Tengeri horgásszá avattak

Folytattam Vancouver-szigeti utazásunkat Jákóy Endrével, akivel egyik kalandról a másikra váltottunk ötnapos túránk alatt. Most elbeszélem hogyan lettem én igazi tengeri horgásszá. Mindezt Kapitány Gyulának és a feleségének köszönhetem, akik mint már említettem a Nimpkish völgyben, Woss városában laktak. Gyula elsőéves volt, amikor a forradalom leverése után Sopront elhagyta a társaival együtt. Jó barátságot ápolt Ronyecz Jóskával, hiszen már a munkájuk is egybe kötötte őket. A Vancouver szigeten, alig kétszáz kilométerre laktak egymástól. A házaspárt Ronyecz Jóska kérte meg arra, hogy tegyünk egy tengeri kirándulást, ha lehet figyeljük meg az Alert és a Mitchell öböl között cirkáló Gyilkos bálnákat, amelyek Király lazacokra vadásznak és vígan játszadoznak a mókás delfinekkel is. Nosza nem sokat kellett kéretni Kapitányt és csinos szőke feleségét erre a kis kalandra. Emellett valódi tengeri horgászatra is kilátás nyílt. Az asszonyka készítette elő a horgászbotokat és a csalit. Gyula pedig a hatvan lóerős Johnson motorral ellátott vízibárka kormányosának szerepét vállalta. Az Alert öböl bejáratánál startoltunk a tengerre, ahol mély tintakék víz és barna hínártömegek fogadtak bennünket. Ahogy kihajóztunk az öböl közepére, halászsasokat láttunk a távolban és sirályok csapatait, amint időnként lecsaptak a vízre zsákmány után kutatva. Távcsövünkkel böngésztük a láthatárt, de az Orkák egyelőre nem jelentkeztek, így hát három horgászbotunkat munkába fogtuk, a leghosszabb zsinórú 200 méter mélyre is leért. Miközben lassan haladtunk radarral figyeltük az alattunk húzódó vízi világot, a monitoron rövidesen elő is bukkantak a különféle halrajok. Lazacokra és pisztrángokra számítottunk, de mint Kapitány Gyula mondta sok őshonos hering, Nyílfogú lepényhal, szardínia és Ezüst tőkehal is előfordult itt. Feszülten vártunk a kapásra, csaknem leizzadtam az izgalomtól, amikor hirtelen egy erősebb rántásra bevágtam az egyik botot és egy három kiló körüli „Pink salmon”, Rózsaszín lazac fickándozott a horgomon a legnagyobb örömömre. A fedélzetre emeltem és közelebbről is szemügyre vettem életem első tengeri horgászatának eredményét. Ikrás volt már, de még nem indult fel a hegyekbe kedvenc ívási helyére, ahová az ősök hívó szava parancsolta ösztöneit. Kapitány Gyulától megtudtam, hogy valamikor ezeket a nőstény példányokat egy észak-vancouveri indián törzs, a waututh-ok annyira megbecsülték, hogy visszaengedték őket a tengerbe, csak a hímeket fogták be mesterségesen kialakított csapdáikba. Azokból is minden tizediket elengedték, hogy a jövőben is gazdag maradjon a halzsákmány, legyen elegendő a következő nemzedékeknek is ebből a tápláló élelemforrásból. Elgondolkodtató, hogy mennyire értettek ezek az egyszerű emberek a természet erőforrásainak fenntartható módszereihez. Sokat tanulhatnánk tőlük ma is, csakhogy napjainkra alig pár százan maradtak ebből a saját nyelvet beszélő népcsoportból. Szomorkodásunkra azonban nem sok idő maradt, engem ünnepélyesen tengeri halásszá avattak, ami abból állt, hogy egy pohár sherryből egy cseppet a halnak, egy cseppet a tengernek és egyet a hajó kapitányának adtam. Az időjárás azonban lerövidítette avatási ünnepemet, sürgetővé tette elindulásunkat, felerősödött a szél, hajónkat erősen dobálni kezdte a tenger, félelemkeltő felhők gyülekeztek a nyugati égbolt peremén.

Természtesen ebédre sült halat ettünk, burgonya körettel és zamatos fehérborral kísértük le. Rövid pihenő után elbúcsúztunk vendéglátóinktól. Ajándékba házi füstölt lazacot vittünk magunkkal, amelynek íze egészen más, mint a boltokban kaphatóé. Nem véletlenül, hiszen itt az igazi ínyencek indián módra készítik el. Ezt az évezredes receptet viszont csak nagyon kevesen ismerik, az ma is törzsi titoknak számít. A Kapitány családnak egy idős Haida indián mutatta meg az elkészítés módját, hálából azért, mert a fiának munkát szereztek az erdőgazdaságnál. Ismét észak-nyugat felé vesszük az irányt a Nimpkish folyó egyik kanyarulatánál találkozunk az előre megbeszéltek szerint Ronyecz Jóskával, aki már előkészítette a kenut egy romantikus vízi kalandozáshoz. Tíz kilométeres szakasz leküzdése várt ránk.

(A Nimpkish folyó Vancouver-sziget leghosszabb folyója, amely az Alston-hegy nyugati lejtőjén ered és onnan folyik északnyugatra tartva a Nimpkish-tóba, majd a Broughton-szorosba ömlik a vize , Port McNeilltől 8 km-re keletre).

(A fényképen: Megérkezett zsákmányával a horgászcsapat az Alert öböl kikötőjébe.)