Az idő illata

Az utóbbi időben olyan sokan hagytak itt bennünket. Legutóbb is Józan Tibor, Pozsgai János, Fiziker József, Pantali Zoltán és még hosszan sorolhatnám. Nem csupán emlékeket, de korszakokat vittek magukkal. Igen az idő ijesztő hatalma- mondhatnánk. De én azért is fájdalmat érzek az e-világtól elköszönőktől, mert valóban újságírói létem részesei voltak. Nagyon jól ismertem őket, írtam róluk, eszmét cseréltünk gyakorta, sőt közös könyvet is alkottunk, mint Pantali Zoltánnal.

Olvastam egy kínai filozófustól, hogy az ősi időkben létezett egy óra, amit illatos órának neveztek a régiek. Ez a híres tömjén óra volt, aminek díszes dobozában egy tömjénpecsét hosszú fonalat alkotott, és amikor meggyújtották az idő múlása alatt végig égett, írásjeleket és különféle szimbólumokat elérve és azokat hamuvá változtatva. A fenséges fenyő és cédrusillat végigkísérte az így mért idő múlását, ezért nevezhetjük az idő illatának ezt az évezredes kínai „órát”. Elképzeltem, ha mi európaiak, soproniak is készítenénk egy ilyen órát, akkor ezt a különös szerkezetet, amikor meggyújtanánk, hosszú égése alatt mindannyiszor eszünkbe jutnának az immár eltávozottak. Barátaink, szeretteink, rokonaink, sőt érintettségem okán egykori riportalanyaink, szerzőtársaink is. Például lehetne a személyükre utaló jeleket is elhelyezni ezekbe az órákba. Mondjuk egy gesztenyevirág rajzát, és amikor a tömjénfonal égése közben ehhez a rajzhoz érne, képzeletben felgyulladnának a soproni gesztenyesütők emlékei. (Azért rájuk gondoltam elsőként, mert nekem, számomra mindig a béke időket, az emberi közösségek együvé tartozását hirdették valahol. És nagyon szépen hirdették! ) A híres-neves Brischki nénié, aki a visszaemlékezések szerint a Fekete Elefánt sarkánál állt a negyvenes években és a faszén parazsa fölött nagy műgonddal sütötte ropogósra a téli csemegét. Tíz fillérért hat-nyolc szem sültgesztenyével örvendeztette meg a soproni gyerekeket, amikor szánkózásból, korcsolyázásból éppen hazafelé indultak A nyolcvanas években pedig Sárközi nénié, akiről többször is írtam, mert annyira hiányzott, amikor eltűnt a gesztenyéjének mennyei illata és eltűnt a finom maróni ízével ő maga is a városból, betöltetlen hiányt hagyva maga mögött, egy zavarosabb korszakra.

Gondolkodtam milyen szimbólummal idézhetnénk fel a régi helytörténészek, muzeológusok Sopron múltjának kutatói emlékét és arra jutottam, hogy egy megsárgult okirat darabkával, amin néhány ősi betű látszna , így Csatkai Endrétől Mollay Károlyig sok mindenkit visszacsalogathatnánk a múltból néhány perc erejéig tömjén óránk segítségével. Aztán művészekét, írókét, költőkét, mind a nagyokét, akik Sopron szépségét festették meg, öntötték formába, alkották szoborba vagy szavaikkal hirdették meg. (Szándékosan nem írok további neveket, mert olyan sokan vannak és rangsorolni is képtelenség volna őket.) És jeles tudósokét, híres polgárokét, orvosokét, építészekét, zeneszerzőkét, akik tettek a városért nem is keveset, és jócskán hozzájárultak történelmi és szellemi nagyságához. Így égethetnénk az idő illatát, de nem csak hírneves soproni polgárokért, de mindenkiért is. Száz, meg ezer mesterség, hivatás és foglalkozás képviselőinek emlékéért. Századokra visszafutva az időben, vagy éppen a közelmúltban megcselekedve. Igaz a szó elszáll, az írás megmarad, ugyanakkor az illattal jelzett idő olyan érzékeket mozgathat meg, amelyek a mélyebb lelki kötödések elindítója is lehet. Misztérium a javából. Próbáljuk hát meg elkészíteni saját illat óránkat. Mert nem árt, ha időnként megállunk az idő forgatagában és szemlélődni kezdünk arról, kiket ismertünk, jól ismertük-e őket és adtunk e nekik eleget a szeretetünkből a kizökkent világban?