2026
09
02
Közös álmunk
Valójában a rettenet világa költözött be a szívünkbe.Félünk a csendtől, az önmagunkba vonuló gondolkodástól, helyette a szavak erejével törtetünk előre. Önző boldogság keresésről, háborús félelmekről és az örökös egymást letaposni készülő győzni akarásról szólnak hétköznapjaink. A kérdés, ami bennünket mardos, most is ki fog majd győzni áprilisban? Bárki is legyen az a felhalmozódott morális válsággal, és zsákutcába juttatott gazdasági körülményekkel vajon elbír -e bármelyikük is? Közben elesünk az élet akarás ősi törvényeitől. Mert azt vajon megengedheti-e magának egy kis nép, hogy népessége napról napra vészesen csökkenjen, hogy ne szülessenek még a nemzet reprodukációjához elegendő gyerekek sem. Megengedheti -e magának, hogy minden hatodik órában életeket dobjon el értelmetlenül, mert ” a vonatgázolás iszonyata” szomorú divatba jött. Tömbökre szakítva, a gyűlölködés és a harag felkorbácsolásával márpedig nem lehet életeket menteni és a nemzeti felemelkedést mégcsak remélni sem.
Mi lehetne hát az a közös, amiben most minden magyar hinni merne? Ki tudná az egységet megteremteni, immár pusztán a fennmaradásunkért ?Nem csupán hamisságokkal, csalásokkal, ígéretekkel és hazugságokkal, hanem tisztára mosott útiránnyal, mint azt nemzetünk nagy kiegyezője Deák Ferenc is tette a19. század második felében. Igen a tisztára mosott út lehet az a szimbólum, ami minden józan gondolkodású embernek tetszhet. Az égi háború után, amikor a sötét felhőkből villámokat szórt a zivatar és elsöprő erejű szélvihar támadt, azután vízáradat zúdult le mindenre, mindent elmosva ,ami a lelkeket nyomasztotta, és felsütött a Nap. Bearanyozva a mezőket és a hegyeket, fényjátékot csalogatva a tavak és a folyók tükrére a fák levelein pedig gyémántként megcsillantak az apró vízcseppek, akkor az út is felszáradt, a megtisztult föld tavaszi illatot árasztott. És az úton szép volt elindulni a jövőbe. A tüdő megtelt a szabadság leheletével és mindenki felsóhajtott: De jó élni, de szép ez a világ! Ekkor egyesülhetett újra a közös akarat. Ehhez azonban álmodni is merni kell.Mert az álmok előzik meg a tetteket. Álmodni bárki is akarhat, életfelfogás, világnézet és vallási hovatartozás nélkül. Csak talán egyszer a nemzeti történelmünkben, együtt kéne álomra hajtani a fejünket. Ha pedig mindenki ezt tenné, semmire nem gondolva, semmit előre ki nem fundálva, a politikát, a napi gondokat, a tülekedést, az immár őrjítő szólamokat és útmutatásokat, a hatalmi győzködéseket és ördögi furfangosságokat félretéve csak egyszerűen álmodna, akkor ebből a közös álomból valami mégis megszülethetne.
Mert napjainkban a magyar nemzet megfosztva él létének legfontosabb elemétől, az összefogás, az egység szellemétől. Talán évszázadok, évtizedek óta így van ez, de még soha ennyire nem, mint most. Az egyetlen, ami mégis közös lehet a gyógyító és útmutató álom és az álmodás. Hogy reggel felébredve és végtagjait kinyújtoztatva mindenki elmondhassa: De szépet álmodtam! De jó magyarnak lenni !
2026
09
02
A megfoghatatlan idő
Milyen csendes az erdő. Még a rügyek sem moccannak. Hol van még a tavasz! Látszólag pihen minden. Fagyos álom zárja le a természet szempilláit. Az út magánya köd burkolta hegyekbe vezet. Az ember várná, hogy valami mégis megjelenik az ösvényen. Mert az ember régóta tudja, valami mindig szembe kell, hogy jöjjön. De az erdő állatai most elhúzódnak a vándor csizmái alatt csikorgó jégmorzsák zajától. Aki beavatott olvasni is tud a havas erdei út nyomaiból. Szarvasok és őzek patái mutatják, hogy tegnap és a közelmúltban jártak itt többen is. A földet vaddisznók túrták fel az út két oldalán, gyökereket kerestek és durva szőrzetüknek meg sem kottyant az elszáradt vadrózsa bokor tüskéje. A völgyben a patak csordogálása töri meg a csendet, itt-ott előbújik a jégpáncél alól. Miért van az, hogy itt a nyugtalanító gondolatokat száműzi az ember ? Nincsen fenyegetés, nincsen riogatás, nincsen félelem, zajkeltés és politikai erőszak. Úgy van minden, ahogy az megteremtetett. Úgy van minden, ahogy az háromezer éve is volt ,amikor kelták barangoltak itt, hogy a patakból vizet merítsenek házaik tárolóedényeibe. És úgy van itt minden, mint alig kétezer esztendeje, amikor a római veterán legkisebb lánya mosni jött a ruháját a patakhoz, de egyik gyűrűje a munka közben lecsúszott az ujjáról, hiába kapott utána, soha többé nem találta, elgurult a völgy aljába és most ott őrzi a mélység, betemetve vastagon barna erdei földdel és nyirkos avarral. Hiába történtek meg ezek , itt senki nem beszél a régi és a mai dolgokról, mert az idő itt megfoghatatlan, összefolyik évezredek valamikorija a mai télutó jelenével. A vándor pedig csak megy tovább, mellét feszíti a friss erdei levegő. Nem gondol semmire, csak ballag tovább és magába szívja a büszkén helytálló fenyők harmatát. Alakja lassan eltűnik a kiismerhetetlen távolban. Majd eggyé válik a természettel, amely nem hívja ütközetre a hívságok hozzá méltatlan forgatagát. Az erdőbe az soha nem jut el.
2026
09
02
Oroszlán gyógyszertár
Engem örömmel tölt el, hogy Sopron múltbéli és közelmúltbéli fényképeinek bemutatásával váltanak ki sokan elismerést, okoznak tetszést a közösségi oldalon. Bizony bőven van mit mutogatni városunkról. Kicsit azonban elgondolkodtat ez a mai különös nosztalgia. A múltba nézés nem új dolog hazánkban, akkor volt ennek erős korszaka, amikor éppen a jelen rossz érzéseket, csalódottságokat, sőt elkeseredettségeket váltott ki, mint például a 1848/49-es szabadságharc leverése utáni időszak. Elmerengeni a letűnt korszakok szép dolgairól, mert ilyenek is voltak. Mégis az jut eszembe a soproni vonatkozásáról, hogy az itteni helytörténet olyannyira gazdag és sokrétű, köszönhetően sok-sok neves kutatójának, hogy megérdemelné, ha napjaink múltidézői jobban a falak, a girbe-görbe utcák és emlékhelyek mögé néznének. Egy kis olvasgatás, múltkutatás ehhez elegendő is lenne, hiszen Csatkai Endre, Házi Jenő és számos tudós társaik munkáinak böngészésével még többet és mélyebb szinten adhatnánk betekintést „Szeretett Sopronunk” történelmébe. Ez méltó feladat is lehetne napjaink írástúdóinak és városszerető polgárainak, lokálpatriótáinak. A kritika itt persze nem érheti azokat,akik éppen ezzel a nemes küldetéssel megfelelő színvonalon most is foglalatoskodnak
A napokban kezembe vettem Házi Jenő Soproni Polgárcsaládok cimű tekintélyes munkáját, ahol névszerint említi meg azokat a familíákat és egykori városlakókat, akiknek a fennmaradt szellemi és anyagi kincsek köszönhetőek. Akár egy-egy név, egy -egy polgár élettörténete is rávílágít, minek is köszönheti a mai város szépségét és kultúráját. Itt van mindjárt egy érdekes bejegyzés bizonyos Österreicher Jeremiás patikusról. Ő 1656-ban, február 21-én tette le polgáresküjét. Ez a kíváló gyógyszerész az Elba melletti Sterlából származott és Badenban, Nördlingenben, Augsburgban, Bécsben és Pozsonyban vértezte fel magát szakmájának legjobb elhivatottságára. Végül Sopronban a híres Arany Oroszlán gyógyszertár patikusa lett. Itt árulta és készitette el a különféle medicinákat, gyógyította velük a város lakóit. Nyílvánvalóan komoly megbecsülésnek örvendett. Azonban a még a 17.század közepén is támadó pestis ellen nem tudott mit tenni. Az akkori orvostudomány még képtelen volt felvenni a harcot ezzel a borzasztó járvánnyal. Sajnos tanultsága, felkészültsége és elhivatottsága ellenére 1656 októberében ő magával is a pestis végzett. Így nem sokáig élvezhette az általa az év elején elnyert Sopron városi polgári címet. De akárhogyan is alakult sorsa, a sok közül ő is példa lehet arra,hogy minként épült fel a mai város arculata, hogyan szerezte meg hosszú évek és évtizedek munkájával, helytállásával, mindazt amire bizony nagyon is büszkék lehetünk. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy kiknek is köszönhetjük ezt. A falak, a hidak, az átjárók, a régi utcák, a középkori ablakkeretek szorgalmas és nemesszívű, gyakran nagy tudású polgárok emlékeit őrzik.
(Wolfgang Cenkl felvétele)
2026
09
02
A régi síp
Limlomjaim közt kutatva, kezembe került egy régi tárgy. Egy apró síp.Lehet vagy kétszázéves,vagy annál is több. Első látásra úgy tűnik az idő vasfoga már használhatatlanná tette. Talán éppen a föld alól került elő.De nem vált az enyészet martalékává! Belefújva éles, messzehangzó füttyjel keletkezik. Talán erdőn, dombon, hegyen-völgyön is túlhangzó. Fantasztikus teljesítmény egy ilyen kis jószágtól. Még fantasztikusabb, hogy ez az apró hangszer nem fűzfaágból, nádból, agyagból, vagy csontból készült , hanem mint a régi templomi sípok, ónból.
De vajon kinek volt a játékszere, vagy éppen munkaeszköze? Egy kisfúnak talán ,aki felismerve a hangok varázserejét, sokáig fújdogálta, élvezte az ajkával keltett levegőörvények muzsikáját, vagy egy katonáé, vadászé, még inkább egy csőszmesteré? Igen leginkább az utóbbié, hiszen itt Sopronban évszázadokkal korábban a szőlődombok őrei, a csőszök sípokkal jelezték, ha valaki idegen tévedt a földekre, hogy megdézsmálja a termést. A hüterek, mert így hívták őket, a szőlőbirtokok éber őrei voltak. Tavasztól őszig munkában álltak. Vezetőjük az Oberhüter osztotta be, hogy ki melyik dülőre, dülőkre vigyázzon. Ők pedig a Grünhüterek voltak. Csőszkunyhóban laktak, melyekből néhány még ma is látható a soproni borvidéken.Ezekben a kőből épített alkalmatosságokban , pad, asztal, nyitott tűzhely állt a rendelkezésükre. Élelmezésükről a szőlősgazdák gondoskodtak. Sípjaikkal háromféle jellel közölték egymással, hogy éppen merre jár a tolvaj, a tolvajok, veszélyes elemekkel van-e dolguk, vagy éppen csak egy megtévedt csenegetővel. Egy azonban bizonyos, napkelte előtt és napnyugta után bárki is a szőlősorok közé merészkedett, azt nem tűrhették meg, és ez még a tulajdonos személyére is vonatkozott. Bottal, puskával, sőt magával a sípokkal ijeszthették el az illetéktelen betolakodókat. Ezért aztán nagy becsben tartották a régiek ezeket a csősz urakat, akikben bátran megbízhattak, szüret idején busás borravalót kaptak, szolgálatuk lejártakor pedig áldomást ihattak.
(Forrásom volt: Maar Gizella.A soproni szőlőművelés és szókincse cimű könyv. Bp.1943.)
2025
27
12
Vera látogatása Vancouverben
Itt-ott novemberi köd ült a hegyek ölére, de a Nap időnként bearanyozta a hósapkás tetőket. A Pék hegyig (Mount Baker) is el lehetett látni a vancouveri toronyházak magasabb emeleteiről. Dalmai Péter nyugtalan álmából ébredt, meggörnyedve felült és lassan feltápászkodott öreg csontjai fogságából, az ágyából elbotorkált a nappali ablakáig. Meglátta a hegyet, ami évtizedek óta időjárás jelzője is volt. – Ma még hó is lehet – állapította meg – mint 1965 telén. Akkor nagy hó volt itt. És igen akkor hívta meg először Kardos Verát Vancouverbe. Segédmérnökként dolgozott egy útépítő cégnél, havi 480 dollárt keresett. Hónapokig spórolt, hogy a lányt vendégül láthassa, kifizethesse útiköltségét és még az itteni lakhatására és élelemre, néha egy-egy kirándulásra, étteremre is jusson. Kardos Vera a következő év májusban érkezett meg a városba, meghívólevéllel jött és öt dollár lapult a zsebében, amit a Kádár rendszer nagy kegyesen megajánlott az akkoriban nyugatra utazóknak. Péter már előre összeállított programokkal várta. Elsőként Vancouver nevezetességeinek megismerése volt a porondon, aztán egy vacsora est a Budapest étteremben. Majd körutazás Brit Kolumbiában, a legszebb természeti csodák megtekintésével. Mindebből a legjobban a Siwash Rock megtekintése tetszett a lánynak. Elmentek hát oda is. Még megvolt a kis Douglas fenyő a szikla mélyedésében, ami aztán a hatvanötös száraz nyár áldoztává vált. Talán rossz ómen volt ez a továbbiakra nézve, de akkor amikor feljutottak a fához, amihez csak nagyon nehezen lehetett felkapaszkodni, minden szép volt és biztató szavakat suttogott fülükbe a májust felfrissítő szél, amely észak-nyugatról érkezett és végig simította a Stanley park fáinak tetejét. Ketten voltak most. Azt hitték a világ tetején. De Péter csak úgy tudta megcsókolni Verának a boldogság könnyeiben úszó arcát, hogy egyik kézzel a fa törzsébe kapaszkodott.
-Még a végén lezuhanunk, ha nem vigyázok jobban -villant át a mérnök úr fejében az ijesztő gondolat.
-Fogjál erősen, szoríts magadhoz, ne engedj el – mondta a lány, aki szinte Péter gondolataiban olvasott. Péter pedig magához ölelte, szinte fájdalmas szorítással, minden karizmát megfeszítve olvasztotta magába, a karcsú női testet.
-A szemedben visszatükröződik az óceán. Gyönyörű és felfoghatatlanul kifejező az arcod.. Holnap vihar lesz, de már lehet, hogy este is megérkezik a rossz idő. Élvezzük ki ezeket a perceket, amíg lehet – suttogta most a lány fülébe. Több sem kellett, megcsókolták egymást, testüket elöntötte a vágy. A sziklába olvadtak percekig, mint az örök szerelem jelképei, amely egy legenda szerint az Istenség által ott elhelyezett emlékműve annak, hogy aki tisztán tartotta a saját életét, annak a tisztasága és lelkének finomsága lehet az eljövendő generációk öröksége.
– Honnan tudod, hogy vihar lesz.? -bontakozott ki a fiú öleléséből Vera.
– Nekem a Pék hegy mondja el ezt. Az a meteorológusom évek óta. Most kékes-vörösben festődött meg a hósapkája, ez haragot, süvítő szeleket és akár villámlást is hozhat.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide! -nézett most a lány Péter szemébe.
– Boldoggá tettél!
– Nagyon szeretlek -suttogta a fiú. Te vagy az ünnepem, mert itt nagyon kemény világ van. Sok-sok ismétlődő szürke nap. Olyan harc folyik az utolsó dollárért, az érvényesülésért, amit otthon ti nem ismertek. Amióta lediplomáztam a vancouveri egyetemen állandóan bizonyítani kell önmagamnak és a környezetemnek, hogy érdemes volt, hogy megérte otthagyni az eredeti hazámat. Mindig egy igazi társra vágytam, akivel megszépülhetnek az itteni mókuskerék napok és hetek, a verklire húzott nappalok és a félelmekkel, a küzdelem sebeinek nyaldosásával teli éjszakák. Bár már sokkal jobb, mint a kezdetben volt, mert lassan beilleszkedtünk, összefogtunk a diáktársakkal, úgy élünk itt, hogy amit otthon kaptunk és a főiskolán, a családban, az tartott életben bennünket, aztán meg a selmeci szellem adott nekünk olyan sokat, abból táplálkozunk.
– De, amit eddig láttam, az is azt mutatja, hogy a világ egyik legszebb helyén éltek-szólt közbe Vera. – Itt minden legendának tűnik. A háborgó tenger, a hatalmas fák, a vízesések és ez a szikla is most itt, ami megint csak legendákat őriz úgy tudom. Ősi népek történeteiről mesél. Ilyen környezetben élni kész csoda. Bár az otthoniak is láthatnák és tudnák, hogy amit tettetek, az valamikor történelemmé válhat.
– Ennél szebben senki sem fogalmazhatta volna meg, ezt az egészet, az itteni életünk lényegét, de most már elég volt itt lennünk, menjünk vissza városba , egy finom magyaros vacsora vár bennünket a Budapest étteremben.
– A vén Dalmai gondolataiba fáradva most leült a foteljébe. Úgy döntött elhívja az unokáját Dávidot, hogy Veráról beszéljen neki. Hiszen annyira kérlelte, hogy erről a titokról lerántsa a leplet. Ezzel mintegy megadta magát a visszaemlékezés érdekében.
– Így lesz teljes a memoár, nem tagadhatom le azt, ami Verával és velem megtörtént. A szerelmet, a kibontakozást és a szakításunk drámáját is.1966 májusát követően a nyári hónapokban már megismertem leendő feleségem Mártát, akitől Endre fiam született. Brenda, Dávid és János, apja. Igen de az már egy külön történet.
– Még egyszer a Pék hegyre tekintett és beleborzongott a látványba, sötét felhők kúsztak a csúcsának fölébe, életének ez a tanúja, most a jövendőjéről küldött üzenetet.
– Dalmai Péter remegve nyúlt a mobiljáért, felhívta Dávidot.
– Fiam, ma be kell fejeznünk a memoárt! -mondta neki elhaló, de mégis határozott hangon.
(A fényképen a Siwash Rock Vancouverben.)