak a hatóságok engedélyt. Hajónként hét embernek járt a kikérő, így a vállalatok igyekeztek minél több vitorlást összefabrikálni, hogy minél többen juthassanak ki a tóra. Ők voltak az első “kiváltságosok” egy elborzasztó történelmi korszak első hajózói.
(A fénykép forrása: fertőpart.hu)
2024
23
02
Magyar kertek, magyar gyümölcsök gondozói
A piac minden város tükre. Vannak akik a világot járják, elutaznak a Föld száz meg száz országába, de a piacot sehol nem hagynák ki. Ott értesülnek arról, hogy mit termelnek, mit esznek, mit főznek, hogyan kínálják portékáikat egy település lakói, akik valójában kultúrájukat mutatják be honfitársaiknak és az idegennek. Sopronban rengetegszer írtam a helyi piac világáról. Télen, nyáron, minden évszakban kíváncsi voltam az árukínálatra, a kofák megszabta árakra, az újdonságokra és régi bevált portékákra egyaránt. Talán a legnagyobb élmény személy szerint Ilonka néni volt a számomra. Egy idős asszony, akinek kínálatáért még Bécsből is eljöttek, megkeresték a 66-os standot, mert tudták, házi kertben megtermelt almánál, zöldségnél és szép virágnál sokkal többet kapnak tőle, a virtigli soproni asszonytól,aki viselkedésében, szójárásában a múltat őrizte, egy régi világ módiját, amit olyan jó volt megismerni. Mi volt a varázsa ennek az apró termetű, kedves néninek? Hát maga az élete, ami sok-sok fájdalmat osztott rá az évek sora alatt. Édesapja a Don -kanyarban tűnt el, fia pedig egy karácsonyi szörnyű autóbalesetben halt meg. Binder Istvánné mégsem adta fel. Szinte minden áldott napon ott volt a piacon, reggeltől ebédig a piac volt az otthona. Őt egész Sopron ismerte, váltott vele egy-egy jó szót még ha nem is vásárolt tőle. Mozgalmat indíthatott volna a Sopronban egyre szaporodó bevásárló központok ellen. – Azt vallotta nem tudna megenni egy új-zélandi almát, dél-afrikai körtét, vagy chilei paprikát. – Azoknak nincs íze -mondta. – A jó magyar gyümölcsnek van illata, íze és zamata,amelyek mögött sok-sok gondoskodás van.
Ilonka néni hite, szorgalma és helytállása persze másokra is bőven jellemző volt a városban, és még ma is az. Felmerül itt Barabits Elemér neve, aki növénynemesítőként tett szert, bátran mondhatjuk világhírnévre. Soproni kertjében fél évszázad alatt számos fenyő-, azálea-, páfrányfenyő-, és áfonya fajtát hozott létre. Ő volt egykor az egyetem botanikus kertjének vezetője, adjunktusi címet ért el, így már szinte minden idejét munkájának és szenvedélyének szentelhette. Soproni kertje idővel a növénynemesítők, botanikusok szakmai találkozó helyévé vált. Ottjártamkor, miközben az újságcikkhez szükséges adatokat jegyzeteltem ,nem győztem megcsodálni gyönyörű színvilágú azáleáit, gömbkoronájú páfrányfenyőit, és az észak -amerikai fürtös áfonya bokrokat. Nem sok időm jutott a találkozásra, mert rövidesen újabb vendégek érkeztek, egy svéd tv társaság. Nem volt szokatlan itt ez a forgalom, és nyüzsgés, jöttek ide kollégák a föld minden részéről, valamint újságoktól és televízióktól. Mindenki a híres növénynemesítő csodakertjére volt kíváncsi. Akinek egykori nagy álma nem teljesülhetett, amikor Franciaországba igyekezett, hogy Versailles-ban tanulja meg a szakma minden csínját bínját, de közben kirobbant második világháború. Így hát itthon maradt, itthon bontakoztatta ki istenadta tehetségét. Sopron és az egész világ örömére.
Ha pedig kert, ha pedig növényszeretet és szakmai tudás, akkor nem feledkezhetünk meg Schekulin Miklós tanár úrról sem. Ő a Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskola tanára volt és részben az ő nevéhez fűződik az intézmény országos hírű gyümölcsösének kialakítása. Amikor vele készítettem a riportomat, büszkén újságolta, hogy akkoriban a soproni szakközépiskola és saját kertje őrizte a legrégibb magyar gyümölcsfajtákat. – Sokat köszönhettem a soproni Castanea Környezetvédelmi Egyesület segítségének, ők gyűjtötték össze az anyagot, amit egyéves vesszőkre oltottam, Tizenöt tizennyolc fajta körte és nyolc -tíz fajta almafa született így meg. Olyan egyedeket sikerült így megmenteni, mint például a Hardy vajkörte, a Favrenné asszony körtéje, a búzás körte. Az almafajták is a múlt század elejéről származó nemesítések, mint amilyen a Parker Pepin, a London Pepin, vagy a Kanadai Renett. Ráakadt a már évek óta kipusztultnak hitt erdélyi Batul almára is.
Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a tanár úr nem számított úttörőnek ebben a gyümölcsnemesítő küldetésben. Sopron városa példaadóan már a harmincas években ápolt egy csemetekertet a Lőverekben, számos polgárhoz jutottak el ennek egyedei, amelyeket itt-ott még ma is felfedezhetünk. Ám annyi bizonyos Shekulin tanár úr igazi értékmentő munkát örökített és folytatott tovább, ami a hagyományon és a természet szeretetének alapjain nyugodott.
(A fényképen Binder Istvánné.Magasi Dávid fotója.)
2024
23
02
Faluriport
Leírhatatlanul szép volt ez a valamikori Sopron vármegye. Meseszerűen szép.Mint egy képzeletbeli pajzs úgy állt szemben a nyugati messziséggel.Hófödte hegyekkel, fenyők birtokolta csúcsokkal, éles fogú szelekkel szemben és mindig búskomor magyar álmokkal, amiről csak Ady tudott igazat mondani. Nézegetem Kogutowicz Manó kiterített térképét, amit vármegyénkről készített, amivel a nagy földrajztudós és térképész első igazi sikerét aratta. Vagy talán azzal aratta első igazi sikerét, hogy szép menyasszonyát Kapeller Rózát Sopronba szöktette és itt vette el feleségül ,mert annak dúsgazdag apja nem akarta a lánya kezét odaadni egy jött-ment szegény rajzolónak? Aztán a nincstelen senkiből néhány esztendő alatt világhíres térképész lett. Hajaj Sopronnak megvannak a szívtépően romantikus történetei… De visszatérve Kogutowicz úrhoz, a későbbiekben iskolák, intézmények használták kizárólag az általa szerkesztett térképeket. Földgömbjeit, Németországban , Olaszországban, Szlovéniában is tucatjával vásárolták. Szóval az ő térképét nézem most és csak ámuldozom.Ott a Lajta hegység, a Rozália és a Kisalföld termékeny nyugati földjei, és benne a térképben a gyönyörű Fertő tó még teljes egészében, széltében és hosszában magyar földön. Nincsenek erre szavak! Csak annyi hogy nekem sem térkép -e táj, mint a nagy költőnknek Radnótinak sem volt, de még mennyire nem, nekem is az itt élő emberek adták riportjaim, cikkeim alanyait, és hozzá nem is akárkiket. Róluk írtam, amikor faluriportokra indultam. A nyolcvanas években rengeteg olvasót szerzett az újság ezekkel a hangulatos írásokkal. Nekem a soproni járások egy része jutott, mások valamivel keletebbre indultak sok-sok faluba riport körutakra. Talán nem véletlenül tornázta fel magát a Kisalföld a legnagyobb példányszámú megyei lapok közé. Egy időben elérte a százezret. Magam is élveztem ezeket az anyagyűjtő utakat, amikor az ember reggel autóval indult a kiszemelt községbe és ott délutánig “kalandozott” egyik embertől a másikig, beszéltette a falu lakóit, nyitott szemmel járt és néhány órában megismerte a település történetét, lakóinak életét, jellegzetességeit és gondjait, örömeit. Ott volt például Fertőújlak amelyről leírhattam, hogy “Mekszikópuszta” volt a valamikori neve és Esterházy Pál keresztelte el így a települést, mert a Habsburg háznak nem voltak szép emlékei Mexikóról, ahol Miksa főherceg nem éppen uralkodói házhoz méltó körülmények között fejezte be életét. Ettől fogva a vad, kietlen, elhagyott, Istentől elrugaszkodott tájat a világ bármely részén Mexikóhoz hasonlították, így lett hát eléggé meg nem érdemelten a Hany széli kicsi falu neve is ez. Pedig riportutamon mennyi érdekeset tudtam meg “a kietlen Mekszikóról”. Gombás Tibor községi tanító mesélte el, hogy a 19.század második felében még csak halőr kunyhók álltak itt, mert a Fertő szigetként vette körül a területet, a sarródi kertek aljáig húzódott a mocsaras vize. Aztán jöttek az első telepesek szorgalmas cselédnép ,akik életet lehelek a szikes tavak közé, lecsapolták a vizet, megfékezték a vihartól borzolt nádrengeteget, uradalmi cselédházakat emeltek és megindították a földművelést. Az Esterházyak azonban továbbra sem láttak sok fantáziát a környékben, bérbe adták a földeket, amelyeken Borsodi, Fésüs,Komáromi és az Ürményi család gazdálkodott. Ez is szép és kerek történet a nehéz, ám dicső múltról, de aztán jön a többi ismeret és bővül a kör, kikerekedik a falu históriája. Találkoztam Varga József egykori uradalmi cseléddel, akit még Pomogyban(ma Pamhagen) kereszteltek meg.Tizenkét évesen már négy ökörrel szántott. Azt mondta -Jó föld volt itt, csak hideg, ami soha nem száradt ki, mert alulról mosta a Fertő vize. Pomogyba gyalog is eljutottak az iskolába, de Sarródra csak csónakkal evezhettek át. Főszélről beszélt, amiből telente a félelmetes “orhágy” keletkezett. Meg parttépő szelekről és a déli szélről, amely elhervaszt minden termést, ha érés idején óvatlanul beköszönt. Természetismerő, múltat tisztelő embert ismerhettem meg Jóska bácsi személyében, és nem ő volt az utolsó ilyenfajta nyilatkozó, mert ezek a riportok felhozták a különös tudású és büszke tartású régieket, akik már régóta csontjaikban porladnak a környék temetőiben.
Írtam én a “börgöci”, vagyis ebergőci emberekről is. Na itt is világraszóló történettel találkoztam. Merthogy Ebergőc egykori urai, úgy a 14. század közepe táján Nagy Lajos királyunk ezüst tallérjait hamisították galádul és minden gátlás nélkül. Persze mi más, mint a bitófa tett pontot életük végére. Aztán ottjártamkor megcsodálhattam a falu legöregebb házát, aminek szemöldökfájába is bevésték: Böröndi Pál 1830. A ház akkori tulajdonosa még Solymosy báró uradalmán dolgozott. Aztán szót kapott Bokán Imre, meg Róbert Ferenc és Németh József is, akik Börgöc nevezetességeit mutatták be: a Harasztallát, a Süllősi rétet, az Aranrétet meg a Seggremászót. Emlékszem júliusi meleg volt, tikkasztó hőség, de boldog érzés volt megörökíteni azokat az embereket, akik egy ősrégi település hagyományait őrizték. Ők védték és adták tovább a pünkösdölés, a búcsú, a “pimbor” régi szokását, ez utóbbi pedig a lagziba hívatlanul érkezők szószólójának köszöntőjét jelenti. Milyen ritkaság ez is, ha nem jártam volna 1984 nyarán faluriporton Ebergőcön, akkor ma ezt sem tudnám. És erről sem írhattam volna.
Nemeskér, Sopronhorpács, Fertőszentmiklós is sorra került, meg még számos falu, melyeknek egy kicsit a titkát is megfejthettem, miért volt ott jó élni, mi jellemezte az ott élők mindennapjait, és hogyan boldogultak azokban a nyolcvanas években. Emlékek, találkozások, vallomások és sok-sok érdekes történet. Talán ha egyszer mérlegre kéne tennem, hogy a Kisalföld című újságnál eltöltött évek alatt mi volt az, ami miatt leginkább érdemes volt tollforgatónak lennem, akkor elsők közé a faluriportokat helyezném, hiszen azok kicsit már az irodalom műfaját is megérinthették.
2024
30
01
Soproni zsidóság
Öreg könyv lapul a kezemben. Aranyozott betűkkel főcímet hirdető míves kötet. Kilencven éve adták ki és Sopron ismertetőjének nemes szerepét hordozza. A város akkori prominensi írták fejezeteit. Házi Jenő, Sopronyi-Thurner Mihály, Töpler Kálmán, Csatkai Endre, Berecz Dezső, hogy csak néhány nevet említsek. És ott van köztük Pollák Miksa is, aki a város utolsó, igazán karizmatikus, nagy műveltségű rabbija volt. Róla is írtam, igaz nem újságcikket, hanem az egyik könyvemben jelenítettem meg alakját( Kuntz Zoltán- Vörös Ákos. Koldulva a szerelmet, szolgálva a tudományt. 2016) A soproni rabbi Auschwitzba hurcolása előtt alig tíz esztendővel írta ezeket sorokat a régi , szép könyvbe, amit most a kezemben tartok és melynek célja volt Sopron megismertetése: “Sopron városában a nyugalom ebben a megbolygatott időben sem lett megzavarva. Ez nagyrészt köszönhető Sopronyi-Thurner Mihály dr, polgármester komoly kötelességteljesítésének és Heimler Károly dr, az akkori főkapitánynak, akik szigorú pártatlansággal teljesítették szolgálatukat”. Igen így volt ez. Sopron bizonyos fokig a béke szigetének volt tekinthető a Tanácsköztársaság viharai és borzalmai alatt is. Csakhogy ami tíz év múlva történt azt a város szellemi ereje és értékőrző hagyományai sem tudták feltartóztatni. Több, mint 1800 sopronit, zsidó embert szállítottak el a lágerekbe, közülük alig több, mint tucatnyian tértek vissza a háború után. Így írtam erről a könyvemben: “1944. június 29-én vagyunk. A három méter magas palánkfallal körbevett gettó kapuját hajnali öt órakor megnyitják és géppisztolyos csendőrök, nyilas keretlegények hajtják ki ordítozva a kétségbeesett embereket. Többnyire már csak asszonyokat , gyerekeket és idős férfiakat. A fiatal férfiak nagy része ugyanis már munkaszolgálatosként szolgál a keleti – front poklában”. Ott szolgál írói nevén Papp Károly is, Pollák Miksa fia. Ő egyik utolsó nyilatkozatában ezt írja, mielőtt Bergen -Belsenben meggyilkolják sok sok ezerrel együtt: “A műveletlen, durva tömegekből csak hasonló szellemű vezetők kerülhetnek felszínre, tömegek és vezetők befolyásolják egymást. És meg fog semmisülni minden mégoly jó szándékú kísérlet, míg be nem látjuk, hogy az ember gyökeréig beteg, és az is marad mindaddig, amíg a politikusok, üzletemberek helyett végre orvosok, papok és írók nem veszik át az emberiség irányítását. Mélyen gondolkodó írók és Isten papjai.” Meglehetősen naiv jóslata, szinte gyermekded szelídsége ellenére is lényegét tekintve hátborzongatóan időtálló. Pap Károly elfeledett írónak számít napjainkban, de érdemes könyveit elővenni, novelláit fellapozni, mert azok irodalmi értéke vetekszik a legnagyobbikjainkéval. Móricz Zsigmond, Németh László és Illyés Gyula felfedezettje volt ő, a Nyugat folyóirat második nemzedékének jeles képviselője, emlékét ma főként a könyvtárakban és antikváriumokban találhatjuk meg. Sopronban utca és botlókő őrzi emlékét.
Könyvben írtam tehát bővebben a soproni zsidóság történetéről. A világszerte híres és ismert soproni származású pszichológus Margaret Mahler élettörténetén keresztül adtam képet a soproni izraeliták mindennapjairól és élettörténetéről, akiknek históriája szorosan egybefonódik a város történelmével is. Csaknem ezer év történelmével. Első bővebb tartalmú cikkem a Soproni Hét című újságban jelent meg ebben a témakörben. Kornfein Ferencnével készíthettem interjút. Magdi néni Kis János utcai lakásában fogadott. A vékonycsontú, törékeny asszony szellemi frissességét bárki megirigyelhette volna. Életerejét, hitét pedig egyenesen csodálattal néztem magam is, hiszen ő maga volt az élő történelem, visszajött Auschwitz poklából, de elveszítette családjának összes tagját, minden hozzátartozóját. Amikor ő az életének legszörnyűbb időszakairól beszélt, már csak tizennégyen éltek a városban, ők adták össze a Soproni Hitközség tagjait. Most is látom magam előtt alakját, pedig több, mint három évtizede volt az már , ahogy elmondta, arcán szinte minden fájdalom nélkül, rezzenéstelen kifejezéssel, de különös keménységgel, ahogy az 1938-as zsidótörvény megtagadta tőle a továbbtanulás lehetőségét, ahogy karszalagot és sárga csillagot kellett hordania Sopron utcáin, ott ahol nemrégiben még úgy élt, ahogy minden polgára a városnak, szabadon és megaláztatás nélkül. “- Hess-Lichtenauban 24 kilogrammos gránátokat szereltünk össze.Négyszáz gránát volt a napi norma. Estére holtfáradtan rogytunk le a barakokban. De túléltem azt is!” És mondandójának lényegéből visszaköszön a rabbi fiának egykori üzente is: “A műveletlen, durva tömegekből csak hasonló szellemű vezetők kerülhetnek felszínre, tömegek és vezetők befolyásolják egymást. És meg fog semmisülni minden mégoly jó szándékú kísérlet…Ha ellenségképet fabrikálnak, ha idegengyűlöletet keltenek.”
Mit tehettem még hozzá ehhez a régi interjúmhoz,amire ma is úgy emlékezem mintha tegnap történt volna, pedig hol van már Magdi néni, az ő hihetetlenül mély élettapasztalatával és történelem látásával. Az akkori újságcikknek mégis volt egy különös folytatása. Margaret Mahler a világhírű soproni származású pszichológus ugyanis 1985-ben közvetlenül halála után, hazaérhetett, szeretett városába. Végakarata szerint azt kérte, hogy a Soproni Tómalom utcai zsidó temetőben találjon végső nyugalomra, ott helyezzék el édesapja Schönberger Gusztáv, Sopron valamikori tiszti főorvosának sírjában, az ő és férje hamvait tartalmazó urnákat. Kérelmét a Soproni Zsidó Hitközséget akkor aktívan képviselő Kornfein Ferencné, azaz Magdi néni intézte, így kerülhetett haza utolsó kívánságaként szülővárosába Margaret Mahler.
(Fotón Sopron Ó-Zsinagóga és Ispotály) (Felvétel közreadója : volksgruppen ORF)