2023
22
11
Első munkanap
Folytatom soproni újságírói éveimről szóló sorozatomat. Íme egy újabb részlet a tervezett könyvbe.
Az Előkapu 11.szám alatt várt az első munkanap. Megay Laci éppen pakolta a még maradék holmijait. Búcsúzóban volt.Barátságosan fogadott és azt mondta: „Sopron egy jó választás, de nem érdemes felégetni a már kiépített hidakat”. Ezzel nyilvánvalóan arra utalt ,hogy az MTI-nél eltöltött idő egy olyan bázist alakított ki számomra, ahová adott esetben vissza is térhetek. Aztán maradtam immár négy évtizedig a városban. Muck Tibor munkatársa lettem, akivel a kezdeti időkben nagyon jól kijöttem. Volt egy hatalmas telexgép a szerkesztőségben arról adtuk fel a cikkeket Győrnek. Takács Gyuláné, Erzsike volt az adminisztrátor, a fiókszerkesztőség mindenese. Dorn Teofilné pedig a takarító néni, aki anyanyelvén, németül sokkal jobban tudott, mint magyarul, de mindenkit „Mucikámnak” hívott, és mi nagyon szerettük. Soha jobb fotóst nem találtunk volna,mint Lobenwein Tamást, aki lelkiismeretességéről és tehetségéről volt híres. Róla majd még bővebben is írok. Íróasztalom, és Tiboré is a belső szobában volt. Amikor munka közben kinéztem az ablakon a Tűztornyot láttam békaperspektívából. Éreztem, hogy a történelem sűrűjébe kerültem. Nem tudom mi ütött belém, de az első „anyagot” mesélő kedvemben írtam meg. Szó szerint mesét írtam a gyerekeknek, mert akkor még ilyen rovat is volt a lapban. Fantáziámat a Kárpáti malom mozgatta meg, ami akkor még nagyon rossz, omladozó állapotban volt. Gyönyörű, romantikus erdei környezetben csordogált közelében a Rák patak vize, ami egykor hajtotta a kerekeit. Sajnáltam ezt a hatalmas értéket. Akkor még nem gondoltam, hogy évtizedek múltán a Kárpáti család jóvoltából a malom teljes egészében megújul majd és szebb lesz, mint valaha. Azt hiszem az aggódásom erejéből született mese jól sikerült. Akkor írtam először és utoljára mesét a Kisalföldbe. Puskás Csaba főszerkesztő meg is jegyezte: – Jó, jó harcosom, szép ki mesét írt, de azért mást is várunk ám magától! Nosza rajta, nem sokáig kellett várnia. Ha már szó volt a Rák patakról, úgy gondoltam, ennek a csodálatos vízforrásnak, amiben valóban rákok is éltek, ennek is írok a megmentéséről. Mert bizony egy napon komoly veszélybe került! Nem is kicsibe. „A vita egy sípálya ügye körül robbant ki. Azaz inkább csak folytatódott. hevült. izzott a legfelső fokig. Ez a bizonyos sípálya ugyanis az ország egyik legszebb tájvédelmi körzetében, a Soprontól mintegy öt kilométerre fekvő brennbergi-völgyben húzódik, hossza 780 méter, szélessége negyven. Az Országos Síszövetség főtitkára és az Alpesi Szakbizottság az ország egyik legjobb pályájának minősítette. Az osztrák Gyepsí Szövetség elnöke ennél is tovább ment. Véleménye szerint, jelentős beruházással, például hóágyú alkalmazásával, a brennbergi pálya női műlesikló és óriás műlesikló Európa-kupák megrendezésére is alkalmas lehet, de legalább a Gyepsí Európa Bajnokságoknak adhatna otthont. Nem csoda hát, hogy az ilyen szakvélemények valósággal megrészegítették a sízés soproni szerelmeseit. Igen ám, csakhogy a merész tervek útját keresztezte a soproni természetvédők makacs ellenállása.” Csapody István természetvédelmi felügyelő és Kósa István a városi síszövetség elnöke csapott össze az időközben elmérgesedett ügy két főszereplőjeként. Rájöttem kezdő soproni újságíróként óriási darázsfészekbe nyúltam bele. Annál is inkább ,mert a sízők érdekeit a háttérből a soproni pártbizottság is támogatta. – Na mi lesz ebből ? – gondoltam kissé szorongva. Veszélyben a patak, aminek hozama nem volt elegendő egy ilyen nagyszabású terv megvalósításához. Kopár lesz a hegy, beszennyeződik a patak vize, borharapókat, szálláshelyeket, melegedőket hoznának ide, katasztrofális környezetrombolást okozva, valahogy így szóltak Csapody István érvei. Ezzel szemben a síszövetség száztíz havas napot, komoly schilling bevételeket, esti kivilágítást, európai színvonalú versenyeket álmodott ide. Amikor megjött a hír, hogy a hóágyúval ellátott sípálya ötletét az Országos Idegenforgalmi Alap is sok millióval támogatja, végkép nem adtam esélyt a patak megmentésének. Hetek, hónapok teltek el és a kulisszák mögött tovább folyt a küzdelem. Mai szemmel hasonlít ez az eset a Fertő tóra tervezett megalomán építkezésre. Csakhogy míg a negyven évvel ezelőttit végül is meg tudta akadályozni egy kiváló tudású és emberileg is magas fokon álló természetvédelmi felügyelő, pedig még a soproni pártbizottság is ellenfele volt, tudjuk a mostani és immár öt éve húzódó őrületnek tiltakozások, emberi drámák, többfelvonásos, magas fórumokon zajló ellenállások is alig tudtak, tudnak gátat vetni. És mi lesz még a vége, azt meg ki tudja? Hát ilyen ez az élet. És ilyen a zsurnaliszta élete, bizony akad amikor örülni tud cikkének végkifejletére, még akkor is ,ha az újságírás alapszabályai szerint minden véleménynek, ütköző érdeknek is teret adott a cikkében. Igaz mesével kezdtem, de ezzel az írásommal bizony hamar belecsaptam a közepébe. – Lesz itt még folytatás ! – gondoltam. (Fotó: Kránitz József)
2023
22
11
Soproni Szimfónia
Negyven év nagyon hosszú idő. Az élmények, a megélt események, történetek pedig csakúgy sorjáznak az emberben. Hogyan láttam én újságíróként Sopront, azokban a nyolcvanas években ?Ennek a memoárnak folytatása a következő részlet is:
Ha pedig bele akartam „botlani” a évezredekkel ezelőtti világba, elég volt ha a Fórumon, azaz a Fő téren Gömöri Jánossal hozott össze a sors, ott dolgozott ő, és a rómaiak emlékeit tárta föl, amiből számos akadt ott a kockakövek alatt. A régészet mestere, már akkoriban is a Dunántúl észak-nyugati szegletének rétjeit, patakjait, dűlőit, dombjait faggatta és kutatta, végtelen szenvedéllyel és tudásvággyal, aztán később a kísérleti vasolvasztásoktól, a műemléki és iparrégészeti ásatásokon át, a konferenciák szervezéséig jutott energiáiból, de még a kiállításokra, és a múzeumpedagógiára, a tudományos publikációkra is nagy gondot fordított és fordít még napjainkban is. Dehát kit felejtettem ki? Kik azok (bizony sokan lehetnek), akikkel első soproni éveimben megismerkedhettem és írhattam róluk? Előjönnek majd mindannyian. Előbb vagy utóbb, csak forgatnom kell a nyolcvanas évek archívumát. Ott megtalálom őket. Bizony Friedrich Kari bácsit is, aki soha nem felejthető el. A legendás idegenvezető, a városi mozit kezelő tősgyökeres soproni, a filmek rajongója és szerelmese, aki a háború után kitelepített soproni németeket nem egyszer meghívta megható emlékbarangolásokra a városba. A mosolya több, mint megnyerő és amikor mesél vele utazol vissza a múltba, oda ahol nagy dolgok történtek. Emlékszem amint a buszon ültek a régi soproniak, a „bad-wimpfeniek”, akik meghatódva hallgatták a régi idők emlékeit, amelyek részint közösek voltak, hiszen gyermekkorukból is idézett, mert gyermekkoruktól fogva ismerte őket, és azon a nyelven beszélt, mint ők, és abban a ritmusban dobogott ott és akkor az ő szíve is, mint mindannyiuknak. A Soproni Szimfónia, amelyben Kari bácsi megvallotta a városa iránt érzett szeretetét akár kötelező oktatófilm is lehetne az itteni iskolákban. Miért ne? Tudom rosszul hangzik ez a mai világban, amikor a nagy íróink kötelezővé tett könyveit is alig olvassák diákjaink, de a zenei műfajt megjelölő görög szó, összhangot, együtthangzást jelent. Erre az együtthangzásra pedig nemcsak országunk, de városunk is szomjazik immár hosszú évek óta. Ma is elgondolkodom azon, miként lehetett annyi tehetséges és kiművelt emberfő, példaadó tanár, festőművész, szobrász, éremművész, zenetudós, költő és író, igazi entellektüel a városunkban. Sajnos fogyatkoznak.
A legérdemesebbek idővel rangos kitüntetést, emléktáblát, szobrot kaptak. Úgyis tudta mindenki, hogy ki az, aki igazán érdemes volt rá. Igaz akadtak súlyos tévedések, akadtak olyan megítélések, amelyek aztán mai kifejezéssel „lemásznak az ereszcsatornán „. És vannak olyan értékes emberek ,akiknek mérlegelése ma már nem egyértelmű, sőt vitákat válthatnak ki. Sok ilyen szellemi ember is akadt a városunkban. Dr. Nagy László például, az Állami Szanatórium igazgatója, aki rengeteget tett a balfi gyógyfürdőkórházért és saját háza táján is gyarapította és folyamatosan fejlesztette, szolgálta a gyógyítás ügyét, kiváló tudásával és szervező képességével. Róla az a szóbeszéd járta, hogy rövid ideig Kádár János börtönorvosa volt. Hogy mi ebből az igazság, erről keveset hallani. Mindenesetre, amikor Nagy Lászlóval interjút készíthettem valóban egy erős egyéniség jelent meg előttem idős évei ellenére is. Úgy hallottam képes volt még arra is, hogy botrányt okozó tábornokokat dobjon ki a szanatóriumából. Nagyon meglepődtem, amikor Courvoisier konyakkal kínált, ami abban az időben meglehetősen nagy luxusnak számított, alig mertem elfogadni, aztán egy érdekes beszélgetés zajlott le közöttünk.
Hiller István sokat tanult és olvasott főkönyvtárosként adott nekem számtalan cikkre valót. Az erdészeti könyvtárügy és a soproni helytörténetírás volt szakmai fő területe. Nagy szerepe volt a Selmecbányáról átmentett régi és nagyon értékes könyvek, folyóiratok műemlékkönyvtárba rendezésével. Szenvedéllyel és komoly hozzáértéssel mutogatta ezeket a műveket az egyetem bibliotékájában. Kicsit egy nyelven beszéltünk, mivel ő is tanult a bencés atyáknál, akárcsak én, a könyvek szeretetét és tiszteletét valószínűleg mindketten ott sajátítottuk el. A Soproni Szemle szerkesztőbizottságának tagja volt és 1960-tól a rendszerváltás elejéig ott rengeteg írása jelent meg. Nem szabad elfelejteni, hogy Sopron múltjának kutatásához nagyban hozzájárult.
Nekem nagy öröm volt megszólaltatni, faggatni a szellemkincs őrzőit, a város kultúrájának tovább építőit és lejegyeztem azt, amit mondtak; és bizony mondtak, megosztották tudásukat, amit az általam leadott cikkek tucatjai idéznek a helyi újságok, de országos lapok és magazinok hasábjain is. A sort persze folytatom majd, tartozom ezzel még sokaknak, akik már nincsenek közöttünk, de hordozzák műveiket és emlékeznek rájuk, a mai városlakók.( A fényképen a Városi mozi, amelynek igazgatója a legendás idegenvezető volt hosszú évekig.)
2023
22
11
Emblematikus polgárok
Újabb részlet Sopronról tervezett könyvemből:
Sokszor elgondolkodom azon, mi tartotta össze ennek a városnak lakóit azokban az években, amikor tényleg egy szögesdrótok közé szorított hidegháborús megalázottságban kellett élnie itt mindenkinek. A lelkekben, a szellem világában bizonyosan romboló hatással volt ez. Mint már többször is leírtam, ebből kellett épülni és fejlődni. Egyáltalán életben maradni. A bezártság, a féken tartás, a megfélemlítés, a gazdasági kiéheztetés még tovább rontott a helyzeten. Tisztelet és köszönet azoknak, akik ennek ellenére fogcsikorgatva, de táplálni kezdték a várost, a kultúra, az ipar és az idegenforgalom berkeiben. Szerencsére maradtak még néhányan. De a Nagy Testvér, akihez „megbonthatatlan barátság” fűzött bennünket, mindent figyelt és mindenre kíváncsi volt. Bécstől alig hetven kilométerre csakúgy nem mehetett „Laisser faire, laisser passer” a játék.
– Jó! – mondták is nekem azok a tapasztalt öreg újságírók: – Na te most egy nagyon frekventált megyébe tartasz és még inkább egy „agyonfigyelt” városba. Nem lesz könnyű. Amikor már itt voltam mindezt óriási ellentmondásokban érezhettem és érthettem meg. A kisváros, vagy inkább közepes város nyugalma keveredett, valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalansággal. Még a bevásárló turizmus csúcsidőszaka sem volt itt, és mégis. Első szemre csendes, békés arcát nyújtotta felém Semprónia, ahogy bizonyos titkos társaságok hívták Sopront. Szépségét, időtálló patináját könnyű volt észrevenni az utcák, terek akkori csendjében. Még arról is lehetett írni, hogyan ébred, miként indul be a város nyugodt és megszokott lüktetése. Hogy a galambok a házak tetejéről leröppennek és az utcaseprők, Hofi Gézát idézve:
Söprik az utcát az utcaseprők,
Mennek egy lépést, sepernek kettőt,
Egy söprés, két lépés,
Két lépés, egy söprés,
Merthogy akkoriban az eldobott csikkek, papírgalacsinok, meg a kutyagumi volt az egyik főtéma a városházi közmeghallgatásokon, és a Kisalföld olvasói rovatában. Kissé szarkasztikusan leírhatom, ezt hiányoljuk most, erre gondolunk nem kevés keserűséggel, amikor torlódnak az autók, tülekednek az emberek, benzingőz és éktelen zaj tölti be a teret, mert jönnek és megjöttek az idegenek…Aki nem élt itt négy, vagy három évtizeddel ezelőtt, el sem tudja képzelni, milyen lehetett városunk negyven évvel ezelőtt, ahol sajátos béke honolt. Béke honolt az emberi kapcsolatokban is. Ha végigmentem a Fő téren, egy óra leforgása alatt minimum három, vagy négy emblematikus soproni polgárral hozott össze a sétám. Lehetett szabadon és nyugodtan beszélgetni, a járdákon nem robogtak bringások, rollerek, kismotorok, senkit sem veszélyeztettek elütéssel, na meg a zebrákon főként nem; és ha hiszik, ha nem, volt világítás is, nem kellett sötétben botladozni mondvacsinált takarékosságok céljából. Igaz az utakon sokkal kevesebb jármű közlekedett. Olyan város volt ez, ami mára eltűnt, elveszett a térben és időben, és úgy ahogy volt többé már soha nem mutatja meg ékszerdoboz varázsát, mert még az Átkos korszakban is, minden átka ellenére, bizony ékszerdoboz volt ez a város. Szóval a tegnapi városban más volt a tempó, más volt a találkozások közege. Jött Molnár Laci bácsi a bányász polihisztor, és amikor megtudta, hogy Tatabányán dolgoztam az MTI-nél, szinte földijeként parolázott velem. Bányászvidék, ő pedig a bányászati múzeum igazgatója, aki a szakma históriáját a kisujjában hordozta, levéltárakban kutatott, tanulmányok tucatjait írta és még könyveket is. A hadtörténet és az irodalom pedig felettébb érdekelte. Arról nem is szólva, hogy a várospolitika naprakész informátoraként mindenről tudott, amiről érdemes volt tudni. Ismeretségünk kezdetétől gyarapodni kezdtek a Brennbergbányáról írt cikkeim, még inkább a portrék, öreg vájárokról, sokat látott aknászokról, valamint a helytörténeti kuriózumok sokasága. Vele bizony nehéz volt megszakítani a disputánkat, de tovább kellett menni a szerkesztőségbe, és mit tesz Isten, a Fövényverem sarkán meg Fejér Zoli bácsi bukkant elő. Fiatalon, mosolygósan, fürge lábakon haladt akkor még. Nem tudni éppen melyik művészi korszakából, de mindig a népi elemeket remekelve, a poncichter hagyományokat őrizve a lelke mélyén és azokat vászonra mentve, jött és beszélt. Jó volt hallgatni. Őt művészként ismertem meg és írtam róla, de később barátivá vált kapcsolatunk. Megmetszette gyümölcsfáimat, együtt borozgattunk és mindig várt rám, várt akkor is, amikor már régen mennem kellett volna, de sajnos elkéstem…De visszatérve a találkozásokra még aznap bejött a képbe Winkler András is. Mindig „Jó szerencsével” köszönt, arcán az ott bujkáló állandó és finom mosollyal, aki nem erdész, hanem faiparos volt igazából. Ennek ellenére nagyon kedves és tisztelt professzor, bár érdemeit akkor még nem is tudhattam, hiszen legtöbbjét később vonzotta magára. Azt viszont már akkor is láttam, hogy a diákság kedvence, nyitott és jó kedélyű ember, sőt humorgazda, aki lelke mélyén lírai összhangokat hordoz és időnként papírra is veti, hogy tréfásnak tűnő mély értelmű verssorokat, dalokat ajándékozzon mindannyiunknak. Engem is megajándékozott a társaságával, szívesen osztottuk meg gondolatainkat, az utcán is szántunk egymásra hosszú perceket. Így hát azt kell hogy mondjam legalább három fertály órába került végig ballagni a Lenkey utcai lakásomtól az Előkapuig, ahol a vén falak között az apró szerkesztőség megbújt.
Sorolhatnék még bőven neveket, szó is lesz majd róluk. A lényeg, hogy sokakat megismertem, azokból, akik szerették ezt a várost és adtak is belőle bőven a köznek, ki-ki a maga szakterületéből. Környei Attila, gróf Széchenyi István kutatójaként és a kör szervezőjeként emelkedett ki előttem. Horváth Zoli bácsi, a főlevéltáros, Sopron múltját faggatta rendületlenül és a munkáiban, könyveiben fel is dolgozta azt. Druszámként szólított és élete végén a munkásságát összegző portréját is rám bízta, közvetlenül a halála előtti napokban. Találkozhattam Domonkos Ottó bácsival is a néprajzos, muzeológussal, nagy tudású prominenssel és konzervatív úriemberrel, aki igazi megtiszteltetésként a lakásán adta az interjút. Ilyen volt Nikolics Károly is. Büszkeség és a polgári elegancia sugárzott magas alakjából.Ő a farmakológia tudósa volt, már édesapja Nikolics Milivoj sopronivá tette magát az Oroszlán patikában, ahonnan az egész város ismerte, ő pedig az egész várost gyógyította tablettáival, piruláival, kenőcseivel. Egyszer riportot készítettem Kubinszky Mihállyal, az újabb polihisztorral is, építészművésszel, aki valódi városápoló személyében jelent meg. Tiszteletet kivívó egyéniség volt. Akkor egy soproni bútorrestauráló műhelyről álmodott és arról beszélgettünk hosszan és lelkesen. De kit nem említettem ? Kit felejtettem ki? Ezek a szellemi emberek szinte védőhálót emeltek a Fidelissima fölé. El is kelt az, amikor Győrből furcsa intések, különös kritikai hangok jöttek szüntelen. – Mi az, amit még nem vittek el ? – sóhajtoztak az egyszerű városlakók leegyszerűsítve a két távoli szomszédvár bonyolult kapcsolatának lényegét. A soproni szellemharcosok, ha kellett a központosító idegen akarat ellenében is a múlt nagyjainak útjain jártak és folytatták, adták tovább az értéket, ami Sopron ódon köveiben, középkori falaiban, girbe-görbe utcáiban is benne rejlett. Sarkady Sándor a költő, aki a város himnuszát is megírta, jól tudta ezt és visszaadta verseiben, közreadta a Soproni Füzetekben. Élmény volt vele „lapozgatni” a város irodalmi életében.
2023
22
11
Első utam Sopronba
Augusztus végi napon robogtunk Győrből Sopronba egy 1300-as Ladával. Kloss Andor, a Kisalföld főszerkesztő-helyettese vezetett és mellette Puskás Csaba a lap első embere ült, általában jókedélyű, akkor még középkorú férfi. Szerette a vicceket és mindjárt el is mondta, hogy „Sopronban vagy esik, vagy fúj a szél, vagy harangoznak, de hozzáfűzte, most éppen nem, mert kenyérre kenhető jó idő van”. Igaza is volt, napfényes, szélcsendes szép idő várt ránk. Cirkuszos plakátok sem fogadtak bennünket a város határában, és ez azért volt fontos, mert később hallottam a szóbeszédet, ha cirkusz érkezett a városba biztosan eleredt az eső. Amúgy négy évtizeddel ezelőtt sokkal több égi áldás volt a környéken, nyáron a patakok színültig voltak vízzel és az erdőkben fanyar avarillat terjengett, amit nagyon kellemes volt belélegezni. A gombavadászoknak ez nagyon kedvezett, hatalmas vargányák, őzlábgombák terítették be a soproni erdőket. Már aktív soproni újságíróként lett rendszeres riportalanyom Matusek Miklós, aki a piacon ellenőrizte a gyűjtők zsákmányát, mindent tudott a gombákról és imádta a szakmáját, a gombaszakellenőri munkát. Télen is sokszor havazott. 1986-ban és 87 elején az egész ország hófehér vastag takaróba burkolózott. Az utakon elakadt járművek százai, a városokban szállítási gondok nehezítették meg az életet. Sopronban a Várkerületen még a rendőrség UAZ terepjárója is fennakadt a hóbuckákon. Emlékszem Varga Gyula volt akkor a rendőrkapitány és ő maga is kénytelen volt gyalog közlekedni, terepszemlét így tartani, mert a sofőrje hiába is birkózott a terepjáróval, annak kipörgött a kereke, mert ráfeküdt a jármű alja a megkeményedett hóra. Volt miről tudósítani a Kisalföld olvasóinak, sorra születtek meg a drámai hangvételű tudósítások.Öröm volt az ürömben, hogy meglehetősen hideg is volt, ezért aztán- ha lesöpörték a havat – korcsolyázni lehetett a tavakon, még a Fertőn is, bár ezt akkor még a nagyon aktív határőrség cseppet sem kedvelte, ráadásul a nagy tóra csak határsáv engedéllyel lehetett kijutni.
Ezeket a fontos adottságokat azonban csak a következő hetekben, hónapokban tapasztalhattam meg, most még az utazásunkkal voltam elfoglalva. Például alaposan megdöbbentett, hogy igaz a fejlett Nyugat felé tartottunk, amely akkoriban csak csábítgatott bennünket, de a soproni út lehangolóan keskeny és elhanyagolt volt. Később értettem meg, hogy miért. Hajaj azóta már legalább érzi az ember, ha az autópályán a Nyugat felé tart, de akkor a pénzhiány, a mellőzés, a karantén szelleme uralkodott még a tájon is. Begördültünk a „soproni zsákba” és Nagycenket elhagyva oldalról észrevettem a közelben húzódó szögesdrót erdőt, a vasfüggönyt. Hát ilyen, nem éppen kellemes látvány fogadott. Mégis gyógyír volt számomra a Soproni hegység panorámája, tetején a tv- toronnyal. Mindenesetre rövidesen megérkeztünk és első utunk a pártbizottságra, a Fehér házba vezetett, ott a mosonszentmiklósi származású Hencz József mosolygott ránk a bajusza alatt, illatos kávéval kínáltak bennünket, bemutattak, de a „nagyok” máris egészen más témákra tértek rá, jól értesültségüket fitogtatták, amikor röviden a soproni gazdaság helyzetét vitatták meg, futó és tervezett beruházásokról beszéltek, amelyekből akkoriban valóságos, nagy léptékű itt nem sok akadt, ez is csak haragot és szomorúságot szított az egyszerű emberek szívében, fűtötte a megyeszékhely és Sopron közötti ellentétet. Bár azt kevesen tudták, hogy a régi ellentét, nem a háború után kezdődött az új megyerendszer kialakításával, hanem még a 19.század végén. Vetélkedés, féltékenység, neheztelés, meg mi a fene, aminek megvoltak a történelmi eredetű gyökerei. Például a dualizmus korában Sopron szinte az egész Dunántúl központja volt, kilenc vármegye közigazgatási és bírósági székhelye, még Győr is alá volt rendelve, a Kiegyezés után az iparosodás lázában viszont Győr felzárkózott vetélytársához, a Trianoni területrablás után pedig Sopron valósággal a földre hanyatlott, elveszítette vonzáskörzeteinek nagy részét, Győr meg jól belehúzott, a világháború után pedig az új rendszer bizalmatlansága, a konzervatív polgári szellemű várossal szemben érzett ellenszenv, hatott a leginkább, hiába járt évtizedekkel azelőtt még diákként a patinás Széchenyi gimnáziumba, maga Rákosi elvtárs is, nem kedvelte meg Sopront, sőt megkezdődtek a pénzügyi elvonások, a szándékos elsorvasztás és a bezárások, az áthelyezések időszaka, a hidegháború sújtotta városhoz túl közel volt a nyugati szabadság kapuja, Ausztria. Miután Hencz József és főszerkesztőnk jól kibeszélte magát további utunk Markó Józsefhez, az akkori tanácselnökhöz vezetett, visszafogott, nyugodt habitusú ember benyomását keltette. Rövid pofavizit után távoztunk a városházáról és még Megyik Ferenc igazgatót kerestük fel, hiszen a GySEV jelentőségét, a legvéresebb Rákosi rendszerben is működő osztrák-magyar közös tulajdonú vállalat fontosságát, senki sem tagadhatta. Engem mindenesetre a cégpalota folyosóin kiaggatott dokumentum felvételek fogtak meg a legjobban, a porrá bombázott soproni vasútállomást ábrázolták, ijesztőek voltak az égnek álló mozdonyok, a kiégett vagonok arról győztek meg, hogy bizony Sopron nagyon komoly károkat és emberi tragédiákat szenvedett az amerikai szőnyegbombázások idején. (Bojár Sándor felvétele)
2023
03
11
Miért éppen Sopron?
Miért éppen Sopron? Ennek a kérdésnek a megértéséhez kicsit vissza kell tekintenem az előzményekhez. 1978-ig vezetnek vissza a szálak, amikor is a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola utolsó éves hallgatója voltam. Előttem már néhány életpróbáló állással és akkor éppen képesítés nélküli tanárként dolgoztam.Minden érdekelt, ami az emberi magatartással, a lélek folyamataival, úgy általában is a pszichológia kérdéseivel foglalkozott, ezért végeztem azután el a főiskolát pszichopedagógus végzettséggel. Csakhogy az írás maga még jobban foglalkoztatott. Már apró kölyökként verseket írtam, persze ezt sokan mások is megtették, de a későbbiekben is gondolataimat, fájdalmaimat, vagy éppen örömeimet papírra vetettem, csakúgy az asztalfiók számára. Az asztalfiók mindig nagy barátom és megértő társam volt. Aztán eljött a sorsdöntő pillanat, a Magyar Ifjúság című folyóirat 1978-ban egy újságíró tehetségkutató pályázatot hirdetett. Ez szöget ütött a fejembe, miért is ne próbálnám meg? No de mit írjak? Olyasmit, amit szívesen fogadnak a KISZ folyóiratának szerkesztői? Támogatottat? Esetleg tűrtet? Tiltottat mindhiába, pedig kedvem ahhoz lett volna. Na hiszen jól tudtam, mit is lehetne!De én írjam meg ezt,aki pannonhalmi bencés diákként végeztem el a középiskolát, édesapám pedig a tatai piaristákhoz járt, mellesleg Horthy Miklós hadseregének tüzérfőhadnagya volt a második világháború alatt, majd 1948 után a rendszer megtűrt”reakciós eleme”, akinek műszaki üzletét egyik napról a másikra államosította a Rákosi rendszer, később maszek tv -és rádiószerelőként igyekezett eltartani öttagú családját, de soha nem békült ki a Kádár rendszerrel sem. Jómagam mindenesetre ollóval kivágtam a pályázat szövegét. Eltettem és sokat tűnődtem felette. Azokban a napokban, nyugtalanságot, mély késztetést éreztem. Kételyeim ellenére sem tudtam ellenállni, mert az írás vonzott, mint a mágnes, éreztem, hogy igazából ez az önkifejezés, a papírra vetett szavak varázsa számomra a kijelölt út, csak ezzel tudok önmagam lenni, és nem tehetem lejegyzett gondolataimat örökké a fiók mélyére. És most eljött ez a lehetőség számomra. Úgy döntöttem élnem kell vele. Aztán megírtam. Egy glosszát, vagy inkább tárca félét, de leginkább rövid életképet. Egy öregemberről szólt, akivel egyszer Tatabányán a padon ültem és az életéről mesélt, arról, hogy a fiát ártatlanul lőtték agyon az 56-os forradalomban. A történet nagyon szívembe markolt. Rájöttem mindenben tiszta volt ez a fiatal, és éppen meg akarta menteni egy súlyosan sebesült életét, amikor hátulról golyó érte a Parlament előtti téren. Amikor a „pályaművemet” feladtam a postán, éreztem, hogy hiteles, amit papírra vetettem, legfeljebb kidobják majd, mert közel volt még 56 ellenforradalommá avanzsált szelleme, de semmiképpen nem fogják langyos semmitmondásként kezelni. Aztán néhány hét múlva jött egy értesítés a Bajza utcából, amin magam is megdöbbentem, 470 pályázó közül a legjobbnak ítélték meg az írásomat. Tudtam az egész életem fordulatot vesz, mert ekkor nyílt meg előttem az újságírói hivatás rettentően szép, de rögös talajra épített kapuja. Beléptem rajta. 1982-ben már a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Bálint György Újságíró Főiskoláján találtam magamat. Sok-sok tehetséges és friss szellemű fiatal között, akikből később egy generációnyi jutott a hazai lapok és folyóiratok, hírügynökségek, rádiók és tévék munkatársai, vezetői közé. Ott ismerhettem meg évfolyamtársaim között Bajnok Dorottyát, Csákvári Jánost, Falus Tamást, Freész Károlyt, Jánosy Károlyt, Köves Lászlót, Menyhért Mészáros Lászlót, Morvai Katalint, Petrus Györgyöt, Soproni Horváth Lajost, Untener Erikát, hogy csak néhány nevet említsek.Kétségtelen nagy történetek fűződnek ehhez az életszakaszomhoz is, később erre még kitérek, de most egyelőre csak annyit, hogy Freész Károly volt az, aki felhívta a figyelmemet, a Kisalföld soproni szerkesztőségére, ahová az éppen távozó Megay László helyére új embert kerestek. Freész Karcsival egyébként közelebbi barátságba is kerültem. Ő akkoriban már sokat írogatott a lapnak. Tanácsára jelentkeztem a győri szerkesztőségben, ahová kezdő munkatársként felvettek, majd vagy fél évet dolgoztam ott, a sikeres próba után aztán egyenes út vezetett Sopronba.