Drága Gábor Barátom! Legkedvesebb Balekom, Csavar !

Legutóbbi leveled alaposan felrázott engem a vancouveri hétköznapok kényelmes nyugalmából. Számomra különben is nem múlhat el egyetlen óra sem , hogy ne gondolnék az utolsó napunkra, ott Sopronban, amikor a Dimitrov téri kollégiumban hajnalban Bognár néni riasztott bennünket: jönnek az oroszok Sopron felé! Azon a napon dőlt el a mi sorsunk. Van, akinek szerény reggelije maradt a kollégiumi asztalon, mások az előző nap behordott téli tüzelőt hagyták ott, lángjai soha többé nem melegítették fel őket. Aznap a búcsú szót töröltük elménk szótárából. Mert búcsúzni nem jutott idő, még a legszeretettebbekkel sem. Azt mondják mi vértelen forradalmat csináltunk Sopronban. Barátom, te is tudod, hogy nem rajtunk múlott, amikor az egyetemisták kivonultak október 23-án a város utcáira, a rangosabb épületek tetején ávósok bújtak meg géppuskáikkal. Tudtuk és láttuk ezt jól, a postaépület tetején golyószórókkal „üdvözölték” a forradalmunkat, ezért az Erzsébet utca helyett a Mátyás király utcában vonultunk tovább a Széchenyi tér felé. Most azon tőröm a fejem, hogyan lehetséges, hogy mi hatos sorban meneteltünk, kart karba öltve, diáknótákat énekelve, elöl pedig két waldenes diákkal, akik koszorút vittek a kezükben és egy táblát: „Együtt a lengyelekkel!” Ma el tudnál képzelni egy ilyen életszínpadi víziót? Csodálatos képet? Eljátszottam a gondolattal, adott esetben, ha a történelem megint ilyen helyzetbe sodorná országunkat, erre az esetre maradna – e még lelki erő, összetartás, közösségi hit és lelkesedés a mai ifjúságunkban? Honnan vettük akkor a bátorságot, miből eredt a mi fegyelmünk és büszkeségünk, miként voltunk képesek közös szívdobbanásunkra lépdelni? Aznap nem féltünk a haláltól. „Tudtuk, hogy maguk mások”- suttogták nekünk nem egyszer könnyes arccal a soproni emberek. Igen azok voltunk: „mások”. Pedig csak egyetlen provokatív lépés kellett volna és a Mosonmagyaróvárihoz hasonló sortűzben gyarapíthattuk volna a magyar történelem mártírjainak számát.

Mi, amikor meghallottuk a rádióban a fegyverek ropogását, nem hagytuk , hogy továbbra is becsapjanak bennünket és a lángot, ami felébredt a lelkünk mélyén mindenféle fondorlatos ígéretekkel eloltsák. Olyanokkal vállalkoztunk a nemzetőri feladatokra, mint Benkő Géza, Bölecz Béla, Kékesi József és a többiek, még hosszan sorolhatnám. Nagyszerű srácok valamennyien. Csak Bölecz Bélát ismertem jobban, akinek az édesapja kovácsmester volt Szentgotthárdon. És állítom neked, az apai példa sok-sok nemzedéken át meghatározza egy-egy család jövőjét is. Mert Béla apja egy becsületes, szorgalmas iparosember volt, szülőfalujának Farkasfának legerősebb embere, aki egyenes beszéddel és egyenes gondolatokkal még a falubírói rangot is elérte. Nem volt mese és nem volt kitaláció, amikor az öreg alakjából legendát szőttek, mert amikor a háború végén az oroszok mindenütt fosztogattak és nőket erőszakoltak, ő nem félt a haláltól, ha igazságot kellett szolgáltatni. Falubíróként kiállt egy szerencsétlen család mellett, akiknek már betevő falatjukra sem tellett, de volt szép lányuk és még egy öreg kordélyuk, ami kellett a muszkáknak az összezabrált holmik elszállítására. Amikor az egyik Iván lekapta a tartóláncot a kocsirúdról és a családot védelmező bíróra csapott, a kemény kovács elkapta azt és kitépte az orosz kezéből, majd megforgatta a levegőben az elképedt tolvaj előtt. A többi orosz azonnal géppisztolyra töltött, de valami csoda folytán egyikük sem lőtt. Pedig mit ért akkor egy ember élete! Talán az erő látványa a csodálatra méltó bátorság fékezte meg őket, de fegyvereiket végig a Bölecz édesapjára szegezve lassan elvonultak.

Hát ilyen fiúkkal laktam én együtt a Dimitrov téri diákszállón és ilyen férfivá érett társakkal harcoltam a forradalom napjai alatt. Mert harc volt ez az őrjárat éjjel-nappal Sopron utcáin. Amikor vége volt a szolgálati napunknak, gyakorta éhes gyomorral feküdtünk le, és amíg az egyetemi pincébe zárt ávósoknak napi háromszori étkezést biztosítottunk, addig mi nemzetőrként alig jutottunk néhány falathoz, maximum a segélycsomagokból kapott csokoládéhoz és egy pohár teához. Hát ilyen bolondok voltunk mi. De apáinktól ezt tanultuk. Ilyen tartást és hitet örököltünk. Aminek persze az ellenkezője is igaz. Ismertünk olyan családot Sopronban, ahol a kék-ávós családfő az ötvenes évek elején parasztgazdák zaklatásra specializálta magát. Elhurcolás, kényszermunka, beszolgáltatás és kínzások, de ezt mindenki tudja. Ha jól értesültem, ennek a családnak egyik fia ma egy sikeresnek számító nagy múltú napilap főszerkesztője. Nem tudom volt-e az ő szívében megtisztulás? Önvizsgálat? Megbánás és vallomás. Legalább elhatárolódás a múlt, az apák bűnei miatt. Nálunk 56 katarzisa lehetőséget adott volna erre. Ám a vesztes forradalom, a magyar öntudat vérig sértése és megalázása más irányba terelte a dolgokat. Hiszem, hogy sokan, sok mindennel tartoznak még ebben a hányatott történelmi fordulókkal bővelkedő kis országban. De erről majd legközelebb…

Fájó szívvel írom le ezeket a sorokat. Nagy kérdések ezek. Választ rájuk szinte senki sem adott még. És Neked van igazad, öreg, drága balekom. A mi napjaink megvannak számlálva. Nem tudhatjuk, közülünk ki kapcsolja le legutolsóként a villanyt. Velünk egy korszak is végleg eltűnik majd.

Szívből ölellek! Legközelebb, ígérem írok majd a családról is.

Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

( A fényképen a mai nemzedék emlékezik 56-ra. Az Országos Erdészeti Egyesület lapjában jelent meg 2016. október. 26-án. A forradalom 60-ik évfordulóján).

Dzseki bácsi, egy letűnt világ „szupersztárja”

Ahogy az idő haladt Dalmai Péter egyre gyakrabban várta az unokáját, hogy folytassák memoárjának megírását. Dávid most nagyapjának soproni történeteit vette magnóra. Amiről az öregúr beszámolt az teljesen idegennek tűnt a vancouveri hétköznapok forgatagában. Mégis elemi erővel hatottak rá, hiszen nincsen új a nap alatt, ezek a történetek a múltból ágaztak a jelenbe és komoly tanulságokkal szolgáltak számára is.

-Tudod Dávid, Sopron az élmények tárháza volt. De kellett egy karmester, aki a „zenekar” összjátékát képes volt irányítani. Ilyen volt Dzseki bácsi, az örök diák, aki 1922 -ben iratkozott be a főiskolára és 1951-ben végzett ott. Igazi mókamesterként szórakoztatta a diáksereget, de népszerűsége túlmutatott a hallgatók sokaságán. Követőinek se szeri, se száma, mert kellett a show, kellett a produkció még akár az ötvenes évek legsötétebb korszakaiban is. A nagy szórakoztató ma már hiányzik a mi életünkből. Akkor soproni főiskolásként csodálattal hallgattuk a meséit, nevettünk a tréfáin, megjegyeztük anekdotáit és arany mondásait. Nem is tudom, miként teremhetett egy ilyen ember, akinek a neve, ha nem hozza haza az édesanyja Amerikából, talán ott lehetne a Hollywoodi hírességek sétányán. (Szüleivel a múlt század első éveiben – jobb megélhetést remélve – kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 1914-ben hazajöttek erdélyi rokonaik meglátogatására, de az időközben kitört világháború miatt már nem tudtak visszautazni.) Már a megjelenése is jóhiszemű derültséget váltott ki, alacsony termetéhez mérten nagy kobakja, fekete szemei, bozontos szemöldöke, huncut mosolya, amely mindig ott bujkált ravasz góbé fizimiskáján egy komikus kihívással felért. Ismerte az összes soproni hangulatos borkimérést, a vendéglőket és sörözőket. Egy egész csapat kísérte a Sas térre, Baumholtz nénihez borozgatni, aztán tovább a híres Wutschek kocsmájába. A Pannónia a sörözőjében pedig újabb körök következtek, majd a Royalba is betértek. A Rókalyukban Parragi főszerkesztő várta őket, a város legjobb tollú zsurnalisztája, meg annak segédszerkesztői a Bihari urak.

-Voltam több előadásán is, az őslénytant és geológiát oktatta, amikor diplomájának megszerzése után tanári állást kapott az egyetemen. Persze ott is inkább anekdotázott. Sajnos nem tartott velünk Kanadába, pedig megédesítette volna a legnehezebb napjainkat is. Ne higgyük, hogy pusztán a bohóckodással kimerült a tárháza, mert ő valójában egy igazi szellemi ember volt. Éles eszű, művészlélek, aki értett az emberi szívek megdobogtatásához. A rendes neve amúgy Böszörményi Nagy Károly volt. Olvastam egy jellemző történetet róla a Kanadai Öregdiákok Lapjában, a Kapocsban, eszerint már nős ember korában havonta egyszer, felesége engedélyével kimaradhatott. Egy ilyen kimaradás után halkan lopózott be a szobába, miközben a falióra megkondult, jelezvén, hogy éjjel 1 óra van. Neje felébredve rögtön ráripakodott: „Azt ígérted, hogy 10 órára hazajössz, az óra pedig egyet ütött!” De Dzseki bácsi részéről sem maradt el a replika: „Igen szívem, mert a nullát nem üti.”

-Különös ember volt. Nem mindennapi sorsútjával, megismételhetetlen kalandjaival. Megelőzte korát, de örökkévalóvá is tette egy igaz soproni nevettető, a megtestesült vidámság és jókedv archetípusát.

(A fényképen egy nevezetes firma – Dzseki bácsi. Forrás: Magyar Mezőgazdaság.)

Amikor legközelebb nagyapához mentem döbbenetes kép tárult elém. Mivel megbízott bennem és adott egy kulcsot, amivel bármikor bejuthattam a lakásába, rányitottam az ajtót, telve aggodalommal és rossz érzésekkel. A nappalijában ült kedvenc foteljében és csak egy alsónadrág volt rajta, de a kezében Sauer gyártmányú golyós puskáját szorongatta.

-Mit csinálsz nagypapa? A frászt hoztad rám!

– A legnagyobb nyugalommal nézett rám és a legdrágább kincsét egy puha ronggyal tovább simogatta.

– Ne félj nem akarom lelőni magam!

– Miért nem nyitottál ajtót a csengetésre? – korholtam le.

-Gondoltam úgyis be tudsz jönni!

-Na de ez a puska. Jócskán rám ijesztettél.

Igen ez a puska. Régi szép emléket idéz fel. Tudod-e, hogy a legtöbb erdőmérnök hallgató társamat, gyerekkorában az erdőhöz, a természethez az első vadászélménye kötötte oda. Más volt akkor még a világ. Minden más. Volt tisztelete és becsülete az erdőjáró embernek. Évfolyamtársamtól Jákóy Banditól tudom, hogy ő az édesapjával gyakran járt a Magas- Bakonyban vadászatokra. Egy alkalommal Iharkútra mentek a család egyik régi ismerőséhez, Baranyai Jóskához. És ezen az alkalmon ott volt velük Witt Lajos is, aki aztán jött velünk 56-ban Kanadába, az egyik legidősebb erdészként. Lajos bácsinak minden porcikájában ott volt az erdő, a vad szeretete, hiszen ő az Ugodi Erdőgazdaság megbecsült vezetője volt, az Eszterházy Hitbizomány jeles rangú alkalmazottja. Mint a tenyerét úgy ismerte a Bakony szívében rejtőző ösvényeket és sziklafokokat, a legrejtettebb zugokat is. Pedig a Bakony igazi vadon, rejtélyes sötét erdő, ahol a járatlanok könnyen eltévedhetnek.

– Ez a vadászat Jákóy Bandi életében meghatározó, szinte történelmi jelentőségű volt, mert a közeli Bakonybéli kolostorból díszvendégként Mécs László paptanár és költő is csatlakozott hozzájuk. Valószínűleg itt ihlette meg híres versét a csodálatos táj és annak történelme. Itt született meg a gondolataiban a Bakonyi látomás című verse. Maga a vadászat órákon át csaknem eredménytelennek bizonyult, szinte semmi sem került terítékre. Inkább maga a cserkelés, az erdei gyaloglás, a híres paptanár és poéta lelki kisugárzása és példamutatása volt Jákóy barátomra nagy hatással. Aztán jött a nap kiemelkedő eseménye. Bandinak sikerült egy nyulat terítékre vinnie. Az első igazi vadász élményét kapta ajándékul a Bakonytól. ”Szép lövés volt kis Bandus!” dicsérte meg Witt Lajos az örömtől sugárzó kisfiút. A sors úgy hozta, hogy Lajos bácsi legyen ezután a vadászkeresztapja. Aki ennyit mondott az újdonsült jágernek: – Az elszakított országrészek nemes vadjainak nevében vadásszá ütlek kis Tasziló! (Jákóy András édesapjának, a volt selmeci diáknak balekneve volt Tasziló)

-Hát igen most a puskámat tisztogatva ez a szép történet jutott eszembe. Tudod Dávid nagyon szeretném, ha ez is bekerülne az emlékkönyvembe. Igaz Jákóy Bandustól hallottam először, de nem csupán őt juttatja eszembe, hanem például Szy Ferencet, Major Ricsit is, akik ugyancsak imádták az erdőt és vadásztak is a szó legnemesebb értelmében. Mindketten könyvet is írtak kanadai vadászélményeikről. Nekem pedig ez a puska, amit most a kezembe fogok a te édesapádat, a fiamat juttatja elsősorban eszembe, ugyanis tőle kaptam ajándékba ezt a fegyvert. Szóval rá emlékeztet. Magyarországon, az otthoni erdőkben használtam először. Nekem a hazai tájakat és erdőket is felidézi: a Kőris-hegyet, mellette a Parajos-tetőt és a Tönkölös-hegy hátát, meg a Gerecse vidékeit a Nagy-Somlót, az Öreg-Hegyet, a Hajagost. Hosszú barangolásaimat, az erdő reggeli harmatát, a vadak alkonyi surranását és a völgyek feletti madárfüttyöket látom és hallom benne, ha a szemem behunyom.

(Játszódik 1955.május 16-án)

Olyan hivatalosan hangzott, hogy megdermedt tőle az ember szíve: „Erdőmérnöki Főiskola Ifjúsági Zenekara”. Pedig ismerték ők a Rock Around the Clock-ot is, vagyis „Rock éjjel-nappal, táncolj szakadatlanul”. A világhírű zenét, amiben már ott volt az ifjúság lázadása és a szabadabb szerelem mindent feszítő, émelyítő, kirobbanó élményvilága. Itt a világtól elzárt soproni zsákban azonban még a bálokon ismerkedtek a fiatalok, mamák kísérték lányaikat – a soproni lányok pedig híresen szépek és bájosak voltak – kísérték őket a táncparkettig, ahol sok erdőmérnök hallgató figyelte, kit lehetne meghódítani, kivel lehetne szorosabbra fűzni egy szépen induló kapcsolatot. Szóval ez az ifjúsági zenekar meglehetősen nyitott volt a nyugatról beáramló slágerekre. Divat volt az osztrák Rot Weiss Rot rádiót hallgatni, onnan kaptak ihletett és átvettek igazi slágerszámokat is, amit próbáltak lejátszani, de ennek nagy ára volt még akkor, egy évfolyamtársukat azért rúgták ki a főiskoláról, mert a Vörös Szikra magnójáról lejátszotta Glenn Miller egyik remekét. Vajon honnan szerezte meg? Becsempészett bakelitről? A Sotex Kultúrházban sok más jó együttes is fellépett. Négy üzemi fúvószenekar működött a városban, talán a leghíresebb Feichtinger István által vezetett Vasöntöde zenekar volt. A zenekar a Schweizerhausban is játszott, és 1956-ban szűnt meg, amikor a tagok többsége nyugatra távozott…

A másodéves Dalmai Péter sok sikert aratva gitározott és kiválóan játszott a harmonikán zenekari társa a harmadéves Benkő Géza is. Géza hívta fel a figyelmét a barna hosszúhajú lányra, akit Verának hívtak. A lány csibészesen vidám stílusával könnyen meghódított bárkit, de Péter visszafogottsága, okos gondolatai hatottak a legjobban rá. Első találkájukon a Károly kilátóhoz biciklivel tekertek ki. Akkoriban ez nagy számnak számított, hiszen egy valamirevaló Csepel kerékpárt is alig lehetett a műszaki boltokban kapni.

-De jó bringád van! – nevetett Vera, amikor meglátta Pétert egy öreg, már kissé rozsdásodó Sparta-val tekerni.

-Kölcsön kaptam, egy soproni évfolyamtársam édesapjáé volt, még a világháborúban szerezte valahol, amikor a keleti front összeomlott ezen a gépen 180 kilométer tekert le majdnem egyhuzamban, hogy a családját elérje Pozsonyban. Aztán együtt menekültek tovább Németországba, a kerékpárt is vitték magukkal, úgyhogy híres drótszamár ez.

-Ez az enyém csak egy Csepel, semmi legenda nem fűződik hozzá.

-De szép új gép!-dicsérte Péter.

-Szóval erdőmérnök hallgató vagy, ezt mondta nekem a Benkő Géza, őt jól ismerem, mert egy párszor szerenádot adtak a fiúk és a legtöbbször ő harmonikázott.

-Szerenádot!?

-Ühüm! Ez itt egy hagyomány. Az erdész fiúk egyébként nagyon szépen tudnak énekelni . Régi, selmeci nótáik vannak.

– Ó Selmec, az nekünk maga az istenadta fényben tündöklő ősi fészkünk, mindenünk onnan ered, a szokásaink is. Csak…ekkor Péter hirtelen elhallgatott.

-Miért szomorodtál el? – kérdezte kedvesen Vera.

-Nehéz erről beszélni, de ezeket a hagyományokat napjainkban tiltják. Aki például waldent visel, azt kidobják a főiskoláról. Igazából dalolni sem szabad, meg a szakestély, az erdészbál is tiltólistán van.

-Erről már hallottam. Nagyon szomorú ez. Kinek ártanának ezek a szokások? Ezek inkább az összetartozásotokat, a büszkeségeteket szolgálják. Mások vagytok velük, mint a többiek.

-Te is így látod?

-De még mennyire. Itt Sopronban most nagyon elzártan élünk a világtól, de biztosan észrevetted sok minden fennmaradt a régi világból. A Kisvárkerületen régi piac van, olyan kofákkal, akik már évek óta árulnak ott, oda pedig furcsa kézi szekereket húznak a tősgyökeres idős soproniak és a „Neuhofban” vagyis az Erzsébet kertben még előfordul, hogy kalapot lengetve „Alászolgájával” vagy „Van szerencsémmel” köszönnek egymásra a régi időkből itt maradott polgárok. Élnek a hagyományok. Sok minden más is.

-Milyen okos lány vagy te! – derült fel Péter arca.

-Tudod mi egy belsőbb körben, aminek Benkő Géza is a tagja, akit te ismersz, szóval azzal a társasággal sokszor elmegyünk a Fenyőgyöngy étterembe. Ott szoktunk valódi selmeci nótákat énekelni. A múltkor pedig, igaz már kicsit túl sok sör után, az egyik barátunk és főiskolai társunk, Grátzer Miklós egy bicskával megvágta a kezét és vérrel írta fel a falra, hogy Selmec. Mi pedig követtük őt és keretbe foglaltuk a saját vérünkkel, azt a feliratot. Még most is ott van.

Verának kikerekedett a szeme. Aggodalom, de őszinte csodálat is bujkált a tekintetében. – Szóval ti voltatok azok ??? Ennek már híre is ment és úgy hallottam nyomoztak is utána. Én…az az igazság nagyon büszke vagyok rátok és főként Terád. Közel hajolt a fiúhoz, éjfekete szemeiben különös tűz égett. Péter nem tudta leplezni felkavaró vágyát. Lassan közeledett a szájával Vera szájához, aki nem fordította el az arcát. Először csókolták meg egymást és az sem érdekelte őket, hogy alig tizenöt méternyire a tölgyfák árnya alatt több orosz teherautó is parkolt, hatalmas parabolaantennákkal vizslattak nyugati irányba, Bécs felé, ahol egy nappal korábban kihirdették Ausztria függetlenségét. „Österreich ist frei!” (Ausztria szabad!) kiáltotta Leopold Figl külügyminiszter a Belvedere palota erkélyéről.

(A fényképen a soproni főiskolások zenakara. A felsőbb harmonikán Benkő Géza játszik, akinél vancouveri utam során többször is vendég voltam.A fotó Benkő Géza gyűjteményéből származik.)

Egy napon Dalmai Péter levelet hozott az unokájának. Szinte szó nélkül átnyújtotta neki. – Most ez beszéljen helyettem-mondta Dávidnak. -De annyi bizonyos ez is bele kerül majd a memoár könyvembe. Hogy miért azt meglátod majd, ha elolvasod.

Kedves Barátom! Örökös Firmám, Péter!

Hosszú ideig nem írtam neked és ennek fő oka, hogy megsuhintott a kaszás a pengéjével. Nem részletezem, de ez egy kisebb fajta infarktus volt. Szerencsére még időben beszállítottak az győri kórházba és a szívkoszorúérben keletkezett vérrögöt feloldották, aztán úgynevezett „sztentet” helyeztek az érbe. Néhány nap múltán már egészen jól voltam, csak az általános gyengeség zavart nagyon, ami ilyenkor természetes állapot az orvosok szerint. Egyhónapos szanatóriumi rehabilitáció után már újra visszatért az életkedvem, sokat sétálok azóta is, visszafogtam a tempóból, hiszen rá kellett jönnöm közel vagyok a kilencvenhez, ahogy mondani szokták minden egyes nap ajándék az élettől. A családtól távol, a szanatóriumi lábadozásom alatt jutott időm a gondolataim elmélyítésére, morfondíroztam az életről, a mi diákéveinkről is. Kezembe került egy könyv, amit feleségem, Edit hozott be a kórházba, hogy ne unatkozzam. Abban szinte minden 56-os évfolyamtársunk név szerint is meg van említve. Grátzer Miklós legutóbbi nyilatkozata is benne van, ahol kifejti mennyire kegyetlen dolog az élettől, hogy mi ötvenhatosok immár alig vagyunk néhányan. Itthon is megfogyatkoztunk, és ti ott Kanadában sem vagytok már sokan. „Ki lesz az utolsó, aki majd lekapcsolja a villanyt?”- teszi fel a filozofikus kérdést, ami persze rengeteg gondolatot felébreszt az emberben. Hát igen lesz majd egy utolsó, de mi már most is az utolsóak vagyunk. Az utolsóak, akik még eljárhattak a nagy professzorok előadásaira, vizsgázhattak is még náluk. Ismertük Roth Gyulát, Winkler Oszkárt, Sébor Jánost, Fehér Dánielt, Fekete Zoltánt, Stasney Albertet, Lámfalussy-it, és még sorolhatnám. Ti pedig akiket elsősorban Roller Kálmán, Adamovich László, Sziklai Oszkár vezetett Vancouverbe és tanulhattatok ott tőlük magyarul, ti is már csak az emlékeitekben őrizitek őket.

Hanem ti valóban nagy dolgot vitettek végbe, hírnevet szereztetek a magyar erdészeknek és az erdészeti tudományoknak a nagyvilágban. A tudomány nemzetközi nyelvén ezért fennmarad a nevetek, és tetteitek is beszélnek majd rólatok évek, évtizedek múltán is. De mégis szomorúan gondolok arra, hogy mondjuk 50 vagy még inkább 100 év múlva mi marad a ti magyar hagyományaitokból, szellemi kincseitekből ott a nagy óceán nyugati partján? Emlékművek, emlékhelyek, tudományos jegyzetek és könyvek, újságcikkek, fényképek és filmek, a vancouveri egyetem történettára megőriz ugyan benneteket, de valljuk be őszintén maga a csodálatos anyanyelvünk idővel feloldódik majd, és talán ha nem is tűnik el végleg, a jövő nemzedékei egyre kevesebben beszélik majd azt. Igen tudom, hogy foggal-körömmel küzdöttetek éppen a magyarságotok megőrzéséért, Selmec hagyományainak életben tartásáért. De marad-e majd ebből valami? Selmec persze olyan, hogy semmi sem olthatja ki értékeit. Selmec nem csupán a magyar és az európai erdészeti, bányászati, kohászati tudományok bölcsője, hanem egyben nemzetközi mértékű szerepet is játszik az emberiség tudásvilágában. Németek, osztrákok, szlovákok és sziléziaiak, meg még számos nemzet fiai tanultak és tanítottak ott. Valahol azt olvastam a selmeci bányagépeknek angol és francia tudósok is csodájára jártak. Az elhivatottak azután – a kényszerű menekülés során – átörökítették ezt a tudást Sopronba , az ötvenhatos Soproni Divízió pedig elvitte a világ másik felébe, Kanadába is. Mi pedig, akik itt maradtunk a soproni Alma Materben őrizzük azt.

Ennek a hatalmas szellemi kincsnek nem közvetítője az anyanyelv, mert a legtöbb nagy tudós több nyelven is beszélt, ti pedig Kanadában angollá tettétek. Ezért megkövetem most magam, amiért a vancouveri jövőről borús képet vázoltam fel. Az elmúlás mégis fáj. Fáj, hogy a hősök beteljesítve küldetésüket szétporladnak az idők forgatagában. Vajon lesznek -e még olyan nemzedékek ,amelyek emlékeznek rájuk? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyszerű emberek vagytok!

Drága Barátom!

Személyes dolgokról szerettem volna neked írni, de látod elkalandoztam a gondolataimban. Nem akartalak fárasztani ezekkel a dolgokkal, de tudom – hiszen jól ismerlek – te is sokat rágódsz ezeken a kérdéseken. Valóságos „esszét” írtam neked, talán túlságosan is fellengzős, patetikus stílusban, de mit csináljak így érzek, így vélekedem ma is. Ígérem legközelebbi levelemben a családról, a mindennapi életünkről, örömeinkről és családi eseményeinkről számolok majd be neked.

Csak legyen legközelebb! Jó egészséget neked és a családodnak.

Ölel barátod Gábor, alias Csavar. Üdv az erdésznek! Jó szerencsét a bányásznak!

(A fényképen jómagam az 1956-os emlékműnél Vancouverben.)