2018
17
10

A gyógyító ember

Második részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

                                                                                           

                                                                                

                                                                                               A gyógyító ember

 

 

1831 nyarán Zsadányban is megszólalt a hírharang:

– Jön a gyógyító ember!

És erre a kiáltásra új remény költözött az emberek szívébe. A haldoklók sóhajra erőltették vergődő testüket, az élők pedig elébe tódultak a kuruzslónak.

A kolera pusztítás hírére érkezett a szentember, de vajon ő maga mi fán terem? Ősz hajú sámán, égő szemű javas ember, vagy jóságos krisztusi gyógyító? És átengedik-e a határzáron, amit Ferenc király rendelt el Trencséntől Brassóig, a korona biztosainak szigorú felügyeletével, karanténba zárva a királyi Magyarország észak-keleti határvidékét. Szóval jött a csodaember és nem ismert ő határkerítést, nem félte az akadályokat, hanem egyenesen kereste azokat és nevetve győzte le mind. Kikerülte a szuronyos pandúrokat és megtalálta a legeldugottabb átjárót is, finom ösztönei hajszálpontosan vezérelték. Mintha nem is emberi érzékek irányították volna, hanem valami magasabb rendű szellemi képesség.

Amikor Zsadány első házaihoz ért, az asszonynép már szájtátva bámulta. Gyalog, vándorbottal és hímzett tarisznyával oldalán toppant be a faluba. Napégette arcát por és izzadtság fedte. Könnyű bocskorait szétszaggatta a hegyvidék éles köve. Nagyon fiatal legényke volt ő.A szemtanúk szerint tizenhatnál nem több.

– Hiszen még orvosi kalapja sincsen! – jegyezte meg a csípős nyelvűek egyike.

– Lehet még asszonyt sem ölelt! – kacérkodott, a falu szégyene Terézia, kinek négy gyermeke volt négyfelől is.

– No hiszen én be sem engedem a zöldfülűt! – tolakodott az asszonygyűrű elébe a kisbíró. – Napnyugtakor pedig kidobolom: Holnaptól bizmuttal öntik fel a kutakat a császár őfelsége orvos biztosai, az majd megállítja ezt az öldöklő kórságot! Elpusztítja a korokozókat, írmagját is kiírtja a fertőzésnek.

A pelyhes állú, lányos arcú legény nem törődött a kötekedő, epéskedő szavakkal, csupán halkan mosolygott a rideg fogadtatáson. Nem hallgatott ő senkire sem. Tudta, hogy beszélnek majd még mást is felőle ezek a népek. Csak lássák meg mire képes valójában.

– Van- e itt tiszta vizű patakjuk? – tudakolózott hirtelen, szinte válaszra sem várva.

Keskeny ajka szigorra görbült, de az arcát a derű most sem hagyta el, olyan volt az, mintha árnyékként kísérte volna vándorútjaira.

– Patak? Még hogy patak! – súgtak-búgtak össze az asszonyok méltatlankodva.

– Hát a Bodrog, a mi folyónk bizony itt kanyarog.

– De vajon mire kell az neki? – törték fejüket.

– Hiszen a kutakban a fertőzés asszonyok! Azért kell a folyóvíz neki – oktatta ki őket a falu borbélya. Magam sem iszom már a kerekes kutamból.

Eközben a Fő utca legszélső házához ért a legény. A kutya gyászos szűköléséből tudta már, hogy ott bizony nagy a baj. Megérzése nem csapta be. Szó nélkül ajtót nyitottak a kicsiny vályogházba. Somos Pista családjában a félelem és az aggódás volt az úr. Beengedték a homályba burkolódzó tisztaszobába, egyenest a haldoklóhoz, Vera asszonyhoz, aki szerény fakeretes ágyában feküdt felpolcolva, homlokát hidegveríték gyöngyözte, arca hamuszürkén hirdette a kínszenvedés nagyságát, csak kevés ideje lehetett már hátra.

– Segíthetünk még? – kérdezte remegő szájjal Somos Pista.

A gyógyító nem válaszolt neki, oldalt pillantva vette észre, hogy a konyha felőli ajtóból két riadt szemű gyermek kukucskál befelé.

– No, gyerkőcök szaladjatok a patakhoz és hozzatok gyorsan egy vödör vizet! – utasította őket a legény, miközben ő az asszonyt vizsgálta.

– A Bodroghoz? – kérdezte tágra nyílt szemmel a kisebbik fiú.

– Az hát a folyóhoz – parancsolta most apjuk is.

Negyedórába sem telt hozták a gyerekek a vizet. Becipelték a szobába, de a vándorlegény arra kérte a gazdát sietve forralja fel, aztán pedig hűtse le, de sebesen.

– Van-e kegyelmeteknek nádmézcukorkája? – vetette oda a szorgoskodó paraszt embernek, aki most mindent megtett volna, hogy életre hívja asszonyát.

Persze nem volt, kenyérből is alig. György ekkor, mert ez volt a gyógyító ember becsületes neve, a tarisznyájába nyúlt és elővett félfontnyi süvegcukrot.

– Olvassza ezt mind a forró vízbe! – parancsolta Somos Pistának.

A gazda szó nélkül így is tett, és közben aggódva nézte karikás szemű feleségét:

– Vajon él-e még?

Látta a lélek nem hagyta el, olykor halkan nyöszörgött, melle sípolva zihált, majd erőlködve kiadta gyomrának híg tartalmát éppen a párnájára. A gyógyító megtörölte az asszony arcát és kezét homlokára tette, majd halkan dúdolni kezdett valami különös éneket. Mindeközben elkészült a hűtéssel a gazda, vitte be a vizet a vándororvosnak. Az pedig egy mázas bögréből itatni kezdte a nagybeteget. Két-három kortyot lenyelt az asszony, de aztán köhögve kiköpte a többit. György kérlelhetetlen volt, még belé erőltetett ugyanennyivel. Aztán már csak dalolt, váltakozva hol magas, hol mély hangokat kiengedve torkán, mint valami őskori sámán és merőn nézte a szenvedőt, akinek szapora légzése kissé nyugodtabbá vált. Kis idő múlva aztán oldódtak gyomorgörcsei is. Fájdalmai pedig lassanként csillapodtak. Aprókat pislogott orvosára, mintha a hála fénye lopakodott volna könnyes szemébe. György most már úgy gondolta életben marad.

– No, nem lesz már baj – simogatta meg asszony hidegverítékes homlokát.

– Óránként itassa ezzel, amíg el nem fogy! Aztán menjenek újabb vízért és azt is forralják, majd hűtsék, és ha nincsen cukor, szerezzenek mézet, az is jó lesz! – mondta a szedelőzködő legény határozottan.

– De hát mivel háláljam meg, amit tett értünk a doktor úr?Talán egy kis gyümölcsöt a körtefánkról – toporgott Somos Pista zavartan. – Van még egy kis juhtúrónk is!

– Egyék csak meg a gyerekek. Egészséges az számukra. Hanem ígérje meg, hogy imádkozik a párjáért és gondosan ápolja. Jó asszony ez! Éljenek békében! – búcsúzott a legény, akit már tucatnyi falubeli várta a házon kívül.

Azon a napon négy embert hozott vissza a Halál angyalától György, a vándorlegény. Szigorú előírásait azonban csak némely házaknál tartották be az elkövetkező napokban. Azokban a házakban többé nem ittak vizet forralatlanul, eltemették a holtakat, és mindent alaposan megmostak étkezés előtt. Ott több halál nem akadt, másutt még vadul fertőzött és tizedelt tovább a kolera.

A dögvész elől Zemplén és Gömör népe erdőkben, szőlőkben és pincékben húzta meg magát. Sok falvat és tanyát hermetikusan elzártak a világ elől, oda még a madarak sem repülhettek be anélkül, hogy ólomsöréttel ne lőjenek rájuk a király katonái. Ám az indiai nyavalyánál is több halált okozott, hogy a lakosság a kordonok által elzárt területeken nem tudta a gabonaféléket és a gyümölcsöket betakarítani, amelyek az augusztusi sűrű és heves esőzések miatt a földeken és a fákon rothadtak meg. Az emberek éheztek, és aki a tilalom ellenére szüretelni próbált azt lelőtték a király katonái, mint a kóbor kutyákat. Holttestüket pedig ott hagyták az útszélén. Tucatjával feküdtek már ott mások is, szürkés-zöldbe játszó arccal, üveges tekintettel már felpuffadt, oszlásnak indult testükkel. A kolerások, akikhez senki hozzá nem mert nyúlni. Az élelemtől megfosztott emberek így hát jobb esetben gombával éltek, vagy fűrészporral elegyített korpával, és apróra vagdalt sással tartották magukban a lelket. Legyengült szervezetüket azonban még inkább megtámadta a „mirigy” vagy ahogyan a papság elnevezte, „Isten öldöklő angyala”, amely válogatás nélkül szedte áldozatait.

A kolera megjelenésével egy időben pánik és bizalmatlanság lett úrrá Észak- Kelet Magyarországon, forrt a harag a jobbágyok szívében. A kór tovább terjedésével pedig csak nőtt a feszültség. A „puskaporos hordó” végül elsősorban Zemplénben, továbbá Szepesben és Gömörben robbant fel. A kényszerű bezártság, az őrségállásra kötelezettség terhei, mindenekelőtt pedig az éhínség és a kór, elkeserítette a járvány által sújtott lakosokat.

A kutakba szórt bizmut portól rettegtek a jobbágyok. Úgy tartották, hogy az urak meg akarják őket mérgezni, hogy ivadékaik se maradjanak fenn. Még kevesebb vizet ittak hát, és így még többen haltak meg. Július elejére általánosan elterjedt az a híresztelés, miszerint a kolera biztosok és megbízóik azt tervezik, hogy kiirtják őket, mint a patkányokat. A parasztok ezért felkelő csapatokba tömörültek és több nemesi udvarházat megrohantak, felgyújtottak vagy leromboltak, lakóikat agyonverték, késsel vágták el a torkukat, kiegyenesített kaszával szúrták keresztül őket. Az öldöklésnek számos nemes ember és szolgálóik estek áldozatául. Míg végül a felkelést 1831. augusztus második felében leverték. A hangadókat felakasztották, követőikre pedig kegyetlen korbácsolás várt.

A július közepétől szeptember 27-ig tartó kolerajárvány következtében az országban összesen több mint félmillióan betegedtek meg, akik közül majdnem a fele esett a járvány áldozatául. A leginkább fertőzött vármegyék Abaúj, Zemplén és Nyitra voltak. A városok közül Pest szenvedte meg legnagyobb mértékben a járványt: lakosai közül majdnem másfél-ezren haltak meg. A járvány idejére elrendelt kordont országszerte végül 1831. október 3-án oldották fel.

Lostainer Lajos György az ősz beálltáig 37 faluban fordult meg. A rémülettel és kétségbeeséssel, a szenvedéssel és ínséggel találkozott lépten- nyomon. A poros utakon temetetlen hullák bűzlöttek mindenütt, mert nem volt, aki elföldelje őket. Az emberek kerülték egymást, hátha a dögletes kilégzés beszéd közben is rájuk terjeszti a halált. A falvakban szomjaztak, mert senki nem mert a kutak vizéből inni.  Ebben a szörnyű zűrzavarban itt is, ott is szájára vette a nép a vándorlegény nevét, csodákat meséltek róla. Hősi tetteket fűztek hozzá, a történeteket pedig egyik falu a másiknak adta tovább. Híre végül is Pestig eljutott, és azt mondták róla, képes legyőzni a halált, és úgy tanít a jóra, mint egy apostol.

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!!

Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

 

ez is érdekelheti

  • Anya, aki megtörte a háború átkátAnya, aki megtörte a háború átkát Valahol a Don kanyarban porlanak a néhai soproni polgár, Kertes László csontjai, azzal […]
  • Ördögi teremtőkÖrdögi teremtők Tizenegyedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család […]
  • Jeruzsálem a világ közepeJeruzsálem a világ közepe Amikor néhány évvel ezelőtt Jeruzsálem óvárosában a háromezer éves köveken jártam, […]
  • ForradalomForradalom Kilencedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család […]
  • Arányi Buda ostrománálArányi Buda ostrománál Ötödik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái […]
  • Az alvó tündérkeAz alvó tündérke Hatodik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család […]
  • Széchenyi gróf bebalzsamozásaSzéchenyi gróf bebalzsamozása Első részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái […]

Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: