Szinte hihetetlen ez a történet. De sajnos igaz. Szemtanúk szerint nyolc évvel ezelőtt Orbán Viktor legidősebb lánya vitorlázott egyet a Fertő tavon. Ráchel akkor még csak vendége volt a szépséges természeti tájnak, nem csoda hogy, megszédítette a tó különlegessége, a sehol sem ilyen szelek, az egyedülálló napsugarak, a hajó orránál szétcsobbanó lágy vízfodorlatok. És hát persze az ebben a vidékben rejlő, „eddig még kihasználatlan óriási lehetőségek”.
Ám ami ott elkezdődött, az a miniszterelnök legidősebb lányának fejében kezdődhetett el. Azt gondolhatta- Mi lenne ha !? Mi lenne, ha a vendégből sokkal több is lenne. És ebből az ötletből indult ki minden baj. Egy napon minden megváltozott. Az idilli öblöt kapzsi szellemek írányítása alatt dúlni kezdték a földmunkagépek és egymást követték az őrült beruházók megalomán ötletei. Nyolc év telt el azóta. Ami most maradt az sokaknak csupán fájdalmas emlék maradt. Az örömteli fürdőzésekről, a gyermekzsivajtól hangos strandról, a sehol nem látható hangulatú cölöpházakról, a falatozókról, a fociról, a röplabdáról, a nevetésről, a kajakozásról, a vizi labdázásról.
A közös kincs elveszett. A pusztítás martalékává vált. Csak az ígéretek és a magyarázatok maradtak, és többé már semmi sem lesz olyan ,amilyen egykor volt. Betonfal, drótháló, lezárt partszakaszok, sivár táj emlékeztetnek a barbár tettekre. De a Fertő nem maradhatott és remélhetően nem marad néhány ember magánügye. A Fertő mindannyiunké, mindenkié ,aki szereti ezt a csodálatos vidéket, örzője akar maradni ennek a leírhatatlan természeti szépségnek.
Sok jó ember összefogott a Fertő megmentéséért. Mentőövet dobtak, nyolc éve tartó küzdelmüknek már így is sok eredménye van. De folytatják a harcot, azért, hogy tó újra mindenkié lehessen.
Június 27-én, szombaton 10 órakor „A Fertő legyen mindenkié” címmel közös kiállást szerveznek a tó partjára (Fertő, Strand utca vége). Szeretettel hívnak mindenkit erre az eseményre. Ott lesznek azok a civilek és civil szervezetek , akik évek óta dolgoznak ezért az ügyért. A kiállás főszervezője a Fertő tó Barátai Egyesület, továbbá a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége, valamint az aHang helyi csoportja, az aPont Sopron is. A Greenpeace környzetvédő szervezet vendége lesz az eseménynek.
Az esemény fővédnöke Udvaros Dorottya színművésznő lesz.
(Fénykép:Kuntz Zoltán)
Idén kétszázéves az Omnibusz. A világ első rendszeres, menetrend szerinti omnibuszjárata 1826-ban indult a franciaországi Nantes-ban. Magyarországon az első társaskocsit 1832. július 1-jén húzták a lovak Pesten, a Színház tér és a Városliget között. Sopronban rangjához méltóan, a vidéki várok között elsőként, már 1847-ben omnibuszozhattak a polgárok. A zárt kocsik kezdetben 8-16 főt szállítottak, később pedig megjelentek a népszerű emeletes változatok is. Az alul oldalt nyitott ülésekkel rendelkező járműre a jegyek megváltása után lehetett felülni. A főváros utcáin mindössze néhány krajcárért lehetett végig furikázni. A nyitott tetejű kocsikon élvezetes lehetett az utazás ezekben a békebeli időkben. Az utolsó járat 1929. november 5-én haladt át a Villányi úton. Valószínűleg Sopronban a helyi villamossal együtt ezt az utazási formát is kiszorították az új idők technikai vívmányai. És ezzel egy korszak is lezárult hazánk történelmében. Ma már az omnibuszok emlékét talán csak a népszerű sláger őrzi: „Éjjel az omnibusz tetején, / emlékszel kicsikém, de csuda volt / Lent nyikorogtak a kerekek, / s felettünk nevetett a telihold.” Mindenesetre időnként valaki napjainkban is mindig újra elindít egy ilyen nosztalgikus járatot. Miként tette azt Sopronban a Lomnici Lovasiskola vezetője, Lomnici István is a kilencvenes évek második felében. Különleges élmény volt ezzel a soproni omnibusz járattal végig baktatni az óváros girbegurba utcáin, fentről, ritkán látott szögből rátekinteni az ódon házak tetőire és az ablakokra. Kár, hogy manapság már nincsen ilyen járata a városnak, pedig Sopron hangulatához nagyon is illene. Az omnibuszról Arany János is megemlékezett híressé vált versében az Epilógusban.
„ Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon”
(A fénykép forrása Fortepan)
A mai nap tükrében. Úgy döntöttem ezzel a címmel indítok egy sorozatot már évek óta működő blogom, az Europali égisze alatt. Naplószerű elmerengést a világ és a város dolgairól. Napi élmények, világlátások, örömek és felháborodások, szomorúságok és vidám életérzések napi híradásáról. Az oldal kindulópontja a legtöbb esetben egy könyv, újságcikk, fontos hír lehet, amitől az ember gondolatai elindulnak, vagy egy vélemény, amely másnak is érdekes lehet.
A MAI NAP TÜKRE
Ahogyan a világirodalom egyik leghíresebb írója Goethe mondta: Alles Nahe werde fern, azaz „minden közeli távolodik”. Goethe mondásában az esti alkonyatra gondolt, de átvitt értelemben mindez igaz az életünkre is, az ifjúság, a felnőttkor alkotó évei után következő öregedésre, ami kivédhetetlenül a lelassulást, a nagyobb magunkba mélyedést, az élet alkonyát jelenti. Mindenkit másként érint meg ez az alkony. Aki kimagasló szellemi és fizikai teljesítményeiért komoly elismeréseket ért el korábbi életében, annak az utolsó szakaszban nyílvánvalóan még nehezebb megélnie a változás éveit. Pontosan egy évtizede, a mai napon halt meg Cassius Clay, azaz a későbbiekben magát Muhammad Alinak nevező nehézsúlyú amerikai ökölvívó. Nem csupán „nagy pofájával”, hanem öklének ütőerejével, gyorsaságával is világhírt szerzett magának. A sportág történetében ő volt az első nehézsúlyú bokszoló, aki háromszor nyerte el a profik világbajnoki koronáját. Legendás mérkőzéseket vívott, összecsapásai Joe Frazierrel minden idők legnagyszerűbb küzdelmei közé tartoznak, akkoriban a fél világ nézte harcukat a képernyők előtt. (Ezt a mérkőzést fekete-fehérben még magam is láttam gyerekkoromban. )Pályafutása alatt 22 világbajnoki győzelmet és mindössze három vereséget könyvelhetett el. Aztán öregkorára a Parkinson-kór végül őt is kiütötte. Amikor számára már minden közeli távolodni kezdett még utoljára felmutatta életének csillagragyogását, 1996-ban Atlantában, igaz már nagy betegen ,remegő kézzel, de ő gyújtotta meg az olimpiai lángot.
Ez a csodálatos Bíborkosbor egy szemtelen „határsértő”. A kelénpataki(Klingenbach) határátkelőtől mindössze 20 méterre egy erdei út mellett nyílik. Olyan erdei út mentén, amelynek egyik fele Ausztriához tartozik a másik Magyarországhoz. 1922-ben felállított határkövek jelölik, hogy melyik terület hová rendeltetett száznégy év óta. A kicsi orchidea ezt persze tudomásul sem veszi. Átlépett az osztrák oldalra. Sok más társa viszont hű maradt a magyar tájhoz. Gondolom ezeknek az ékszer szépségű orchideáknak az elmúlt évszázadok során soha nem jelentett problémát, hogy melyik részen, egymástól hány méterre eresztenek gyökeret Pannónia erdeiben. Csak mi emberek választjuk el egymástól a földeket, az országokat, a népeket. Építünk kerítéseket, bontunk kerítéseket, jelölünk határokat, teszünk ki táblákat más -más nyelveken . De az orchideák csaknem százmillió év óta, a Kréta korszak óta élnek békében, barátságban, a természet örök szépségében ott, ahol éppen élettérre találtak. És még mondja valaki, hogy az ember a növény -és állatvilágból kimagasló, a Föld legfejlettebb, egyedülállóként tudattal rendelkező szellemi lénye…
Vannak emberek,akik soha nem adják fel az elveiket. Olyanok akiknek regénybe illő az életük. Ilyen volt Benkő Géza az 1956-os soproni események egyik főszereplője. Ezt írtam róla a múlt év végén megjelent Akik történelmet írtak című könyvemben: „Pesti vagányként , Sopronban a forradalom napjaiban az ÁVÓ széházában egymaga letartóztatta a pártbizottság embereit. Nem volt fegyvere sem, de egyik kezét folyamatosan a mellényzsebében tartva, elhitette az egyébként maguknál pisztolyokat tartó kommunistákkal, hogy bármelyik pillanatban képes lövéseket leadni. Ez a híres eset a későbbiekben igazi legendává nőtt a Sopron Alumni tagjai között. Hosszú évekig emlegették. Hát ilyen ember volt ő. Akár az életét is feláldozta volna szabadságba vetett hitéért”. Most hogy felidézem az emlékét arra gondolok, hogy az életét kitöltő harcot éppen napjainkban izzítaná fel újra. Nem tűrhetné egy percig sem tovább hazánk kiszolgáltatását a nagyhatalmi törekvéseket folytató Oroszországnak. Ő aki a soproni erdőmérnök hallgatók kanadai befogadásának tizedik évfordulóján magyar zászlót bontott a tartományi főváros városházának tornyán, aki innen több, mint 9000 kilométerre a magyar szabadságharcosok felvonulását szervezte, T-54 -es szovjet tank élethű papírmását égette el a forradalom eltiprásának szimbólumaként és leveleket, peticiókat írt a világ minden részébe a magyar ügyért, hogy felébressze a világ lelkiismeretét, hogy soha és sehol ne árulják el a magyar forradalmárok véráldozatát, vajon mit szólna ahhoz, amit napjainkban látunk a városaink utcáin és terein, a plakátokat amelyek az ukrán nép szabadságharcát gyűlölet tárgyává teszik: „Ne hagyjuk, hogy Zelenszkij nevessen a végén?”Benkő Géza bizonyosan nem ismerne rá a magyar hazájára. Arra az országra, amely 70 évvel ezelőtt egy emberként felkelt a szabadságáért, a demokráciáért, amit akkor lábbal tiportak a szovjetek kiszolgálói, a gyarmatbirodalom legsötétebb lelkű kollaboránsai.Mit szólna ahhoz, hogy a jelenlegi kormány keblére öleli és együttműködik Európa rombolásában, azzal az Oroszországgal, amely a négy éve a szabadságért küzdő ukrán nép százezreinek okozta halálát, sebesülését, otthonaiknak elvesztését. A tönkretett életeket, a lerombolt otthonokat látva, vajon mit szólna ?Mit szólna ,amikor országunk vezetője folyamatosan akadályozza az európai demokrácia központjának számító Európai Parlament tevékenységét, szolgaian együttműködve az orosz nagyhatalmi érdekekkel. Teszi ezt magyarán mondva, saját fészkébe csinálva, hiszen az elmúlt évek alatt 14 milliárd euró uniós támaogatás érkezett országunkba, de ebből a nép nem sokat látott mert csupán saját klientúrájának gazdagodására szolgált. Magyarország pedig az unión belül a második legszegényebb és egyedüliként hátul kullogva a legkorruptabb országgá vált.
Benkő Géza csak egy volt a forradalom leverése után Kanadába menekült soproni erdőménök hallgatóknak, de hatása máig is él. Vancouverben és Viktóriában 56-os emlékhelyek hirdetik a magyar nép bátorságát és a magyar forradalmárok egész világ előtt kivívott tekintélyét. Ezek felállításának mindig az egyik fő kezdeményezője éppen ő volt.
A mai dolgokra gondolva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szabadságharcosok tettei, így a soproni erdőmérnök hallgatóké is, szüntelenül üzennek nekünk hetven év távolából is, szellemük ereje, tetteik bizonysága még ma is elemi erővel hatnak ránk. Sokkal tartozunk nekik ma is, mert egy ilyen csodát végrehajtó nemzet egészen mást érdemel, más országot kér jussául. Amikor áprilisban választanunk kell. Ne hagyjuk tovább, hogy a büszke magyar népet, a régi kollaboráns szellemet felébresztő, beteg lelkületű emberek írányítsák továbbra is.
( A fényképen :A soproni erdőmérnök hallgatók 70 évvel ezelőtti felvonulása. A forradalom kezdete.)
