Végre eljött a nagy nap. Jákóy Bandival Adamovich professzorék házához startolunk, majd onnan a University of British Columbia, magyarul Brit Kolumbia Egyetemét vettük célba. Már nagyon vártam ezt a találkozást Adamovich Lászlóval is, hiszen a legidősebb professzorok egyikével hozhat össze a sorsom, aki már a forradalom előtti években tanított, órákat adott a soproni főiskolásoknak, ekkor nyerte el tőlük a Cinke ragadványnevet, márpedig köztudomású, hogy a diákok csak azoknak a tanáraiknak ajándékoznak ilyet, akiket vagy nagyon nem kedvelnek, vagy éppen ellenkezőleg sokra tartanak és megbecsülnek. Professzorunk esetében mindenképpen az utóbbi keresztségről volt szó. Erről magam is meggyőződhettem, amikor találkozásaink alkalmával megnyílt számomra egy melegszívű, jó humorú és világnézetében is bölcs tanárember. Talán számára volt a legnagyobb kockázat elhagyni a hazáját, mert négy kis gyermekkel és egy aggódó feleséggel, aki mindenáron maradni akart, ez félelmetesen nehéz helyzetnek bizonyult.

Cinke professzor Nyugat-Vancouverben lakott. Odaérkezésünkkor egy zöldövezeti, takaros családi ház előtt parkoltunk le. Többszobás, emeletes hajléka pedig, akár a Löverekben is megállta volna a helyét. Sopronból áttelepített gesztenye- és cseresznyefák, a kertben virító erdei ciklámenek adták meg a villaszerű épület különös hangulatát. Elöl tornácszerű építmény és a belső szobákban a falakon otthoni tájakat idéző képek és hangulatos fali tányérok, fafaragványok, színes dísztökök sorjáztak. Ilike néni, Adamovich professzor felesége, mosolygós magyar asszony, eredeti baracklekvárral töltött palacsintával kedveskedett, ami valószínűleg az itteni éghajlaton nem teremhette meg a hozzávaló alapanyagot, bár az is igaz, hogy az Okanagan védett völgyében még szőlővel is kísérleteztek az utóbbi időben, nem is kevés sikerrel. – Olyan gyorsan kellett dönteni a menekülésről, hogy a tűzön fortyogó paprikáscsirkét sajnáltam a leginkább otthagyni – mondta nevetve a professzor.

-Azt viszont a fene sem bánta, hogy a Soproni Erdőmérnöki Főiskola személyzeti osztályának vezetőjét, Bognárné elvtársnőt sikerült örökre elhagyni, aki korábban azt közölte velem, hogy vallásos emberként semmiféle előléptetésre ne számítsak. Szobakonyhás lakásunk nagyobbra történő cseréjében sem reménykedhettem, pedig akkor 1956 őszén már hatan voltunk, hiába adtam be többször is a kérvényt a soproni lakáshivatalnak.

Az egyetemre induláskor autót cserélünk és most a Pontiacot elhagyva Oldsmobile-lal folytattuk útunkat. Félúton megálltunk annál a kilátónál, amelynek panorámája a Fraser-folyó torkolatára nyílik. Itt úsztatják le a British Columbia északi részéről, az ősvadonban kitermelt fát. Régi eljárással tutajokká alakítják a frissen kivágott hatalmas törzseket. Így postázzák őket akár 5-600 kilométer távolságból is. Kalandos útja során időnként elszabadul egy-két fatörzs, ezeket bárki kihalászhatja, erről egy évszázados törvény gondoskodik, sokan élnek ebből a partvidéken, motorcsónakokkal gyűjtik össze az értékes uszadékfát.

Hamarosan ott is voltunk az egyetemnél, amely óriási kiterjedésű, csupán erdőből 2600 hektár tartozik hozzá. Ottjártamkor 26 fakultás, köztük orvosi, erdészeti és teológiai is működött a U.B.C-in. Szinte felsorolhatatlan a kiegészítő szociális építmények száma, diáktanyák, teniszpályák, fedett uszoda, tanári lakások és a diákszervezetek épületei alkotják. Az egyetemi szenátusban a diákok 1/8-ad részt képviselnek. Beleszólhatnak az oktatásba, az egyetemi élet fontos kérdéseiben voksolhatnak, demokratikus szavazati jogokkal rendelkeznek. Több ezer hallgató folytatja itt tanulmányait, többségében kanadaiak, de a harmadik világ országaiból is sokan érkeznek.

(A fényképen jobboldalon alulról: Rétfalvi László, Kozák Antal és jómagam. Balról alulról: Pendl Ferenc és Józsa László. Középen az asztalfőn: Adamovich László.)

Józsa Laci, már ott tartózkodásom első napjaiban „könnyű” -35 kilométeres- gyalogtúrára csalogatott a környező hegyekbe. Persze ő úgy ismerte a Vancouvert övező legmagasabb hegyeket is, mint a saját tenyerét, ámde az én kedvemért, most könnyű falatot választott. Célunkul tűztük ki a Mount Strachan 1450 méteres csúcsát. Csak később tudtam meg, hogy két balekkel, az 56-osok legfiatalabb egyetemi hallgatóival, hozott össze a sorsom, Józsa Lacival és Rétfalvival, aki szintén a László nevet kapta keresztségében. Kísérőnk ,volt még Bob, egy vérbeli medvevadász, aki természetében semmiféle puskásember jellemét nem mutatta, humora azonban el nem hagyta végig az utunkon, hiszen még a fekete medve morgását is élethűen utánozta, amikor az egyik bokorból ránk ijesztett, majd harsány nevetéssel nyugtázta tréfájának hatását. Az odavezető úton, amit egy sötétkék Dodge terepjáróval tettünk meg, áthaladtunk a Yelow Ciprus Parkon. Itt kiszálltunk egy tisztásnál, gyalog folytattuk utunkat és mindjárt első meglepetésként óriásméretű vargányákat fedeztünk fel. Józsa Laci máris leszedett néhányat és tőle megtudtam azt is, hogy igazi gombász birodalomban járunk, egyébként is végig a természetről beszélt gyaloglásunk alatt és élőben mutatta be a fákat, virágokat, kősziklaképződményeket, a jégkorszakból fennmaradt kék tükrű tavakat. Egy ilyen tengerszemnél, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak, merített a kulacsommal, de amikor megkóstoltam tartalmát, mintha ólomnehéz folyadék csurgott volna le a torkomon, hiába számítottam én frissen szomjoltó vízre, évezredek jégolvadása, hegyvidéki esők zamata vegyült egybe a különös koktélba. Később óriási fenyők kísérték utunkat. és amikor arra gondoltam, hogy ennél csodálatosabb teremtményeket, amiket a kanadai vadon felvonultatott és bemutatott közvetlen közelről, már nem lehet többet produkálni, előállt a nap csúcspontjával. Egy sziklák övezte meredélyben, óriási, vastag vörös cédrusra lettünk figyelmesek. Mind a négyen ámulva álltuk körbe a fák királyát, a környező erdők fejedelmét. Józsa Laci ekkor hátizsákjából elővett egy kis fúrószálat – mint később kiderült a saját találmányát – azzal pedig legnagyobb csodálkozásunkra finoman behatolt a famatuzsálem törzsébe. Az óvatos művelet után kihúzta a vékony fapálcikát, majd leültünk és hosszú- hosszú perceken át olvastuk a cédrus évgyűrűit. Jól emlékszem pontosan 1102-ig jutottunk el. Ez volt a hatalmas fa életkora. Mert vénebb volt ez a fa, mint Magyarország, már erős és sudár törzse volt, akkor is, amikor a mi Szent István királyunk megalapította államunkat. És mi mindent láthatott ez az erdei csoda, hány évszakot, mennyi fagyos telet és sarjadó tavaszt, lágymeleg nyarat hordozhatott ágai között? Madarak ezreit, medvék, farkasok, jávorszarvasok százait láthatta és indiánokat, ennek a partvidéknek ősi lakóit, akik pontosan ebből a fafajtából faragták évezredeken át szobraikat és totemoszlopaikat. Valóságos esőerdei katedrális volt ez a fa, ezért hajtottunk hát fejet neki, ezért adtuk meg a tiszteletet matuzsálemkorú szellemének. Különös szertartásunk közben eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam II. Lajos bajor király szigorú szabályt alkotott a királyi erdők vén tölgyeinek tiszteletére, minden katonájának és még látogatóinak is megparancsolta, hogy a hatalmas erdei tölgyek előtt egyenként tisztelegjenek. Úgy látszik a kicsit bomlott agyú uralkodó is jól tudta, hogy a toronymagas fák, valódi életfák, akik büszke törzsükben és messze szétterjedő ágaikban misztikus titkokat hordoznak, gyökereikben pedig földbe süllyesztett kincset talál, aki a mélyben ásni kezd.

A csúcstámadás egyébként meglehetősen párás időben kezdődött el. Már az elején alaposan kimelegedtünk, homlokunkat veríték borította el. Fáradságunkért kárpótolt bennünket a természet lenyügőző szépsége ,mintha minden az indián regények tájleírásaira emlékeztetett volna, Ahogy az évszázados avarban lépkedtünk, úgy éreztük mintha valami vastag és mély szőnyegen rugóztak volna lépteink. Nyirkos ködfoltok ölelték át az embert, páfrányok és korpafüvek burjánzottak mindenütt, hatalmas fenyők nyúltak az égig. Mit is írt erről Faludy György kandadai emlékeiben: „Akármi az igazság, ragaszkodom a magam nómenklatúrájához, mert ennél zöldebb, mohába és áttetsző harmatba öltözött vadont elképzelni sem tudok.” Azonban ahogy egyre feljebb értünk, lassan eltünedezett ez a mesebeli táj és kősziklák, alacsony fenyők , az európai ember számára ismertlen virágok kerültek elő. Rengeteg tűzvirág, amely arról híres, hogy hatalmas tüzek után, ami errefelé meglehetősen gyakori, elsőként bújik elő a még felperzselt földből. Még feljebb jutva hófoltok tarkították az egyre kopárabb vidéket. A hegy déli oldalát meg áfonyabokrok borították kékbe, melyek a barna medvék kedvenceinek számítanak. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágtunk, csodálatos kilátás nyílt az alattunk húzódó tengeri öbölre és a távolba kibontakozott Vancouver sziget párátlan szépsége, amely Magyarország kétharmadát kitevő önálló sziget, Kanada észak-nyugati partjainál, a Csendes óceánban.

(A felvételen jómagam Józsa Lászlóval és Rétfalvi Lászlóval,akik 1956-ban elsőéves hallgatók voltak Sopronban. Gombavadászattal indult a túránk )

Rövid kis csetepaténk után Feri mindjárt barátságosabb hangnemre vált és meghív kelet-vancouveri otthonába. Estére indulunk a Pendl családhoz. Ehhez azonban át kell jutnunk a belváros egy részén, ahol toronyházak, banképületek, bevásárló központok és szállodák fogadnak bennünket. Áthaladunk a Hotel Vancouver mellett, amely a város legpatinásabb épülete ebben a műfajban. Híres történetek fűződnek hozzá, 1939 -ben VI. György király és Erzsébet királyné töltött itt el néhány napot kanadai látogatásuk alkalmából. 1968-ban pedig, amikor némi enyhülés volt tapasztalható a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió kapcsolatában, Alekszej Nyikolajevics Koszigint látták is vendégül. A szálló elé kivonult tüntetők, az elnyomott nemzetek fiai füttykoncerttel, fujolással fogadták a szovjet minisztertanács elnökét. Voltak azonban olyan kanadaiak is, akik vörös zászlókat lobogtattak a magasrangú politikus fogadásra. Ekkor lépett elő egy medvetermetű litván, aki nem sokat teketóriázott és a kommunista érzelmű kanadaiakat egyenkét bele hajigálta a város legnagyobb szökőkútjába. Természetesen a helyi újságok szenzációként tálalták az eseményt. Nem kevésbé volt valódi bulvár hír a sajtó számára, amikor Frank Sinatra és Richard Burton tért be a szállodába egy vacsorára, egyenesen San Franciscoból jöttek tengeri vitorlásukkal. A két híresség már előzőleg alaposan a whiskys pohár mélyére nézett, amikor beállítottak az étterembe, nem csoda, hogy ilyen állapotban óceánjáró hajók egyszerű matrózainak benyomását keltették. A pincérek nem ismerték fel a két viharkabátos férfit, sőt mi több ki akarták dobni őket, emiatt azok óriási patáliát csaptak. Végül, amikor tisztázták kiket láthatnak vendégül, maga a szálló igazgatója és személyzete kért elnézést a két garázdálkodó hírességtől és ingyen díszvacsorában részesítették őket…

(A fényképen Jákóy Endrével üldögélek a kompátkelőben.)

A karácsony előtti napok mindenkit megterheltek érzelmileg. Haza gondoltunk, az otthonainkra, ahol már készülődtek a szentestére. A fenyőfaállításra és a családtagok találkozásaira. Édesanyánk kalácsára, az ünnepi vacsorára és az ajándékozásra, ami akkor 1956 telén, a forradalom utáni hetekben ugyancsak szerényre sikeredett, de a legnagyobb szomorúságot mégis az okozta, hogy nélkülünk kellett szeretteinknek az ünnepet eltölteni. Később évek múltán nem titkolhattuk el, hogy menekült csoportunk tagjai akkoriban kétségbeejtően egyedül érezték magukat, úgy gondoltuk a világ megfeledkezett rólunk. A hellbrunni Rosenau táborban, Salzburg külvárosában szállásoltak el bennünket. Fűtetlen deszkabarakkokban, silány vacsorák mellett töltöttük a téli éjszakákat. Csak a remény tartott életben bennünket, hogy hamarosan sorsunk jobbra fordulhat. Az első kedvező változás akkor ért el bennünket, amikor karácsony előtt néhány nappal vendégeink érkeztek. Jól öltözött, finom úri hölgyek, akikről kiderült, hogy az osztrák arisztokrácia képviselői voltak valamennyien és a magyar menekültek megsegítésére hirdettek akciót és gyűjtöttek adományokat. Sorsunk nehézségeit nem kellett szavakkal ecsetelnünk, látták a nyomorunkat, a fűtetlen szobákat, ahová a rossz szigetelés miatt beáramlott a salzburgi hegyek jéghideg lehelete. Azt is megtudták tőlünk, hogy gyakorta csak egy tányér leves a napi élelmünk, tisztálkodni pedig ezek között a körülmények között egyáltalán nem tudtunk. Utólag sok hírt adtak arról az újságok, hogy a nagyvilág nemzetei óriási segítséget nyújtottak az ötvenhatos magyar menekülteknek és ez teljességgel igaz is volt. Mi magunk is megtapasztaltuk, mert látogatóink még aznap este szénnel megrakott teherautót irányítottak a barakkjainkhoz és mi végre megrakhattuk a vaskályhákat, amelyek rövidesen kellemes meleget árasztottak.

Hölgyismerőseink másnap reggel rengeteg élelmiszer csomaggal tértek vissza. Ládákban hozták segítőikkel együtt a frissen sült kenyereket, vajat, kolbászt és szalámikat.

Aztán eljött a jótékonyság legszebb napja. December 22-én meghívtak bennünket egy igazi karácsonyi vacsorára. Salzburg belvárosában egy díszes étterembe gyalogoltunk le, ahol bőség asztalok vártak bennünket. Mielőtt pedig neki láttunk volna a finom ételeknek és italoknak a felszolgáló hölgyek kórust alkottak és énekelni kezdtek. A legszebb karácsonyi dalokból válogattak, megszólaltatták a Csendes éjt is, persze németül adták elő azokat, mi pedig a Menyből az angyallal viszonoztuk kedvességüket, szívük jóságát és szeretetét, bár igaz alig tudtunk énekelni a meghatottságtól, még a legkeményebb szívű erdésztárasaink is könnyeiket morzsolgatták.

Ám ezzel még nem ért véget az emlékezetes nap, amit azzal tetőztek be, hogy sporttáskákat osztogattak mindenkinek, tele édességgel, ajándékokkal és egy 100 schillinges bankóval. Később elkérték otthoni hozzátartozóink címét is, hogy nekik is ajándékot küldhessenek.

(Hahn Fülöp soproni erdőmérnök hallgató visszaemlékezései alapján)

(Fényképünkön a Csendes éj kápolna Salzburg mellett, a helyszín, ahol a híres dal megszületett.)