2022
27
05

Röviden az orosz világképről

A fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Ahhoz, hogy egy nép lelki indíttatásait megértsük alaposan a dolgok mélyére kell néznünk. Az orosz vallásosság ősi gyökerei egy olyan világképbe torkollanak, ahol nem a mennyek birodalma az elsődleges, hanem a Földanya mítosza a döntő. Az anyáé, akinek nincs “mennyei vőlegénye”. A nyugati látásmód ellentéteként, ő Anya és nem Szűz. Ezért érdekes és különös jelenség volt az óorosz vallási kultuszban az úgynevezett “földbe gyónás” is. A bűnöket egy kiásott gödörbe súgták bele, amit aztán betakartak. Az orosz néplélek nagy ismerője, Dosztojevszkij rántja le a leplet regényeiben az orosz lélek archetípusairól, az erős faji és általában véve vett kollektív érzésről, az egyén szabadságának és kezdeményezőkészségének a lebecsüléséről, a női alárendelődésről, és az uralkodó feltétlen uralmának elfogadásáról, meg aztán a kegyetlenkedésre válaszként fellépő mély alázatról, amely szinte az önmegsemmisítésig vezet. Hát akkor a kérdés továbbra is fennáll, Kelet vagy Nyugat? Vagyis mi itt a döntő ebben a kérdésben, a nyugati kereszténység, az egyén szabadságának és az ókori görögöktől megörökölt demokráciának szellemisége, vagy a keleti kollektív tömegalázat és misztikum, egyetlen, napjainkban elnöknek nevezett uralkodó halálos, és beláthatatlan kimenetű szolgálatában ?A dolgok bizony ilyen mélyre vezethetnek és ha meg akarjuk érteni más népek, és a népek vezetőinek indíttatásait a múlt nagyon mély kútjába kell leásnunk. Valószínűleg megéri ez a fáradozás, mert mint felül írtam a fegyverek szavával soha nem lehet megérteni egymást. Itt több tudásra, több közeledésre, türelemre és főként kölcsönös megbecsülésre volna szükség. Mert minden egykoron kezdődött el, sok- sok ezer évvel ezelőtt. ( A képen Vlagyimir nagyfejedelem kijevi szobra, aki több, mint ezer éve elsőként vette fel a keresztséget és kötelezte erre alattvalóit is. Gondolatserkentő: Martin Putna. Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből.)


2022
27
05

Parragh adrenalinnal fizetne

Olvasom, hogy Parragh László nemcsak a pénztárgép csörgésében hanem egyéb motivációkban is bízik. Például abban, hogy a tanároknak jön a szabad nyaruk és délután négykor elmehetnek haza, vége a munkájuknak. A tűzoltókat meg a társadalmi megbecsültség és az adrenalin löket ösztönözheti. Tudom, hogy annak idején Parragh urat a szép olasz csempék motiválták és azokért kész volt nagy utakat is megtenni és akár éjszaka is izgulni, adrenalin készletét mozgósítani a megrendelés beérkezéséig. Valóban ehhez nem kellett olyan nagy matek tudás, és az irodalmi jártasság is akár hiányos lehetett. Az sem volt fontos, hogy tudja a Gaugamélai csatában mikor győzte le a perzsákat Nagy Sándor. Azt azonban tudnia illene, hogy minden társadalom fundamentuma a tudás pillérein nyugszik. Ezt a tudást pedig immár évszázadok óta az iskolában szerzik meg az emberek, a tanárok nevelői és oktatói munkájának köszönhetően. Éppen ezért a tanárok nem cinikus beszólásokat várnának éppen a pedagógusnap küszöbéhez érkezve. Hanem valódi megbecsülést. És nem már-már gúnnyal átitatott köszöntőket várnának, meg 1000 forintos jutalom alamizsnát. A megalázásból igaz kaptak már eleget. De megnyugtató jövőképet és a korrekt illetményt ettől a kormánytól még nem. Sajnos nem mai probléma ez. Szomorú, hogy már a 19. század végén a Trefort Ágoston vezette oktatásügy is hadilábon állt a néptanítók ügyével. Erről írta Gárdonyi Géza: “A tanítótól megkívánják, hogy intelligens ember legyen , tisztességes ruhában járjon. Legyen jól bútorozott szobája, zongorája; ha gyermekei vannak járassa azokat csinos ruhákban. Ugyanakkor a fizetések csekély kivétellel ugyanazok, amik ezelőtt félszázaddal voltak, de mások a követelések a tanító iránt”. Miért kell követni ezt az elszomorító példát, amikor akadtak nagyszerű közoktatásügyi minisztereink is, mint például Klebelsberg Kuno. Ő leginkább Európához szerette volna felzárkóztatni a magyar oktatási, kutatási és kulturális intézményeket, s ha jól megnézzük, látjuk, ezt is tette. Tartott attól, hogy iskolázatlanságunk miatt gazdaságilag sem tudunk majd felzárkózni. Az ő iskolái és az ő főiskoláin képzett tanítók nélkül nehezen keveredett volna ki a magyarság az analfabetizmusból és adott volna annyi híres tudóst és művészt a világnak. Most pedig mi a helyzet? Még a treforti időkhöz viszonyítva is siralmas és felháborító. Nincs önálló oktatási – és művelődésügyi minisztériumunk, az összevont semmilyen tárca élén egy az oktatáshoz semmit sem konyító belügyminiszter áll, aki szavai szerint nem ígér semmit, de azt be fogja tartani. Ami pedig azt a bizonyos adrenalin löketet illeti, az most már bizonyosan el fog jönni, nem csupán a tűzoltóknál, hanem minden társadalmi rétegnél, amint felébred az orbáni varázslatból. (A képen : A tanító örök és szent vállalása, az egymást követő nemzedékek oktatása és nevelése.)


2022
20
05

Emberség, amire szomjazunk

Forróság van és az emberek szomjaznak. A Bornapokra érkezők természetesen a kiváló borokra. És ez így is van rendjén, hiszen a soproni borvidék kínálata bőséges. A hangulat fergeteges. Van azonban a Várkerület másik oldalán egy másik esemény a 19. szám alatt. Itt nem a test örömére kínálnak javakat, hanem a szellemére. Soproni Horváth Józsefnek, az akvarell poétájának tiszteletére rendeztek ott megemlékezést. Míg az előbbi eseményt százak látogatják, addig a másikén talán mindössze három-négy  tucatnyi érdeklődő vett részt, de így is zsúfolásig megtelt a szépmívű, boltozatos terem. Nem tudom,hogy az elmúlt évtizedekben hányan látogattak el az ilyen eseményekre, mert erről nem készült statisztika. Csak azt tudom, hogy aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót, aki kíváncsi rá, megtalálhatja a megyei lap archívumában. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról szóló írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Csakhogy ebbe nem mindenki törődött bele. Ilyen a mostani emlékrendezvény szervezője Szabó Attila is, aki szinte naponta jelentkezik a digitális oldalakon állandó soproni galériát  követelő írásaival, a soproni képzőművészek alkotói munkájának méltatásával. Tudja ő,hogy a legtöbb esetben szélmalom harcot vív, mégsem adja fel. Tisztelem és csodálom is kitartását és rendíthetetlen küzdelmét. Most a Soproni Képzőművészeti Társaság égisze alatt rendezte meg azt az eseményt, amely azoknak készült, akik a bornál és mulatságnál is többre szomjaznak. Nagy kár,hogy közönségének átlagéletkora inkább a félévszád fölé sorolható be. Hol vannak a fiatalok? Minden galambősz fej bizonyosan ezt a kérdést teszi fel önmagában. Kik viszik majd tovább a soproni kultúra, és annak egyik legnemesebb ágának szeretetét és patronálását, ha nem ők ?Éppen az ügy harcosszívű mecénásának, Szabó Attilának beszédében hangzott el: Mi is a művészet? És itt József Attilát idézte, alighanem a lényeget pedig úgy fejezte ki, az emberség. Hát ez az. Fején találta a szöget. Mert ha valami leginkább hiányzik mai, háború és politika gyötörte világunkból, akkor az emberség az. Nos akik erre a rendezvényre egybegyűltek, azok mind erre szomjaztak, az emberségre. És amikor Soproni Horváth József emlékeiről szóltak, megidézve a város korábbi nagy szellemeit,mint Mollay Károlyt, László Gyulát, Becht Rezsőt és mind a többieket, akik a nagy művésszel valaha  kapcsolatban voltak, akkor itták magukba ezt a különös spirituszt, ami igazán részegítő, mert a múzsák készítették azt, Apollón Isten receptje alapján, az örök európai kultúra tiszteletére. Aztán amikor vége lett a rendezvénynek,ki-ki átmehetett a Várkerület mások oldalára, kortyolni egy jó pohár soproni bort is a korai nyárestében.  Jól esett az a nem mindennapi szellemi feltöltődés után. Végtére a testnek is meg kell adni az örömét.


2022
08
05

Ahol Gárdonyi orgonált

Ez itt Gárdonyi Géza szüleinek a háza Szőlősgyörökön. Itt élt évekig a házaspár, Ziegler Sándor és neje Nagy Terézia. 1860 -ban kötöttek házasságot a szőlősgyöröki templomban. Gárdonyi Géza ebben a templomban orgonált és többször meglátogatta szüleit is. Április utolsó napján végigsétáltam a kicsi falun és a somogyi dombok tetején megbotló alkonyati napsugárban elgondolkodtam nagy írónkról. Milyen hatások érhették életében, ami az alkotásra ösztönözte. Feljegyezték róla legnagyobb műveit egri magányában írta. Sokszor elzárkózva a külvilágtól, még az ablakokat is bezsaluzottan hagyva. Nem lehet megismerni egy nagy írónak az életét akár még töredékeiben sem egy rövid sétával. Szellemiségéből azonban kaphat ízelítőt az ember. Abból is,amit nem a könyvei, színpadi művei, versei, tárcái tükröznek vissza. Édesapja zaklatott életű feltaláló volt. Kossuth fegyvergyárosa, a Habsburg bosszúvágy üldözöttje, malomépítő, nyugtalan természetű ember. Sopron közelében, Nemeskéren született, felnőtt éveiben végigutazta az országot. Az édesanyáról jóval kevesebbet tudunk, de Gárdonyi elsősorban tőle örökölhette lelki finomságát, írói érzékenységét. Gárdonyi rengeteg művét, egyetlen irányzathoz sem tartozó alkotásait ez a szelíd falu is megihlethette. Erre gondolok miközben lassan felsétálok a györöki dombra, ahol a templom is áll, és ahol az Egri csillagok írója valamikor megszólaltatta az öreg orgonát. Ezúttal is megfogadom, hogy többet, sokkal többet olvasok még Gárdonyitól, ha tehetem. Eldurvult világunkban léleknemesítőek a művei. Színes és nagyon ízes a nyelvezete. A rengeteg álnéven író Gárdonyi, meglepően viharos magánélete megbújik sorai között. Nemcsak történelmi regényeket írt, hanem alkotói korszakának utolsó éveiben már lélektani regényekkel is gazdagította irodalmunkat. Ilyen az Ida regénye is. Milyen nagy író volt szerzőjük! Erre gondolok most és tisztelettel fejet hajtok a nyugati horizonton eltűnő napkorong felé, aminek utolsó piros sugarai a szülői ház tetejéről búcsúznak felém. Be kell látnom, magyarságunk hatalmas értékeinek rejtelmeit akár egy kis falu is őrizheti.

2022
29
04

Viráglánc

Ez a kor sötét lelke. Egy különleges hadművelet árnyékában fekszünk az ágyba és ébredünk másnap reggel. Jó annak, aki a mindennapi gondok szorításában el tud felejtkezni erről a fenyegető árnyékról. És talán jó annak is, aki még mindig csatározik a nagy választási vereség után, pro és kontra. A vesztes oldalán újra és újra feltéve a kérdést, mi volt az oka, a győztesén pedig a választ, nyertünk megint, a Holdról is láthatót, tehát fogd be a pofád és örülj, hogy élsz.  Lehet, hogy cinikusnak is jó lenni, olyan embernek, aki megvető és gúnyos magyarázatot képes adni mindenre, amolyan lenéző magasságból, keserű humorral fűszerezve. Sok- sok ilyen véleményt lehet olvasni manapság a digitális médiában. Azt hiszem pótcselekvés ez, valamiféle belső feszültség levezetése. Ám bizonyosan nagyon rossz a lelkiismeretesek egyre szűkebb táborának. Ők érzik, hogy nagy bajok készülődnek, de ellene semmit sem képesek tenni. Mit éreznek a lélekben élők ? Bizony jeleket látnak, nagyon ijesztő jeleket. Az egyre dráguló élet persze nem igazán jelzés. Az atomháborúval való fenyegetés sem az. Még az olajcsapok elzárása sem egyértelműen figyelmeztetés. Ilyenek korábban is voltak, túléltük. A korábbinál nagyobb zavarodottság már inkább az. Meg a rossz alvás és a terjedő szélsőséges  hangulat. A múltba tekintés és a volt jobb korokról való álmodozás. A gyűlölet és az irigység fokozatos elterjedése. A kipattanó indulat másokra és  önmagunkra zúdítása. Az egyre zajosabb világ, amiben a csend immár fájdalmat okoz. Kétségtelenül valami készülődik, amit csak ezek az érzékeny lelkületűek képesek kifinomult idegrendszerükkel felfogni. A többieknek meglehet jobb, ők úgy élik hétköznapjaikat és ünnepeiket is,mintha mi sem történt volna. Aztán ha jön a baj, akkor csak nagyot sóhajtva vállukra veszik annak terheit és a szenvedést is könnyebben átvészelik, mert nem vártak rá, csak váratlanul belecsöppentek.

Vajon fel lehetne -e készülni? Árstoppal és 3,9 százalékos nyugdíjemeléssel nem. A Brüsszellel való barátkozóbb hangnemmel sem. Minden nagy történelmi krízis ezért felkészületlenül tört rá az emberiségre, vagy egy-egy nemzetre. Sokan  érezhették, a már említett érzékenyebb lelkületűek főleg, hogy valami közeleg, valami nagyon nincsen rendjén, konkrét jelzéseket is kaphattak az emberek, például a tatárjárás, vagy a török dúlás,  az első és a második világháború előtt meg pláne. Mégsem tettek, tehettek semmit. Imádkozhattak, mint amire most is felhívta a világot egy nagyszerű pápa. És ez nagyon szép dolog, de a bombázások, a tömeghalál és a pusztítás ellen eddig még sajnos nem segített. Mi segíthet hát akkor? Arra gondoltam, hogy akár egy virágszál is. Aki élni akar, aki hisz az emberiség jövőjében, nemzetének boldogulásában, az vegyen a kezébe egy most nyíló virágszálat, nézze meg jól, hogyan szépül, hogyan illegeti magát, hogyan  harsánykodik a tavaszban. Ez maga az élet. Adja tovább ezt a virágot egy másik embernek, mondjon egy jó szót hozzá, egy boldogító igét, és ha lehet simogassa meg a viráglánc továbbadójának kezét, még ha öreg is, vagy az életbe belefáradt az a vén tenyér, vagy fiatal rugalmas élettel teli, életerős szívből táplált  kéz. Adja tovább, míg a Földön körbe ér.  Mert meglehet ez az utolsó esély, a szeretet esélye, ami most a világ megmentője lehet. ( Én már elkezdtem.  Kertem szívvirágját adom körbe!!!  Azzal a kiegészítéssel, hogy persze az imádság is nagyon fontos ehhez, annak aki hisz a világ Teremtőjében, aki ezt a kis virágot is teremtette. )


Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d bloggers like this: