2020
23
01

A propaganda bűnei

Megdöbbentőek és mélyen igazak Budapest főpolgármesterének sorai: “Azok a propagandisták, akik a valós problémák kibeszélése helyett azok elferdítésén és politikai furkósbottá faragásán dolgoznak, talán nem is sejtik hogy milyen iszonyú bűnök száradnak a lelkükön”.

Jómagam húsz évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy életem jelentős részét sérült gyerekek sorsának megjobbítására fordítom. Korábban évekig a média “bűvöletében ” éltem. Abban a furcsa és különös érzésben, ami az újságírót, műsorvezetőt, szerkesztőt elandalítja, abban a hamis hitben, hogy ő most más, mint a többi ember, jelentősebb és fontosabb, mert tollal és mikrofonnal a kezében képes irányítani, sőt befolyásolni egyszerű emberek, de fontos közéleti szereplők életét is. Sőt még a hatalom embereivel is kekeckedhet valamelyest, csipkedhet méltóságokat, jól értesülten játszadozhat  bennfentesnek számító információkkal. A megnövekedett öntudattal egyébként nem is volna baj. Egy valamit magára is adó tollforgató egészséges önhittség, pimaszabb önérvényesítési vágy híján nem is nagyon érvényesülhet. Az újságíróiskolákban ezt úgy tanították, hogyha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon. Hangsúlyozom ezzel tehát nem is volna semmi baj, mert persze az igazságot feltárni igyekvő riportert, ott ahol van mit takargatni, senki sem látja szívesen. Nagynevű íróink és költőink sokasága kezdte a pályáját ilyen a társadalmi visszásságokat feltárni igyekvő közíróként. Kiváló zsurnaliszták, hírlapírók, voltak ők, akik már irodalmi szinten művelték mesterségüket és akár egyetlen cikkükkel is maradandót, értéket adtak egy-egy emberi közösségnek. Hatottak a társadalom igazságérzetére, elgondolkodtatták, sőt cselekvésre késztették politikusainkat, nagyjainkat egy jobb világ érdekében. Ilyen volt  Jókaitól Móriczig, Mikszáthtól Máraiig, Adytól Szabó Lőrincig és Kosztolányiig sok remekelő közíró. Szomorú, hogy az ő példájuk ma már alig pezsdíti meg egy-egy pályakezdő, vagy akár pályán futó elhivatottságát. Dehát mondhatnánk nem is olyan időket élünk. Sőt a mai időkre inkább a zsurnalizmus, a közmédia elnyomorítása a legjellemzőbb, amikor minden és szinte mindenki a propaganda szolgálatában áll. Csak a jót, vagy annak látszatát kelteni minden eszközzel, egy rózsaszínűben játszó hamis világot az égre festve. Elvtelenül és szinte megelégedve azzal a baksissal, időnkénti díjakkal és kitüntetésekkel, amivel kormányunk és pártunk durva kezével a maga által rángatott  médiumok százait jutalmazza. Elég ha csupán arra gondolunk,hogy a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány markaiban mintegy ötszáz írott és elektronikus média termék összpontosul. És hogy munkájuk színvonalát hogyan mérhetjük le a legobjektívebben, arra a számtalan sajtóper, leleplezett hamisság, ferdítés és manipuláció utal. Mégis a legszomorúbb mércévé az a riport vált, amit a legutóbb, az első számú köztévében Karácsony Gergellyel, Budapest főpolgármesterével készítettek. Nem véletlen, hogy tapasztalatai a fenti velős nyilatkozat megtételére késztették. Épeszű és a legalapvetőbb erkölcsi tartással rendelkező ember ugyanígy megdöbben és ráébred erre az elborzasztó mai média valóságra. Mi lesz ennek a vége? Hová ferdülhet még a tájékoztatás teljes hamissága? A leleplező és igazságkereső cikkek totális száműzetése? A valósággal köszönő viszonyban sem lévő állapotok tükrözése? A sántító és vétkes részletek elhallgatása? Az objektív, minden oldalt bemutató feltárás, a vélemények ütköztetésének teljes  hiánya ? A mindennapos csúsztatás és annak manipulálása? Kinek jó ez? Mert annyi bizonyos, hogy ez már a regnáló hatalomnak sincsen javára. Ilyen médiaháttérrel a soron következő 2022-es választások megnyerésének esélye egyszerűen kontra produktívvá válhat. Dehát ezt a levest ők főzték maguknak…Nekik is kell majd megenniük.

Jómagam most már inkább kívülállóként, de mindennapos megfigyelőjeként a médiavilágnak, kettős érzéssel szembesülhetek. Egyrészt fájdalmas számomra, hogy nem is olyan régen még nagyobb becsületű és hitelű tollforgató szakmánk ilyen mélyre süllyedt. Másrészt megnyugtató számomra, hogy életem több, mint két évtizedét inkább arra a hivatásomra fordítottam, ahol a fő irányelvként az alázat, a megértés, a segíteni akarás és legmélyebb szeretet számít csak. Így aztán a valós problémákban élek, látom mások szenvedését és örömét, és osztozhatok is abban. Tudok a szívemből közvetlenül szeretet adni az arra rászorulóknak; és másokkal együtt növekedhetek földi szerepemben akár a csillagokig is, még ha olykor ebben az “előadásban” még mindig nagyon  sutának, bénának és olyan tehetetlenül is kicsinek érzem magam, hiszen immár húsz éve az új mércémnek az elesettek, a társadalom kivetettjei számítanak.

 

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: