2018
09
08

A Duna sodrában

Harmincöt éve élek Sopronban. Szívből megszerettem ezt a várost, amely az élő történelem számomra is. Népvándorlások ősi útvonala. Ezeréves kapu, amelyen ha benyit valaki, csodákra talál.Csupán egyetlen valami hiányzott mindig is nekem ebből a városból, a nagy folyó, nevezetesen a Duna. A Duna, amely megvolt gyerekkori éveimben, kamaszodásom korszakában, szülővárosomban Komáromban. A világ “legnemzetközibb” folyója 10 országon halad át és vízgyűjtő területe 17 országot érint. Ez adta az izgalmát ennek a különös folyónak. Leheveredve a folyóparti fövenyre, és körbenézve, amerre az ember ellát hosszú fasorok, kicsi falvak, soktornyú városok szegélyezik ezüst csíkját. A nagy víz közepén pedig kicsi szigetek, amelyeket az uszályok óvatosan kikerülve vontatják súlyos terhüket.  Elgondolkodtatják az emberfiát, vajon éppen melyik nemzet hajóját táncoltatják hátukon a csillogó hullámok. A Duna egy időutazás, mert mély medrében évezredek titkait őrzi. Római kincseket, török naszádokat, elsüllyedt bárkákat és gőzösöket, hadihajókat.  Dédnagyapám hajókormányos volt a Dunán, és egy hatalmas viharban életét vesztette, mert a végső pillanatig védte a szállítmányt.  Talán az ő hajója is ott fekszik valahol a mélyben… Hát ezért kötődöm én annyira érzelmileg is ehhez a folyóhoz. Szeretek a partjára ülni és követ dobni a vízébe. Lehetőleg lapos követ, amely nagyokat pattanva, kacsázva utazik a víz felett, amíg el nem süllyed, úgy mint az emberi sorsok a születésüktől elmúlásukig. Szeretem megmeríteni a kezem vízében, amelynek illata történetekről mesél, egyszerű és híres emberek történeteiről. József Attilát juttatja eszembe ,aki a rakodópart alsó kövén ült és nézte, hogy úszik el a dinnyehéj. Erről pedig az jutott eszébe:

“Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

Felidézi nekem Jókait is, akinek szülőháza abban az utcában áll, ahol édesanyám is meglátta a napvilágot. Jókai Mórnál talán senki sem érezte jobban a Duna szellemi lényegét. A Senki szigete valóban létezett a magyar–román–szerb hármas határ közepén elnyúló Ada-Kaleh szigetének alakjában. Ez a sziget negyvennyolc éve  a Vaskapu I. erőmű építése miatt eltűnt a Duna hullámaiban. Jókai emberalakjait, leírásait, csodálatos meséit azonban könyvek tízezrei őrzik. Jól tudom manapság ezek nehéz olvasmányok, de hát korunk is egy nagyon nehéz időszak, lazításra, a feloldásra, a szeretet kiáradására vár régóta.

Az ember a mostanihoz hasonló nyári hőségben a Danubius hűvös vízében mindig enyhet talál, mert a tartós kánikulában minden vizünk egy idő után belangyosodik, már nem frissíti fel az embert. A Dunánál ez soha nem fordulhat elő. Még most is ebben a hőgutát okozó nyárban is, aki mélyen beúszik a sodrába, vérpezsdítően hűvös vízre talál, amely átjárja testet és a lelket egyaránt. Érzi az ember, hogy él, de nem szelíd langyosságban, bűbájos evickélésben, hanem egy erős folyó sodrában, amely vad és veszélyes. A nagyvilágban gyönyörű tengerpartok és tóvizek sorjáznak, de valahogy megfürödni, az szó igazi értelmében mindig is csak a ebben nagy folyóban tudtam.

 

 

Fotó: Mohai Balázs

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: