“Jót s jól”

Negyven év után az ember érthetően egyfajta számadást készít. Felteszi a kérdést önmagának, hogy vajon megérte-e? Megérte -e a küzdelem, ami egy zsurnaliszta pályájának nagy részét kitölti. És amennyiben mindig komolyan vette ezt a hivatást,akkor tudnia kellett, hogy nem liliomkertben lépked, amikor a közélet gyakori viharaiban kellett a hajóját ügyesen navigálnia. Úgy van az, hogy pályám csaknem felét az előző rendszerben töltöttem ki. Amikor a mérleget készítem, ezért figyelembe kell venni,hogy egy sokkal nehezebb korszakban, kellett helyt állni. És nekem ez a helytállás azt jelentette,hogy “Jót s jól!” ahogy a nagy titok megfogalmazója Kazinczy Ferenc ezt az írástudók örök mértékének adta meg. A pártállam idejében is lehetett jót és jól írni. Akkor is lehetett a nagy elődök nyomdokain haladni.Azt hiszem saját késztetéseim eredményeként legtöbbnyire az EMBERT, a humánum szerteágazó  jelenségeit szolgáltam írásaimban. Ezért írtam rengeteg portrét, riportot, jegyzetet és még karcolatokat is. Ha csak lehetett kerültem a politikai indíttatású cikkeket, még ha az kötelező jellegű feladat is volt akkoriban. Aki ebben kételkedne, annak csak ajánlani tudom,hogy lapozza fel a Kisalföldben és a többi napilapban, magazinban akkor megjelent cikkeimet. Soha nem vártam vállveregetésre, jutalomra, különféle díjakra. Szerintem régen rossz, ha az újságírót megdicsérik cikkeiért, ünnepi asztalt készítenek számára, piedesztálra helyezik, mert akkor ez azt jelentené,hogy jól szolgálta a hatalom, a politika, a hirdető cégek érdekeit. Egyszer egy általam sokra becsült soproni képviselő azt mondta, hogy az újságírónak valahol mindig ellenzékinek kell lennie. És ebben sok igazság van. Az igazságot ugyanis rejtegetik a közélet szereplői, nem akarják, hogy napvilágra kerüljön,mert adott esetben az számukra nagyon kellemetlen lenne. Márpedig aki jó újságírónak tartja magát az egész hivatásának lényegét arra teszi fel, hogy leleplezze a visszaéléseket, kiderítse az igazságot.Ezt hívják tényfeltáró újságírásnak. Míg hosszú pályám során láttam sok olyan kollégát, akik szinte egy az egyben leírták, amit érdekeik szerint a riportalanyaik mondtak nekik, addig csak kevés olyan hiteles pályatársat,akik kitartóan nyomoztak, mentek a dolgok után, igyekeztek összerakosgatni a mozaikkockákat, hogy az ügy az olvasó számára egybeálljon a másnap jelenő cikkben. Dehát mi másért érné meg ez a pálya, ha nem az igazságkeresésért, az ember szolgálatáért, a jó szolgálatáért?

A rendszerváltás után sem változott ennek a hivatásnak a lényege.A sajtószabadság hajnalán felszabadult az ember, felszabadult például az öncenzúra, a gondolatok elnyomásának bilincsei alól.Először jól indult minden.Számtalan új lap, sokkal színesebb világ épült ki körülöttünk. Ennek ellenére a szép szó, a míves fogalmazás egyre hátrébb szorult. Ma már szinte senki nem várja el ezt a lapoktól és ez nagyon szomorú. Ez ellen talán csak úgy lehetne tenni, ha egy érdemibb sajtótörvénnyel  tennének az újságírók alapműveltségéért, felkészültségéért, iskolázottságukért.

Azért azt nem tagadom ,hogy az elmúlt négy évtized alatt mindig jól esett, ha valakinek az ügyében segíteni lehetett, ha  valaki a hatalom , a hivatalok packázásai ellenére megnyerhette már elveszettnek hitt csatáját egy-egy újságcikk erejével. Jól esett, ha valaki tudományos, vagy művészi pályájának összegzéséül engem kért meg a portréja összeállítására. Jó esett az is, ha a háborúban eltűnt testvéröcs  sírhelyének megtaláláshoz adhattam információkat a könnyezve hálálkodó nővérnek. És jól esett,  ha hazánk egyik legnagyobb írója személyes levelében  köszönte meg a róla írottakat.Összegezve az elején feltett kérdésemet,hogy megérte-e a küzdelem, én csak azt mondhatom, ha újra kezdhetném megint csak ezt a pályát választanám, újra csak Sopronba költöznék, hogy itt ismerjek meg rengeteg embert, művészeket, költőket, tudósokat, közéleti személyiségeket, tanárokat, borászokat,iparosokat, mesterembereket, sportolókat, és leginkább sok-sok egyszerű embert és soproni polgárt. Azért,hogy az életükről, róluk írhassak, lehetőleg “Jót s jól”. Mert ebben áll a nagy titok!

Könyvek születése

Nem, nem vagyok szereptévesztésben. Most hogy a kilencedik könyvemet írom, azért elgondolkodom azon, hogy újságírónak, vagy inkább írónak tartsam magam. Azt hiszem soha nem mondok le arról,hogy igazából hírlapíróként nevezzem meg az én igazi hivatásom. Ezt igazolja a negyven év is, amit a sajtó és a médiumok berkeiben töltöttem el Sopronban. Más kérdés, hogy amikor egy-egy olyan témához értem, amit mindig is bővebben, tartalmasabban szerettem volna kifejteni, fájt a szívem, hogy a napi körmölésben, a másnapi megjelenés diktátumában nem tudtam a megérdemelt terjedelmében közreadni. Aztán eljött a 2014-es esztendő, akkor még “csak” harminc év újságrói múlttal a hátam mögött, de a Sopronkőhidai fegyház folyamatosan feszegető mondandója, örökösen visszatérő írói késztetése, arra vett rá, hogy megpróbálkozzam első könyvemmel.

Már első soproni évemben, 1984-ben bejutottam a rácsok mögé és akkor elkészítettem a fegyházról az első anyagot. Akkor még könyvem társzerzője, Pantali Zoltán ott még nevelőtisztként ténykedett, de már akkor hatással volt rám a korszellemtől alaposan elütő árnyalt gondolkodása és humánuma. Gondoljunk csak bele: Kőhida a börtönváros, a fegyház negyven évvel ezelőtt, és nem akármilyen fegyház óriási történelmi háttérrel, véres-könnyes sztorikkal bővelkedően. Mintha már akkor éreztem volna, hogy ide még jó párszor visszatérek, és írok róla, írok a mindennapjairól, a történetekről, melyek egyik napról a másikra ott születtek meg a szögesdrótok mögött. Így is történt ez. Ha valami újdonság következett be a börtön falai mögött, ha szökés vagy annak kísérlete rengette meg a közvéleményt, ha a börtönben  kápolnát nyitottak, új oktatási formát vezettek be, vagy átadtak valamit, arról bizony írni kellett. De mindig kínzott a gondolat, hogy ebben a fegyintézetben, amelynek lassan másfél évszázados a múltja sokkalta több van, mint egy cikk behatárolt , egynapos műfajú mondanivalója. És lám a szóban forgó évben, amikor dr. Pantali Zoltán börtön igazgatóként és dandártábornokként már nyugdíjas lett, megkerestem őt és sikerült rávennem, a közös visszaemlékezésre. Ő negyvennégy évet szolgált Sopronkőhidán és a fegyház történetének legalaposabb ismerője volt. Historikus tudása, emlékezése, azaz egy életpálya visszatükröződése látott napvilágot első kötetemben. Írni pedig bőven akadt miről, hiszen a  fegyintézetet, amit 1886-ban adták át rendeltetésének, története során a rácsai között betyárokat, útonállókat éppúgy őrzött, mint később politikai foglyokat vagy éppen különleges esetekről elhíresült bűnözőket. Itt tartották fogva Tito pilótáját, de Gaulle merénylőjét, kasszafúró-iskolát szervező betörőt vagy épp Magda Marinkót. 1944 karácsonyát pedig három magyar miniszterelnök, de Mindszenty bíboros is Sopronkőhidán töltötte, miként a Horthy-vezérkar harminc százaléka. Antall József néhai miniszterelnök politikus édesapja is e falak közé került. A művészet világából Jávor Pál ült az itteni börtönben.Róluk és másokról, börtönből való szökésekről, valamint a fegyház mai világáról, az ottani mindennapokról is átfogó és széles körű képet nyújthattunk Pantali Zoltán szerzői tájékoztatásai alapján.

Ez tehát az első könyvem története dióhéjban,aminek megjelenését  két dolognak köszönhettem,elsőként hogy újságíró lehettem Sopronban az elmúlt négy évtizedben, másodsorban pedig, de legalább ennyire fontosként, hogy megismerhettem egy  nagyszerű embert, aki  magas rangú bv tisztként, fegyház igazgatóként is  szerény tudott maradni, hűen önmagához, és bár első találkozásunk óta évtizedek teltek el, de ő ugyanolyan emberi arcát mutatta, mint amikor 1984 őszén először kopogtattam be az irodájába. Több,mint egy éven át látogattam otthonában, találkoztunk a város több pontján is és ő megnyílt nekem, hosszú pályájának részleteibe avatott be.A sors fájdalmas fordulata, hogy pontosan negyven évig tarthattam vele a kapcsolatot: Idén az év legelején vettünk tőle búcsút.

( A fénykép készült Kisalföld 2014. 10.31.)

A nagy kihívások

Egy újságíró pályája során rengeteg érdekes emberrel találkozik. Sopronban pedig, a legnyugatibb városunkban, bőven akad hírlapba kínálkozó, titkokat vagy valamiben éppen nagy tehetséget, különlegességet, tiszteletre méltó teljesítményt felmutató ember. Mégis a legnagyobb kihívásokat azok a cikkek jelentették mindig a számomra, amelyek megszületéshez kitartásra, olykor bátorságra, szívós akaratra volt szükség. Ez olyasmi, mint a detektív hajthatatlansága, aki elindul egy nyomon és végül apró mozaikkockák százaiból, türelmes munkával  összerakja a történetet. Emlékeim között ilyen rangra emelem a cikksorozatot, melyet Tito marsall bátyjáról és annak családjáról írtam különböző időpontokban, különféle sajtóorgánumokba.

Mindjárt az elején el kell, hogy mondjam a Tito jelenség, maga Josip Broz Tito személye és cselekedetei, már gyerekkoromban ott “kísértettek” a mindennapokban. Ez is apró képekből, szinte figyelemreméltó villanásokból állt össze. Például a hetvenes években,amikor a Jugoszláviából  érkező autók rendszámtábláin “megcsodálhattuk ” a hivalkodó vörös csillagot. Ennek ellenére Jugoszlávia más ország volt,mint a miénk, vagy a “baráti szocialista tábor” országai. Különleges helyet foglalt el az európai országok sorában, hiszen Tito külön utakon járt. Szerbek, horvátok, szlovének és a többiek viszonylag szabadon utazhattak a nyugati államokba és munkát is vállalhattak ott. Ha pedig egy magyar a jugókhoz ment, gyakran azon törhette a fejét, hogyan lépjen le a Trieszti öblön keresztül Olaszországba, az akkori szóval mondva disszidáljon, miként azt sokan meg is tették akkoriban. Másrészt emlékszem nagyon szép, színvonalas vallásos művek jelentek meg ott, főleg a magyarok lakta Újvidéken. Ízes magyar nyelven és színesben, még képes Biblia kiadások is.Ezeket nálunk háttérbe szorította az Állami Egyházügyi Hivatal. Kiadni sem engedte a leggyakrabban. Sógorom pedig sokszor mesélt arról ,amikor az ötvenes években a déli országhatáron fel kellett vonulniuk légvédelmi tüzérségükkel, mert háborúra  készülődtek a rakoncátlan szomszéd ellen. Na ekkor volt a marsall az imperialisták “Láncos kutyája.” Amennyire a béketábor haragudott Josipra, ellenkező előjellel legalább annyira megbecsült és tisztelt polgára volt Sopronnak Broz Márton, aki az Ady Endre úti családi házában lakott immár 1921 óta. Őt ugyanis a trianoni békediktátum  után helyezték át Bécsújhelyről a soproni déli vasúthoz, mert a dolgos vasutas magyar állampolgár kívánt maradni. A két ember élete, mint az ég és a föld. Tito hatalomvágyó, akaratos, diktatórikus hajlamú kemény vezéralkat. Míg bátyja  előbb pályamunkás  a bécsújhelyi vasútállomáson, majd szorgalmának és tehetségének köszönhetően néhány év múltán főkalauz Sopronban.

Titót 1945 végén már győztes partizánvezérként ismerte a világ, aki a háború alatt a szövetségesek oldalán sorra aratta a győzelmeket a német megszálló csapatok ellen. A két testvér hosszú évekig szinte semmit nem tudott egymásról, míg egy napon  egy horvát és szlovén katonákat szállító vonat gördült be a szétbombázott soproni állomás  újjá épített vágányára. Horvátul tudó tolmácsot kerestek. Broz Márton  azonnal jelentkezett és egy tiszttől megtudta, hogy  milyen híres ember lett az öccséből.  Néhány nap múlva a szovjet városparancsnokságról is megkeresték a partizánvezér bátyját. Attól fogva védelmet élvezhetett a soproni Broz család.Broz Márton azonban soha nem használta ki híressé vált bátyjától felajánlott kedvezményeket. Csupán egyetlen alkalommal látogatta meg belgrádi rezidenciáján a világszerte ismertté vált államelnököt. Márton bácsi élte a csendes, nyugodt soproni életét, mint a többi utcalakó. Nyelvtudása azonban sokáig hasznára volt, nyugdíjazásáig a Bécsújhely-Sopron-Nagykanizsa szakaszon teljesített szolgálatot.

Jómagam, amikor hírt kaptam arról, hogy ki lakott az egyik Ady Endre úti házban, a tettek útjára léptem, de Broz Mártonnak már csak a sírhelyét látogathattam meg a Bánfalvi temetőben. Először a rendszerváltást követően, 1991 -ben kopogtattam be a takaros épület ajtaján. Egy dühös kis ember fogadott, aki rövidesen ki is adta utamat. Még nem tudtam, ki ő valójában. De ettől fogva szívós nyomozásba kezdtem. Mindent tudni akartam a Broz családról. Ebben segített Borbély József egyetemi tanár barátom, aki mint Sopron közelmúltjának elismert kutatója, éppen rajta volt ezen a témán. Eközben és sem  adtam fel és azután többször is “megostromoltam” a Broz házat. És lám egy napon jó kedvében találtam a ház urát, Broz Ferencet, aki Broz Márton fia volt és kitartásomat látva alaposan megenyhült , behívott a házba, kávéval kínált  és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy ő gyakrabban megfordult Titonál Belgrádban. Munkát is kapott tőle mégpedig vajdasági magyarok leveleit fordította a Tito-titkárság számára. Később  – természetesen nagybátyja segítségével -diplomata vált belőle: évekig volt követségi tanácsos Új-Zélandon, Ausztráliában, Japánban, szinte bejárta az egész világot, aztán nyugdíjazása előtt Budapesten, a Jugoszláv nagykövetségen szolgált. Élete utolsó éveiben költözött vissza Sopronba. Mint mondta a sors nagy lehetőségeket adott neki, utazhatott szinte bárhová, de otthon mindig csak Sopronban érezte magát.

Lám, így  ismerhettem meg a Broz család itteni életét. Ha a többszöri elutasítás miatt feladom, soha nem írhattam volna meg a történetüket. Ezzel megelőzve  évtizedekkel, az általam egyébként nagyra becsült Vujity Tvrtkot is, aki 2021-ben kutatott a család után és járt a sírhelyüknél is személyesen. Broz Ferenccel  egyébként 1991-es találkozásunk után újabb találkozót is megbeszéltünk, de erre már nem kerülhetett sor. Most már ő is ott nyugszik a közös családi sírhelyben, ahol a kis völgy felett, tavasztól őszig a hegyek felől lefutó szelek borzongatják a fák leveleit. Talán titkokról mesélnek…

A mentőtiszt és a rendőr

Kedves Soproniak!Tisztelt Olvasóim! Íme összeáll  a Sopron könyvem anyaga. Még egy-két hónap és már a szerkesztés lesz a legfontosabb feladatom. Az anyag rengeteg, tornyosulnak előttem egykori cikkeim és emlékeim. Nehéz kiválasztani mi kerüljön a könyvbe, hiszen annyi történet, esemény, jelenség, emberi megnyilvánulás köszön vissza. Most azonban megint egy részlet.

Valóban úgy van az, hogy egy bizonyos lélekszám fölött a nagyvárosi átalakulások  és folyamatok elhomályosítják egy vérbeli polgárváros közösségének kiemelkedő alakjait? Úgy gondolom, hogy három és fél évtizeddel ezelőtt ismertebb és karakteresebb soproni emberekről írhattam portré cikkeket. Vajon tévedek? Nem voltak ők úgynevezett  “nagyemberek”, de az egész város tudott róluk és megbecsülte őket. Tuba Jenőt, a mentőtisztet például rengetegen ismerték. Ahogy írtam akkor róla, az pontosan beleillett az akkori Sopron arculatába, mert városszerető és elhivatott embere volt az akkori közösségnek: “…első látásra senki sem hinné, hogy mentőtiszt, és hogy negyedszázada azon töri magát, hogy miként segítsen égetteken, vérzőkön, fájdalomtól összerándultakon, haldoklókon. Kossuthos körszakálla és patinás rézkarimájú pipája inkább egy tengerjáró szkuner sokat látott kapitányát idézi”. Emberi tragédiákkal találkozott, de az élet szép oldalait is testközelből megismerhette, például családi körben, száguldó mentőautóban vezetett le szüléseket. Az emberi  drámák tucatjai pedig arra vértezték föl lelkileg, hogy a bajba jutottakat  menthesse, autóbalesetek súlyos sérültjeinek életét  visszahozhassa  a halál torkából. Mégis a legnehezebb pillanatokban is a humánum, a segíteni akarás ereje ösztönözte, hogy aztán szíve mélyén nemesedjen  a történetekből. Ezek pedig kétoldali történetek voltak, mert akikkel összehozta a sors, azok is megőrizték őt, akinek gyógyulásukat, felépülésüket köszönhették. Hát ezért ismerték, és talán még ma is ezért ismerik olyan sokan Tuba Jenőt a mentőtisztet.

Karakteres jelleme, különleges személyisége persze másoknak is akadt. Írhattam én Csiszár rendőrzászlósról is. Évtizedekkel ezelőtt az a hír járta róla, hogy meglehetősen szigorú, a rend könyörtelen híve, aki ha kellett még rokonait is megbüntette, ha törvény ellen vétettek. No ez a szóbeszéd kísért el hozzá, és bizony magam sem hittem volna, hogy kötélnek áll, azaz interjút ad egy újságírónak. Gondoltam, ha egy mentőtiszt, mint Tuba Jenő rengeteg történetet őriz a tarsolyában, akkor egy közlekedési rendőr sem szenved azok hiányában. Csalódnom nem kellett és bevallom a leginkább az késztetett erre a találkozásra, hogy a “Csiszár zsaru” köré tornyosuló előítéleteket szétoszlathassam. Igaz büntetett meg ő civilben hangoskodó, kapatosan járműből kiszálló magas rangú kollégákat is, no meg bévés tiszteket ugyancsak. Voltak, akik az elbocsátását követelték, de Csiszár József, mindig arra hivatkozott, hogy amikor rendőr lett a szolgálati szabályzatban nem talált arra utalást, hogy különbséget tegyen ember és ember között. Így ennek szellemében teltek hát le szolgálatának évtizedei. És hogy a rend betartatásán kívül miket tett még? Felsorolni is nehéz. Bűnözőket fogott el, magas rangú politikusok kísérő konvojának felvezetője volt. Haladt akkoriban Kádár János, Grósz Károly, Antall József, Göncz Árpád Mercedese előtt is. Számtalan szolgálatot adott éjfélkor, ünnepnapokon  és karácsony este is. Soha nem volt kíméletlen azokkal, akik saját hibájukon kívül jutottak bajba: segített autót szerelni, és betegeket, sérülteket kórházba szállítani.Számtalan fiatalt készített fel a rendőri pályára. A sok-sok köszönő levél erről tanúskodik.

Két soproni polgár, a mentőtiszt és a rendőr. Nem nagyemberek ők, de fontos részei egy  városi közösségnek. Tették a dolgukat, és amit csináltak, azt valószínűleg jól végezték. Ha manapság felidézem a róluk írt cikkeket, megnyugtatóan hat rám, hogy alakjukat kicsit tovább adhattam a múló idő forgatagában. Dióhéjban emlékezem, de hányan is vannak még akikről portrét, riportot, újságcikket adhattam közre? Az elmúlt negyven év alatt,Sopronban. Azt hiszem a gyorsuló világ, a felszínesebb kapcsolatok az újságíróknak ma már nem engedik meg, hogy túlságosan elmélyedjenek egy-egy érdekes ember, színesebb karakter megrajzolásában. Boldog vagyok, hogy annak idején  sok kollégámmal együtt, ezt még megtehettük.

(A fényképen Tuba Jenő mentőtiszt. Soproni Hét, polgári hetilap.)

Professzorok

Szerencsére Sopronnak nem kellett soha a szomszédba kopogtatnia a szellem és a tudás nagy kaliberű koponyái után. Velük a találkozás akkor is nyomott hagyott volna az emberben, ha nem ír semmit a gondolataikról, a kutatásaikról, világlátásukról. Most,hogy negyvenéves újságírói emlékeimben kutakodom sorra tolulnak fel ezek az interjú alkalmak.

Már kezdőként volt alkalmam megismerni Kubinszky Mihályt. Nem kívánom felidézni, hogy vérbeli építészként mi mindennel járult hozzá Sopron gyarapodásához. Erről rengeteget írtak már. Ám magát az embert látni is kellett ahhoz,hogy el tudja helyezni személyét a város szellemi panteonjában. Valamiféle örökös nyugtalanságot, megismerni vágyódást és átadni akaró késztetést láttam kimagasló alakjában. Szaktekintély volt teljes formátumában. Utolsó vele kapcsolatos élményeim a közgyűlésekhez kötődtek, amikor is már nagyon idős emberként is érdeklődéssel követte nyomon a politikusok szeretett Sopronjához fűződő vitáit és döntéseit. Amikor felelőtlen kijelentést, hozzá nem értő javaslatot észlelt lehunyt szemeit azonnal tágra nyitotta, megrázta magát és már mondta is a magáét. Pillanatok alatt képben volt.Éberré vált, pedig előtte látszólag  bóbiskolt, de az ilyen habitusú ember talán soha nem képes a közügyeken elszunnyadni egy percet sem, főleg ha a városának sorsáról volt szó. És éber volt mindig, amikor már gyerekként vonatokat fényképezett, amikor gyűjteményét gyarapította egyre gazdagabban. Könyvet is írt a vasútról, és még mennyi minden építészeti szakmai kérdésről is. Jómagam akkor készítettem vele riportokat,amikor a soproni egyetem Építéstani Tanszékét vezette.Egy alkalommal csupán egyszerű tanszéki tervekről érdeklődtem, de rövid időn belül már Kós Károly erdélyi népi építészeténél kötöttünk ki, akkor ismerhettem meg azt a szenvedélyt, ami benne mindig ott égett és ez magával ragadott engem is. Élete utolsó szakaszában életműve tiszteleteként az egyetem díszdoktorává avatták, 2002-ben pedig Sopron városa díszpolgári címmel ismerte el tevékenységét. Ez valóban nagyon hiteles elismerés volt.

Faragó Sándor még “csupán ” adjunktus volt, amikor felkereshettem és életének nagy kihívásáról a túzok kutatásairól készíthettem vele újságcikket 1985-ben. A későbbiekben szakmai pályája magasra ívelt, dékánja, majd rektora lett a soproni tudományos műhelynek. A nagy madár azonban végigkísérte egyetemi évtizedeit,mondhatom egész életét. Nem tudom, hogy miért de ezek a kutatásai fogtak meg engem leginkább. Valószínűleg azért, mert a természettudós mellett egy valódi természetvédőt is megismerhettem. Ebben a témában egyetemi doktori értekezést írt, majd 1993-ban kandidátusi értekezést a magyarországi túzokállomány fennmaradásának ökológiai alapjairól.Több mint másfél évtizedig a soproni egyetem első embere lehetett, számos tudományos elismerést, díjat kapott, számtalan könyv és publikáció fémjelezte tudományos munkásságát, de akárcsak Kubinszky Mihály esetében, az ő emberi arculata is akkor bontakozott ki előttem a leginkább, amikor legnagyobb szenvedélyéről a túzokokról, a vízivad kutatásról, a hazai apróvad-gazdálkodásról esett szó közöttünk.  Sopron lakói egy nagy -sőt egyre inkább óriási -családnak is tekinthetők,  közismert polgárai itt élnek velünk, együtt lélegeznek velünk és olykor megjelennek magunk között a legkülönfélébb fórumokon is. Ők a professzorok ,akikből soha nem volt hiánya Sopronnak, bizonyára szellemi vezetőknek is elismerhetőek. Értékrendjük és szellemi képviseletük a Civitas Fidelissima értékrendjét gazdagították és gazdagítják. Velük beszélgetni, róluk írni a számomra mindig élményt jelentettek.