Öt soproni borász

Amikor Sopron vérbeli szőlőművelőit, a poncihtereket kitelepítették a városból és a környező településekről Németországba, óriási űr keletkezett, mind az emberi, mind a kulturális és gazdasági vonatkozásában is. A megüresedett házakba más honi vidékekről hoztak be a pótlásukra magyar embereket, olyanokat, akiknek ugyancsak a kiűzetés vált sorsuk részévé. A hátrahagyott takaros házakban még bőgtek az éhes, vagy éppen fejésre váró tehenek, a gyümölcsfák roskadoztak a terméstől, de egy ideig senki sem szedte le, a szőlőkben meg sorjázott az aktuális munka, például a kötözés, ami egészen egyszerű feladatnak bizonyult, de aki még soha nem csinálta és főleg olyan tájakról érkezett, ahol nem volt hagyománya szőlőtermesztésnek, nem tudta hogyan kell ezt csinálni. Így hát sokan dróttal oldották meg a feladatot, de nem csupán ilyen és hasonló kényszer barbarizmus burjánzott el akkor a negyvenes évek utolsó éveiben, meg az ötvenesek elején. Ma már akár mosolyoghatunk is ezen, de akkor tragédia volt a javából. Pedig maradtak még néhányan a poncihterek közül is, mint Taschner István, aki aztán az őseitől tanultakat, kiegészítette a tanulmányaival, lett belőle növényvédelmi szakmérnök, szőlészeti és borászati ágazatvezető. Aztán hegybíró is. Kapkodtak a tudásáért, aki szinte minden titkát ismerte a borvidéknek, hiszen gyerekkorától tanulta azt. De hány és hány riportot készítettem vele is, meg rövid interjúkat a szüretről, a károkozók elleni védekezésről, a várható termés minőségéről és mennyiségéről, a felvásárlás árairól.

Sokat írtam a Bruckner családról is. Ők mélyen őrzik a soproni borkészítés tudományának hagyományait. Nem is csoda, hiszen évszázadokon át írták, apáról fiúra örökítvén a soproni krónikájukat, amely a régi idők szőlő ügyeiről tudósított. Leginkább Időjárásról, terméshozamról és bizony katasztrófákról is, sáskajárásról és jégesőkről, borzasztó fagykárokról, vagy éppen aszályos évekről is. Mindezt komoly tanulságként a jövő szőlőtermesztő nemzedékének javára.

Ugyancsak kedvenc nyilatkozom volt Molnár Tibor. Már a megjelenése is erős szimpátiát váltott ki az emberből, mély szakmai hozzáértés és tudás övezte alakját, hosszú évtizedek tapasztalata. Ráadásul ő kevésbé volt zárkózott ember, szívesen megnyilatkozott a szőlő és a bor iránt érzett szenvedélyéről. Emlékezem egy hajókirándulásra a Fertőn, amikor népes újságíró társaságunknak, csipkelődve, szinte elemi haraggal csepülte a sörívás szokását, mert szerinte az árpalé csak itatja magát, de a szomjat bizony nem oltja. A bor viszont az Istenek itala, amit Hamvas Béla is leírt az esszéiben, embernek meg földi ajándék, ami széppé és tartalmasabbá teszi az életet. Ő volt az, aki mély hittel szerette a soproni borvidék tájait is, a Fertő tóra futó lankákat, amiről szívvel- lélekkel mesélt mindenkinek. Miközben nagy élvezettel kóstolgattuk borait, elkápráztatott bennünket a történeteivel. Mi újságírók, szerettük Tibi bácsit, mert a szőlészet és bortermelés tudnivalói a kisujjában voltak, és erről bármikor lehetett beszélgetni vele, interjút, cikknek valót kérni tőle.

Azon töröm a fejem mi lett volna Soproni Borvidékkel, ha a kevés megmaradt poncihter leszármazott és a városba érkező tanult szakemberek együttes törekvésével meg nem mentik, újra virágzóvá nem teszik a szőlészet és a bortermelés helyi adottságait. Ilyen messziről jött nagy tudással rendelkező szakember Szita Miklós. Aki már 1963-ban a tarcali Szőlészeti Kutató Intézet bormúzeumának pincemestere volt. Azután Sopronban futott be igazi karriert, ahol a legnagyobb borászok hírnevét öregbítette és öregbíti most is. Ő több hazai és nemzetközi versenyen is nyert az általa készített borokkal. Amikor a Soproni Állami Gazdaság szőlészetének híreiről írtam, mindig vele készítettem interjúkat. Nem lehet rangsorolni és versenybe állítani ezeket a szaktekintélyeket, mert valójában mindegyikük rengeteget munkálkodott a borvidék tekintélyéért. Ők négyen az idősebb generációt képviselték, de újságíró éveim utolsó szakaszában Magyar Dezső volt az, akit rendszeresen faggattam az itteni bortermelés híreiről. Jóval fiatalabb a többieknél, de a Lővér pince szinte mindentudó gazdája a szó legszorosabb értelmében. Legtöbbnyire Balf és Fertőrákos számtalan régi dűlőjén és új területein termelteti a legjobb borokat. A hagyomány tisztelete pedig az ő gyakorlatának is sarkalatos pontja, hiszen azt a régi pincét vette gondozásba és újítatta fel, amely egykor ifj. Flandorffer Ignác tulajdonában állt, és amit Schönfrisch és Kohn urak régi kereskedelmi pincéjének építettek.

Természetesen ma már sokan, sőt egyre többen szolgálják, építik és emelik komoly rangra a soproni borvidék remekeit. Borversenyeken, fesztiválokon, borünnepeken ismertetik meg a város legjobb italait. Rangos borbemutatókon és kóstolókon aratják le az elismeréseket és díjakat. Név szerint azonban csak a fenti öt borászt említhettem meg, mert velük készítettem a leggyakrabban a borügyeinkről cikkeimet. Azonban mély tisztelet és elismerés a többieknek is, akik akár a régi nemzedék, vagy már a legújabb tagjaiként a közös célért, a soproni borászat és szőlőtermelés hírnevéért ügyködnek nap, mint nap.