Vagyonos, gazdag város volt Sopron. Különösen a 19. század végén, amikor híres borkereskedők, gabona, sertés, és fűszerkereskedők, posztókészítők, kőművesek, téglagyárosok, tűkészítők, kalaposok, szűcsök, kelmefestők, szappanfőzők, pékek, kovácsok, kőfaragók, mészárosok és más szakmák kiválói gyarapították a város gazdaságát és szolgálták a tisztes ipart. Ezek a családok, a Flandorfer, a Hillebrand, a Lenck, Manninger,Mechle, Murmann, Pfeiffer, Rupprecht, Russ, Schneeberger, Seltenhoffer,Thirring,Töpler, Tschurl, Zepkó meg a többiek, vallási hovatartozás nélkül alapjait adták, a polgári jólétnek. Műveik csak nyomokban maradtak fenn, vagy jobb esetben szépséges építményekben, mint a Russ és a Lenck-villa. Az élő, pezsgő város működését ugyanis brutálisan megakasztotta Trianon békediktátuma, majd a második világháború vérzivatara és veszteségei, a kitelepítések, a szovjethatalom és annak kiszolgálóinak rombolásai. Mint már írtam abból kellett építkezni, ami megmaradt. Jómagam a nyolcvanas évek közepének városát ismertem meg. Természetesen nem rendelkezem azokkal az információkkal, gazdasági, társadalmi szociográfiai ismeretekkel, amelyekkel a nyolcvanas évek soproni közéletét hű szakmaisággal jellemezhetném . Csak azt tudom, hogy ezekben az években nagy dolgok voltak készülőben és sokan álmodni mertek egy biztató jövőről, olyasféle kiengesztelésről, amely a korábbi megaláztatások, pusztítások jóvátételeként is értelmezhető lett volna. Itt volt például a szabad gazdasági övezet kérdése. Ez a különleges jogi, közigazgatási, pénzügyi, vámügyi jogokkal felruházott terület magát a Soproni Zsákot ölelte volna magába. Bután hangzik ez a „zsák” elnevezés, de történelmi valósággá lett, ijesztő valósággá a térképen is. Dehát mit lehet tenni egy ilyen zsákba gyömöszölt várossal, amely minden gazdasági, szellemi és kulturális kapcsolatát elveszítette a Nyugattal? Bármi nagyobb változást csak a nyolcvanas évek második fele hozhatott. És akkor már sokan törhették a fejüket, hogyan szabaduljanak ki a hidegháború csapdájából, mert jöttek az olvadás évei…Ekkor vált megvalósíthatóvá a szabad gazdasági övezet sokéves álma.

Ha megvalósul, Sopron jóval a rendszerváltás előtt belekóstol és magáévá teszi a kapitalizmus előnyeit, és egy kis virágzó miniországgá válik Magyarországon belül. Persze megfúrták felülről, rövid távon „megfeledkeztek róla „, pedig még Demján Sándort is megnyerték a soproni vezetők, őt aki abban az időben már az első magántulajdonú kereskedelmi bank alapítója volt. Tetszett az ötlet az akkori reformpártiaknak, akik arra gondoltak miért ne lehetne mondjuk itt gyártani gépkocsikat, vagy összeszerelni azokat.(Hát igen, hol volt még akkor a győri Audi gyárkomplexuma ?) előállítani chipeket, embargós árukat? A gazdasági élet várhatóan gyors fejlődése pedig magával hozta volna a soproniak gazdagodását, az életszínvonal rakétasebességű fellendülését is. Mi lett volna ennek a korántsem kis területnek a neve? Játsszunk el a gondolattal: Ödenburger Region ?, vagy csak egyszerűen Free Economic Zone Sopron, vagyis Soproni Szabad Gazdasági Övezet ?Emígy akár gúnyolódhatnánk is a hajmeresztő elképzelésen, de már ott tartott az ügy, hogy kezdtek a merészebbek hinni a megvalósításában, akkor amikor még a vasfüggöny a városlakók torkát szorította jobbról, balról, fentről és alulról is. Az ötletre még bizottságot is alakítottak dr.Fülöp József, Hencz József, Sallai Lajos, Tóth Zoltán részvételével. Elképzelhetjük mi volt erről a győri megyei vezetés első reakciója, mondjuk Háry Béla elvtárs és a többiek részéről. (Pedig a pletykák alapján Háry Béla nagyon szeretett Sopronban teniszezni, és nem is akárkikkel játszott.)Ennek ellenére a dologról már Medgyessy Péter és később Horn Gyula is értesült, utóbbi egyáltalán nem emelt kifogást, hiszen már bizsergett a tenyere, hogy a szögesdrótot jelképesen átvágja, Alois Mock osztrák külügyminiszter jelenlétében. Nagyon nyakunkon volt már a rendszerváltás hurrikánjának előszele. Az ő vitorlájából azonban rövidesen kifogta az igazi, valóban rendszerváltó jelentőségű és Németország egyesítéséhez is hozzájáruló szelet, a Páneurópai Piknik óriási csattanója. Az viszont kétségtelen, hogy akkoriban már nagy lehetőségek rajzolódtak ki Sopron horizontján. Tanulságokat hozott maga a bevásárló turizmus is, amely főbb rohamaival megelőzte a pártállam bukását. Írtunk erről sokat a soproni újságokban , a Kisalföldben is. A folyamatokat támogatták ezek az újságok. Hiszen gyarapodást, a rendszer eresztékeinek lazulását hozták. Én sokat jártam akkoriban a soproni határátkelőhöz, beszélgettem vendéglősökkel, látszerészekkel, fogorvosokkal, ezekről közreadtam riportokat. Igaz akkor is szinte megduplázódott a város lakosságának száma, özönlöttek a sógorok hozzánk, elárasztották autóikkal a parkolókat, az utcákat, szinte mozdulni sem lehetett, csakhogy amíg napjainkban a belső bevándorlók pénzért, jobb életért, munkáért jönnek, a határon túl meg konkurenciát teremtenek, ehhez képest az osztrákok beáramlása idején rengeteg pénz jött ide, méghozzá schillingben, és amit a gazdasági övezet meghiúsulásával nem tudtunk eléri, annak kárpótlásaként- ezt senki sem tagadhatja – sokan megtollasodtak a városban. Ráadásul a derék sógorok, csak nappal rajzottak itt, éjszakára hazamentek, míg a mai idegenek munkába induláskor és érkezéskor agyonzsúfolják útjainkat, városunkban töltik az éjszakát, felverve az árakat és meglehet, ennek csak a lakásbiznisz urai örülnek. A jelenlegi és korábbi városvezetőket pedig – reméljük egyszer ők is bevallják – mindez nagyon felkészületlenül érintette, nem sokat tettek a helyzet orvoslására. Amikor annak idején a bevásárló turizmus megrohamozott bennünket, azért a korábbiakhoz képest jelentősen bővítették a parkolókat, új áruházakat, üzleteket nyitottak, fejlesztették az infrastruktúrát. És bizony még arról is szó volt, hogy a bevásárló turizmus alanyait akár az itteni kulturális kínálatba is beavassák. Képzeljük el a burgenlandi Johannt és Margaretet, amint a magyar bőségtálaktól jóllakottan, a fodrásznál és a kozmetikusnál kikupálódva meglátogatják Szekendy Tamás zongorakoncertjét… Tehát ez meglehetősen életidegen elképzelés volt, de legalább értékes szemléletet tükrözött vissza. Erről is tudósítottunk. No meg arról, hogy amikor megjöttek az osztrákjaink, ehhez sokan gyorsan alkalmazkodtak, mások viszont kicsit megkéstek. Gyakran mondták a soproni pártvezetők a különféle fórumokon: „Ha butik kell, hát legyen butik elvtársak! Ha ez gazdasági szükséglet, akkor fogadja el a város közvéleménye.” Persze már régen elfogadta, és a butikosok, a fogorvosok, a pénzváltók, a fodrászok, a kozmetikusok, az éttermek, az üzletek vezetői és még sokan mások is, tárt karokkal várták a „bevásárló turistákat”. A Kisalföldben és más lapokban persze túl gyakran nem publikálhattuk ennek a jelenségnek számos árnyoldalát. Pedig akadtak bőven azok is. Mint Farkas Endre, a korszak és a rendszerváltás rendőrkapitánya nyilatkozta nemrégiben az egyik újságban : ” – Nehéz és bonyolult időszak volt, hiszen ezek voltak a rendszerváltás évei, sok bizonytalansággal, meg-megújuló bűnözési hullámmal, lopásokkal, rablásokkal és csempészekkel. – Jöttek a menekültek az NDK-ból és Erdélyből. Éjjel-nappal dolgoztunk, mert kevesen voltunk, elavult technikával. Mondok egy példát: 500 elhagyott gépkocsit szedtünk össze. A bűnözői bandákat rendre felszámoltuk, a csempészeket elfogtuk. Ezekben az években két gyilkosságot nem tudtunk felderíteni. Ez egyik, a ruhagyári lényegében nem is gyilkosság volt, inkább halált okozó testi sértés. Sejtettük, ki lehetett a nő bántalmazója, de alibit igazoltak neki. Sajnos Sanyi bácsi, a várkerületi könyvárus gyilkosát azóta sem sikerült kideríteni. Talán sokan emlékeznek még a taxisblokádra. Sopronban úgy sikerült elviselhetővé tenni, hogy tárgyaltam a vezetőikkel, és óránként 15 percre megnyitották az utakat.”