A legszomorúbb és a legérdekesebb

Ha valaki megkérdezné melyik cikkem, cikkeim okoztak számomra is nagy megdöbbenést és szomorúságot, akkor talán a második világháborús katonasírokról írottakat említeném. Mert az igazi drámák a rendszerváltást követő években következtek be, amikor már szabadon lehetett emlékezni az elesettekről, amikor nem kellett féltve őrzött titokként kezelni, ha egy-egy családban a Donnál vagy a Nyugati hadszíntéren életét vesztett férjről, testvérről, édesapáról tartogatnak fényképeket, emlékeznek róluk szívbe markoló fájdalommal. Ekkoriban derült ki, hogy számos németországi városban találhatóak magyar katonasírok, amelyekről az idáig senki nem tudott. Így írhattam a Hannover Cheb, Passau, Hoffkirchen és Bocking katonatemetőiben megtalált sírokról és nem egyszer cikkeim segítségével tudta meg egy-egy megyénkbeli, sőt soproni hozzátartozó, hogy végül is hol nyugszanak ők, akiket évtizedekig végleg elveszettnek hittek. Természetesen a részletes információkkal nem én szolgálhattam, hanem olyan szakértők, akik évek óta foglalkoznak az eltűnt katonáink megtalálásával. Jómagam csak hírül adhattam kutatásaik eredményeit. Ilyen segítőtársam volt Bús János, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának igazgatója, aki többször is szívesen nyilatkozott, neki köszönhető több száz magyar katona, megjelölt, vagy akár jelöletlen sírjának is megtalálása. A mélyen megrázó és megható történeteket azután én írhattam meg, amikor például egy édesanya utolsó kívánságaként a gyermekei elvihették édesapjuk katonasírjához annak zsoldkönyvét, katonabicskáját, a frontról küldött leveleit és egy maroknyi földet családi kertjükből a Passau melletti Pockingba.

Ha pedig megkérdeznék, melyik írásom elkészítésének körülményeit találtam a legérdekesebbnek, akkor viszont a Titanic soproni túlélőiről megírtakat említeném meg. Ugyanis egy korábbi információ alapján már néhányan még emlékeztek rá, hogy 1962-ben a Magyar Nemzet megjelentetett egy cikket a soproni Reischl Mátyásról, aki a leírtak szerint a luxushajó első osztályú éttermében dolgozott. Élete legnagyobb kalandjával a későbbiekben azután senki sem foglalkozott, csendben leélte hátralévő éveit az Ógabona tér 48.szám alatti házban. Még egy hentesüzletben is dolgozott. Jómagam 2002-ban azután rátaláltam a soproni unokaöccsére, Reischl Ferencre, a közismert soproni polgárra, aki azután felidézte emlékeit világutazó nagybátyjáról. Elmondta, hogy tárgyi emléket és fotót sajnos nem őriz a rokonáról, de azt tudja, hogy valóban ott volt a Titanic személyzetében, mert erről édesapjának elmondása meggyőzte őt, és ebből az okból kutatni is kezdett a Soproni Levéltárban. Azonban ott sem akadt rá a nevére. Ezek után fogtam magamat és napokra magam is bevettem a levéltárba és „Titanic kutatóvá” váltam. Gondoltam valamit csak találok erről a nem mindennapi történetről. Meg is találtam a korabeli cikkeket, amelyeket aztán felidéztem a később megszülető írásomban is. Így vehettem kezembe a Soproni Hírlap 1912. április 18.-i cikkét, amely magát a tragédiát adta hírül, csaknem egyhetes késéssel. Aztán a május 4-i újságban végre már megjelentették a Titanic Sopron vármegyei utasainak névsorát is. Az életben maradt harmadosztályú utasok között így találtam meg Kisik Antalnak és feleségének Lujzának nevét. Megmenekült az ugyancsak soproni Hoffer Lujza is. Kisik Antal két testvére, Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária azonban a tengerbe veszett.

Lám ez a végzetes sorsú és elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic soproni vonatkozása, aminek történetét már híres könyvekben, filmekben számtalanszor végig élhettük. Ám azt, hogy a világ talán leghíresebb hajóján, az akkoriban gigantikus méretűnek számító luxusgőzösön, soproniak is utaztak és dolgoztak, azt senki sem gondolta volna. Ettől fogva azonban magam is kezdtem hinni a népszerű jelmondatnak: „Mindenki soproni!”