A Fertő tó titkai

Összeszámolni sem tudnám hányszor írtam a Fertő tóról cikkeket a legkülönfélébb sajtóorgánumokba. Természetesen van az úgy, hogy egy hírlapíró kedvel valamilyen témát és azt minden másnál szívesebben teszi közhírré. Számomra ilyen a Fertő tó, amely mindig megragadott varázsával. A nádaratástól a nyári fürdőzésekig, a vitorlássporttól a halászatig minden foglalkoztatott. Igyekeztem megismerni a tóhoz fűződő legendákat, a történelmi eseményeket, de az egyszerű emberek életét is, akik a környékbeli falvakban éltek és élnek ma is. Szomorú és örömteli események egyaránt felkeltették érdeklődésemet. Egy alkalommal öreg halásszal készítettem interjút, aki mesélt a tó nagyjának Ausztriához csatolásáról, a háborúról, a hansági csatornaépítésről, a meggondolatlan vízleeresztésekről. Heiner Ernőt és Litke Alfonzot a sarródi halászbokrok ősi közösségeiről faggattam. Ők valamikor a Madárvártától indították csónakjaikat a halfogásra, kivetették a kerítőhálóikat pontyra, süllőre, harcsára , csukára, míg a hegykőiek és a többiek a püspöktől vagy a hercegtől bérelt vizeken varsáztak. A régi időkben nagy fogások voltak. Idősebb Szigethi István a hegykői halászbokor vezetője elmondta, hogy a harmincas években a soproni piacot látták el élő hallal, de annyi volt belőlük, hogy még a falu melletti úsztatóba is raktak, a későbbi vásárok céljára.

A z őszi és tavaszi halászatok a tó kiemelkedő eseményei voltak – amelyekről rendszeresen hírt adtam a helyi lapokban – de szomorú történet is bőven jutott a Fertőnek. A rendszeres kiszáradások mindig megfosztották a halászatból, nádvágásból élőket a kenyerüktől. Mária Terézia idejében még katonai gyakorló és lőteret is terveztek a vizet vesztett mederbe. Mégis talán a legnagyobb csapást a második világháború hozta el magával. A Fertő tóban még napjainkban is ott lapulnak az iszap mélyén a második világháború légi csatáiban lezuhant, bombázáskor lelőtt amerikai Liberatorok és Mustangok, német Messerschmittek maradványai. Írtam arról is, hogy a petőházi Baranyai testvérpár egy angol Wellington kétmotoros könnyű bombázó légcsavarjának csaknem másfél mázsás agyát találták meg a nyolcvanas években. Ezt nekem is megmutatták. A gép maradványainak nyomára a nádaratók vezették el őket. Szerintük azonban maradt ott még sok más, de egykönnyen nem lehet kiszedni azokat. Nagyon rosszak a terepviszonyok, mindent nád, vastag üledék borít. A gép történetét is tudjuk legalább vázlatosan: 1944. december 20-án egy éjszakai támadás alkalmával még az osztrák oldalon találat érte a brit gépet, és az Hidegség közelében zuhant le a nádasba. A szemtanúk szerint öttagú személyzete a szétrobbanó gépben lelte halálát…

Az idős emberek, a Fertő legelhagyottabb területeit is bejáró nádaratók és halászok azonban több más gépről is beszéltek. Tudtak egy Messerschmittről, amely a Madárvárta-öbölben „nyugszik” évtizedek óta. Egy B-17-es amerikai bombázóról, amely Fertőújlak ( Mekszikópuszta ) közelében, csupán csónakkal megközelíthető helyen alussza örök (?) álmát. Az egyik öreg, sarródi halász sokáig emlegette azt a nagy gépmadarat, amelynek alacsony vízálláskor mindkét géppuskája kilátszik a zsombékból, ma is fenyegető rozsdás csövei farkasszemet néznek az oda tévedővel.

A dokumentumok és feljegyzések szerint azonban legalább féltucatnyi különböző felségjelű repülőgép csapódott bele a második világháború utolsó éveiben a Fertő tó magyar részének vizébe. Azok a pilóták, akik időben nem tudtak kiugrani gépeikből, talán még ma is ott porladnak a roncsok között…

A környéken élők számára nem titok, hogy a háborús évek alatt a tó keleti részében, a nyílt víz fölött gyakorta kioldották megmaradt bombáikat a Liberátorok. Ez azért volt fontos, mert a repülők kiélesített bombákkal szálltak föl, ami pedig harci feladataik után megmaradt, attól biztonságuk érdekében szabadulniuk kellett. Egyik cikkemben arról is hírt adtam, hogy a fertőfehéregyházi (Donnerskirchen) templom volt a bombázások után visszatérő repülők legfőbb tájékozódási pontja.

Megdöbbentő, hogy bár igaz más okból, de a Fertő part teljes elzárása a látogatóktól egy alkalommal már megtörtént a messzibb múltban. 1948-tól egészen 1957-ig tiltott volt a Rákosi öböl megközelítése. A Fertőnek ez a része előbb megszállt katonai övezetnek, majd később a világtól elzárt határövezetnek számított. A vitorlázók ennek ellenére egy alkalommal ( Balogh Pál, Bettelheim Vilmos, Czákler Jenő, Liemberger Pál, Schrantz Mátyás, Tarnay Oszkár, Völgyes Nándor) megpróbálkoztak megkeresni a háború alatt a kikötőkben árván maradt hajóikat és jachtokat, de orosz géppisztolysorozat űzte el onnan őket. Ezekben az években aztán a kikötőt és a házakat többször leégették, a vitorlások legtöbbje is erre a sorsra jutott. Amikor tíz év után először mehettek le a tóra, már csupán néhány a vízből még kiálló kikötőcölöp emlékeztette őket a fényesebb múltra.

A Sosztarich Andrással, Iliás Sándorral készített riportomban azt is megírtam, hogy ” számukra a legfájóbb az volt, hogy egyetlen hajó, egyetlen kormánykerék , zászló sem maradt meg. A Fertő tavi Vitorlás Szövetség végül 1957-ben alakulhatott meg”. Sosztarich András azt is elmondta, hogy abban az évben egy-egy hajó építésére adtak a hatóságok engedélyt. Hajónként hét embernek járt a kikérő, így a vállalatok igyekeztek minél több vitorlást összefabrikálni, hogy minél többen juthassanak ki a tóra. Ők voltak az első “kiváltságosok” egy elborzasztó történelmi korszak első hajózói.

(A fénykép forrása: fertőpart.hu)