Kozák Antal, aki vendégprofesszor volt Sopronban

Kozák Antal, aki vendégprofesszor volt Sopronban

Vannak, akik elmennek önmaguk mellett. Hatalmas hegyeket, kéklő vizeket és gyönyörű erdőket keresnek. Néhányan azonban visszatalálnak eredeti önmagukhoz, megtalálják a régi fészket, amit hűtlenül otthagytak, de az várta őket, éveken és évtizedeken át, amíg a hívó szó el nem hangzott és akkor ráismernek, innen jöttem, itt ölelt meg először anyám és mondta az első szavakat, ki vagyok én neked? -kérdezte. Hol van a te lelked öröme, szellemed bölcsője? Akikről azt hitték, hogy végleg elvesztek a magyarság számára visszatértek, mint Kozák Antal is, aki Újszászon tanulta meg rúgni a labdát, itt talált rá az első szerelem, és életének legszebb éveit itt töltötte, a faluban, ahol valamikor Bartók Béla gyűjtötte a sehol a világon nincsen más magyar dalokat: „Megkötöm lovamat szomorúfűzfához, lehajtom fejemet két első lábához. Elvisznek messzire, messze a hazámtól, el se búcsúzhattam a kedves babámtól”.

Kozák Antal házában ülünk, a családi asztalánál Vancouverben. Magyar ételt tálal az asztalra a feleség, mosolyog minden szóra, ők ketten Tónival újra egymásra találtak. Van annak már hét éve is, de a láng megmaradt, aminek tüze a vonatozáson lobbant fel szívükben, amikor az ötvenes évek első felében Újszászról jártak be Szolnokra, nap, mint nap, középiskolába, vásárolni, ügyes -bajos dolgaikat elintézni. A vonaton ismerték meg egymást, szerelmüket aztán 30 év szünet törte meg, a sors különös játéka folytán éppen a forradalom választotta el őket egymástól hosszú évekre, mert amikor Kozák Antal és Matolcsi Géza soproni hallgatók gyógyszerszállítmánnyal indultak Budapestre, megsegíteni a küzdelemben megsebesült fővárost, akkor kisebb nagyobb hányattatások és utcai harcok közepette elérték a Róbert Károly kórházat és átadták az értékes küldeményt. Tóni, azonban, ahogy hallgató társai is hívták, meg akarta látogatni Pál Editkét, a szerelmét, meg a szüleit, de aztán mégis másként döntött: „hamarosan szabad lesz az ország, akkor majd elmegyek hozzájuk”, így nyugtatta magát. Sopronban most nagyobb szükség van rám. Várnak rám a társaim nem hagyhatom őket magukra…

Ám Pál Editkével legközelebb csak 1982-ben találkozott újra. Ma pedig úgy gondolja, ha akkor a forradalom napjaiban elmegy hozzá, lehet hogy itthon marad és sorsa egészen másként alakul. Nem válik kanadai professzorrá, de akkor mi lett volna, hogyan lett volna tovább? Fájó kérdések, zaklató önvizsgálat. A válaszokat senki sem tudja!

De itt a jelen, hatalmas valósága. Ki mit őriz a szívében nem tudni, csak a ház ura, a vancouveri és a soproni egyetem díszdoktora kanalaz gőzölgő húslevesébe. Aztán leteszi a kanalat és megszólal: -A vancouveri UBC egyeteme már 1958-ban megkapta az első számítógépet. Ez az életutamat meg is határozta, otthon matematika-geometria ábrázoló szakos tanár akartam lenni. Utóbbi érdeklődésemet figyelembe véve éppenséggel Leningrádba akartak küldeni a tanulmányaimat folytatni, de a forradalom itt is közbeszólt, és ebből aztán Kanada lett. No meg a számítógépes kutatásaim is elkezdődhettek. Gyorsan haladtam ezen a pályaúton. Az egyetem maga is szédületes fejlődést futott be néhány év alatt. Ma már ott tartunk, hogy egy fatörzs alakját matematikai egyenlettel meg tudjuk határozni, ki lehet számolni a fa tömegét, és azt is, mire lehet a fát leginkább az iparban hasznosítani. Képesek vagyunk előre jelezni, hogy egy erdőterület hozama mennyi lehet, ettől függ ugyanis, hogy lemezgyárba, fűrészüzembe, vagy papírgyárba kerül a faanyag. A számítástechnika fejlettsége adja meg a választ arra a kérdésre is, mi a különbség a magyarországi és az itteni oktatás lehetőségei között. A lényeg szerintem az, hogy a nyugati egyetemek a számítástechnikában sokkal előbbre vannak, például már műholdas fatérképészetet alkalmaznak. Elméleti tudásban és biológiai felkészültségben viszont nincsen különbség. A magyar erdőmérnököknek, a soproni egyetemnek nagy tapasztalata van a fatelepítés területén, hiszen évszázadok óta csinálják már, itt Kanadában viszont mindössze húsz éve álltak rá erre.

-Szerintem – folytatta a professzor- itt Vancouverben is a kapcsolatok fenntartása köt egybe bennünket, ezért nem vagyok híve az elzárkózásnak, a forradalom vágta sebek hosszútávú nyalogatásának, a szembe helyezkedésnek. Akad olyan évfolyamtársunk, aki néhány éve még papír tankokat gyújtott fel a kormányhivatal épülete előtt, ezzel szimbolizálva, hogy mennyire nem ért egyet a kapcsolatépítéssel, legalábbis komoly feltételekhez kötötte azt, amely teljesítése időközben el is indult.

– Nemrégiben vendégprofesszorként meghívtak Sopronba, éltem a lehetőséggel, és ezt nem bántam meg. A másodiktól az ötödik évfolyamig erdészhallgatókat oktattam. Értelmes, a világra nyitott fiatalokat. Különös volt megint magyarul beszélni a tananyagról, néha angol szavakat kevertem a mondandómba, de ezeket viccekkel ütöttem el, nem kevés sikert aratva. A kurzus egyébként tizenegy héten át tartott, elmélet és gyakorlati előadásokat egyaránt tartalmazva.

Feleségemet, Pál Editkét is magammal vihettem. És ekkor mondandóját megszakítva az asszonykára mosolyog, ki tudja milyen titkokat idéz fel önmagában, lám-lám élnek még közöttük az „Ugye emlékszel rá amikor…” kezdetű mondatok, amelyek évtizedeken át kitartottak szívük legmélyebb zúgaiban.

Aztán visszatér pillanatok múlva az itt és most acélhideg valósága, mégis szívesen nosztalgiázik tovább. – Sok kulturális eseményre meghívtak bennünket Sopronban, rengeteget kirándultunk. Hódolhattam kedvenc sportomnak a tenisznek. Baráti társaságban jó borokat kóstolgattunk, finom vacsorákat ettünk. A társalgás témája pedig a múlt, a régi diákévek voltak. Néha elhangzott egy-két soproni nóta is. Selmec szelleme felidéződött közöttünk. És én ilyenkor Sopronban is újra otthon éreztem magam, mert erdészek között voltam, akárcsak választott hazámban Kanadában.

Na de melyik az igazi haza? Örök kérdés azoknak a soproniaknak, akik elhagyták hazájukat és letelepedtek az Új Világban.A Kanadában befogadott hallgatók és tanárok már korán átélték ennek a kínzó kettősségnek gyötrelmét , foggal -körömmel küzdöttek , és küzdenek ma is, hogy kötődésüket magyar hazájukhoz, az eredeti gyökereikhez, a selmeci hagyományok megőrzésével, ünnepekkel, közös rendezvényekkel és találkozókkal életben tartsák. Összetartottak, legalább is a lényegben mindig egyet értve, hogy egyszer ők is voltak az Akadémián, hogy szellemi létüket a magyar hazában és Sopronban alapozták meg. Hírnevet, megbecsülést, elismerést vívtak ki a magyar erdésznek a világ minden részében. Mégis elgondolkodtató, valaki azt mondta egyszer, az erdőmérnök életpálya a kinn élő utódoknak már nem annyira vonzó. Nagyon sokan már nem beszélnek magyarul, vagy igencsak törve beszélik apáik, édesanyjuk nyelvét

.Mi védi hát meg a leszármazottakat a beolvadástól? Kozák Antal tanár úr, biztosan nem kivétel, akinek egyik fiából Robertből dékán lett a Brit Kolumbia Egyetemen. Ő folytatja édesapja útját, de nincsenek sokan. A furcsa, bogaras, szélsőséges hangulatokban vívódó magyarokat még Kanada sem akarja elveszíteni. Emléktáblák, emlékművek őrizik Brit Kolumbia szerte és másutt is a világban csodálatos tetteiket. Különös nép- gondolják a kanadaiak- a szívük nagyobb vagy a műveik maradandóbbak? De meddig maradnak meg az emlékezetben? Erről maga Kozák Antal fogalmazta meg a legőszintébb választ: „Noha csodálatos és szabad ország Kanada, és a mai eszemmel is kimennék hasonló helyzetben, de szörnyű az, hogy az ember elfelejti az anyanyelvét, és angolul sosem tanul meg tökéletesen. Nincs az embernek saját nyelve, márpedig ez az, ami alapján azt érezhetjük, hogy valahova tartozunk. Nem vagyok sem magyar, sem kanadai.”

(A felvételen a vancouveri UBC egyetemének távlati képe)