Aknazár a vasfüggönynél

Igaz sokat írtam a soproni határőrökről, de csupán arról,amit a nyilvánosságra hoztak. A nyolcvanas években még “nagy titkokat ” őriztek. Minden évben elmehettem az állománygyűlésekre, ahol katonás rendben zajlott minden. Utoljára Frankó István ezredes volt a parancsnok, neki számoltak be a beosztottjai a Soproni Határőr Igazgatóság eseményeiről és rendezvényeiről, erről tudósíthattunk akkoriban. Csak később a rendszerváltás után derülhetett fény azokra a titkokra, amelyet persze féltve őriztek, de a szóbeszéd mégiscsak sok mindent a felszínre hozott belőlük . Az aknazár bárhogy is vesszük nagyon sötét ügy volt, amolyan sztálini módszer, de persze aztán ennek is vége lett. A leghitelesebb képet Papp Andrástól a a soproni műszaki század parancsnokától tudhattam meg erről. Ő maga is részt vett a robbanószerkezetek telepítésében ,de aztán a felszedésében is. Mindez a hatvanas évek elején történt, ekkor rakták tele az éles határt az 59-es mintájú, műanyag burkolatú aknákkal. A soproni határszakaszoknál az elmúlt évtizedek alatt százak meg százak szolgáltak. Voltak szép napjaik is,amikor a vasfüggöny átkáról megfeledkezhettek, a katonaélet mást is tartogatott számukra. A tavaszi soproni erdők, patakok, ligetek, harsány zöldbe öltözött tisztások egy-egy esemény nélküli szolgálat ideje alatt még álmodozásra is késztethették az egyébként géppisztollyal, zűrösebb esetekben támadó kézigránáttal ellátott hivatásosokat. A sorállományt pedig arra is,hogy megörökítse szolgálatának idejét. Mint ahogy erről is írtam: Sokan a szolgálat hátralévő napjainak számát, mások szerelmük nevét is belevésték a fákba. Nem lett örök emlék a feljegyzéseikből, hiszen a hatvanas évekből származóak már beleolvadtak a kéreg táguló, növekvő élő szövetébe. Majd a többi, későbbi véset is eltűnik az idő sodrában, miképpen készítőik is. Nem tudjuk milyen volt számukra az az utolsó nap, amikor végre megszabadultak a kötelező sorkatonai szolgálat terhétől. Nyilvánvalóan boldogok voltak. Pedig tágabb környezetükben, a vasfüggönyön túl számukra elérhetetlen, és szinte felfoghatatlan események zajlottak. Talán még énekelni is volt kedvük: “A határra indul már a sok járőrlegény,Búcsúcsókot int utána sok sok női kéz,Száz szál virágszál a sapkájukra hull,Közben a járőr messze elvonul”.

Már csak történelmi emlék, a félelem útja az a szakasz, amit a határsértőnek meg kellett tennie, hogy a szabad világba jusson. A “védelmi rendszer ” így nézett ki pontosan. -A határt megközelítő először egy 180 centiméteres magas kerítésbe ütközött. Az elszántabbak ezen átmásztak, aztán egy 8-10 méter széles nyomsávba jutottak, amelyet homok fedett. Így a nyomai rögtön meglátszottak. Ha ezen is túlhaladt, akkor ért el az aknamezőhöz, amelyre jellemzően semmilyen felirat nem figyelmeztette. A négy-öt méter széles sávban hálószerűen, egymástól méteres távolságban a földben feküdtek a pokoli eszközök. Ha valaki a szerencséjének köszönhetően ezen is átjutott, akkor még egy utolsó kerítés zárta el előle az utat. A kerítésoszlopok tövében várt rá az utolsó megpróbáltatás, itt úgynevezett bokorban ,azaz csoportosan rejtőztek az aknák a kerítésoszlopok tövében. Csak nagyon keveseknek sikerült ezt az ördögi csapdát is legyűrniük. Mégis sokan megpróbálták. Így a soproni K.Géza is, aki egy barátjával vágott neki az útnak pontosan 1965. augusztus 28-án. Így nyilatkozott erről: “Szüleinknek azt mondtuk, hogy a SOTEX művelődési házba megyünk buliba. Mire besötétedett Ó-Hermeshez értünk. Mindkettőnk zakóban, nyakkendőben vállalta élete legnagyobb kockázatát. Kúsztunk az erdőben, a bokrok között, és már elértük az egyik őrtornyot, amikor a félelem úrrá lett rajtunk. Ott remegtünk percekig, nem mertünk neki vágni, de aztán végül úgy döntöttünk , mégis folytatjuk. Bármily hihetetlen, aznap ennek a toronynak két őre súlyos törvénysértést követett el, elhagyták őrhelyüket és a közeli faluba mentek randizni ismerős lányokkal. (Később katonai bíróság döntött a sorsukról.) Mi pedig akadálytalanul átmászhattunk az építmény alatt. Átjutottunk az első kerítésen is. Egyre izgatottabban haladtunk előre, a bokrok ágain fémszerkezetek csilingeltek, aztán hirtelen felsüvített mellettünk egy jelzőrakéta. Ekkor már vártuk hogy elfognak bennünket. De semmi sem történt. Átkúsztunk a nyomsáv homokján, és egy füves, bokros területre értünk, amely mögött ott magaslott a szabadságba vezető utolsó akadály. Társam már húzta fel a kerítés drótját, magam pedig félig Ausztriában voltam…, akkor hirtelen hat akna robbant fel alattunk. Csak az iszonyatos dörejre és villanásokra emlékszem. Órákig eszméletlenül, vérben ázva feküdtem. Társam még háromszáz métert kúszott az életéért, az ő lábszárát letépte az akna. Nyakkendőjével közötte át a combját, hogy ne vérezzen el. Egy katonaorvosnak, későbbi soproni orr-fül-gégésznek köszönhetem ,hogy végre lehúztak az aknamezőről. Öt nap után tértem eszméletre. Ez alatt szüleimet nem értesítették, rengeteg vért kaptam, élet-halál között lebegtem. Még 1968-ban is műtétek sorozatát hajtották végre rajtam. A térdemből földet, bakelitdarabokat operáltak ki. Őrült világ volt az. Kárpótlást az élettől, szép családomtól, feleségemtől, diplomás gyermekeimtől kaptam. Testemen és végtagjaimon hegek sorozatai őrzik a múlt emlékét.

Később a határon is valamivel szebb idők köszöntöttek be. 1969-ben eltüntették az aknazárat. Elkezdődött a vasfüggöny új korszaka, SZ-100 típusú elektromos jelzőrendszert építettek ki. Ennek az volt a negatívuma, hogy túl gyakran bejelzett. Ilyenkor riadót rendeltek el, még akkor is,ha esetleg egy őz vagy vaddisznó volt a határsértő. A laktanyák ellátását, őrzését törzsszázad végezte, volt híradó, és nagy műszaki század a határ védelmi berendezések karbantartására. Tizenegy határőr kerület és 17 határőr őrs volt Sopronban. Az újoncokat az ország minden részéről hozták, volt kiképző zászlóalj, összesen három század. De mindez már a múlté. Az egykori határőrök, a napjainkban már kissé lassan cammogó öregemberként, ősz hajjal és fájó ízületekkel véletlenül elkirándulhatnak egykori őrhelyükig, megdöbbennek azon, hogy a fa még mindig milyen lojálisan magán hordozza egykori emlékeiket, fiatalságukat, érzéseiket, és talán megilletődnek azon, hogy az égererdő Brennbergbánya felett most is madárdallal és finom avarillattal, a soha meg nem álló szélfuvallattal őrzi a határt. Azt a határt, amit nekik is őrizniük kellett annak idején, és amit akkor még vasfüggönynek hívtak.

A Magyar Köztársaság határőrsége önálló közigazgatási szervként 1946-tól 2007-ig állt fenn. Európa többi országában a csendőrséghez vagy a rendőrséghez tartozott, egyedül nálunk őrizte önállóságát csaknem hat évtizeden át.

(A fényképen a Mucki-őrs előtti fák számtalan határőr kiskatona “bejegyzésével”. A felvételt Töreki Tibor készítette.)