Kitekintés a világba

Nekem, mint soproni újságírónak legnagyobb élményeim közé tartozott, ha más tájékon, idegen földön, idegen országban lehettem a Civitas Fidelissima küldöttje. Jól emlékezem egy rokon látogatás alkalmával járhattam meg Londont 1986. július 23.-án és ott lehettem Sarah Ferguson és András yorki herceg királyi esküvőjén. Na, gondoltam most kipróbálom, hogy a kádári Magyarország újságíró igazolványával vajon mire megyek. Vajon beengednek-e a világraszóló sajtótájékoztatókra és a sajtópáholyba, ahonnan az egész ceremónia sokkal testközelibb volt, mint a londoni köznépnek kordonba szorított látóképe. Szorongva, félve felmutattam a MÚOSZ által kiállított sajtóigazolványom. És láss csodát, legnagyobb ámulatomra megnyílt előttem minden kapu, azaz azok a bejáratok, ahová a világ minden részéből érkezett többi sajtómunkatárs is beléphetett. Volt ott aztán nagy csinnadratta és a sajtópáholyból szinte egy álomvilág tárult elém, a „cocialista” táborból érkezett kis vidéki magyar hírlapírónak, amikor a nagy tv társaságok közvetlen közelében gyűrött noteszével jegyzetelhetett, amit éppen akart. Jobbra a BBC sztár riporternője a vörös haj zuhatagban forgolódó díva, balra meg a CNN fekete tudósítója irtózatos magas pulpituson széles vigyorral, mellette a kamerát forgató profi, aki akkoriban a legjobb lehetett ebben a szakmában, mert különben miért is küldték volna őt ide, erre a feladatra? És szórták a képeket országok tucatjainak, csak egyre szórták élőben, millióknak világszerte. Hát ez valóban egy másik világ volt. A Tower harangjai meg rákezdtek, mintha a fülemben adtak volna valóságos koncertet, a tömeg meg tombolt és éljenzett, amikor a fiatalok üveghintója végiggördült a londoni aszfalton. Mit írjak, miről írjak, amikor már a képi világ is sokkolt egy kelet-európai szürkeségből ide tévedt kis tudósítót. De aztán írtam, mert visszarévedtem riporteri szerepemre, írtam, mint a világ öt földrészéből érkezett többiek.

De nekem nemcsak a nagy események jelentették az élményt, az újságírói kíváncsiságom és képzeletem felajzását. Gondoltam egy alkalommal, hogy elmegyek Érsekújvárra, kicsit kutakodni, egyik kedvenc költőm Kassák Lajos ottani élete után, merthogy ő itt született, ebben az ősi magyar városban. Itt élte gyerekkorát, itt járt iskolába és itt érett költővé a múlt század elején. Tudom, az újság egynapos műfaja nem kedvez az ilyen kulturális adottságú cikkeknek. Mégis annak idején nagyon örültem, amikor a cikk megjelent a Kisalföldben. Büszke voltam rá és jó érzések töltöttek fel. Azóta száz meg száz cikket írtam, eljárt az idő a fejem felett, de az ilyen újságírói feladatok mindig is a legszebb emlékeimbe költöztek. Bárhová vezérelt utam, soha nem feledkeztem meg arról, hogy valójában a toll katonája vagyok. Megtalálni az érdekességet, feldolgozni körülményeit és közreadni az olvasónak, hihetetlenül erős késztetés ez. Amikor Svájcban jártam, engem nem kápráztatott el ez a kicsi alpesi mintaország. Igaz mesebeli tájakat és nagyon takaros utcákat, házakat, tereket láttam, de kerestem az ország belső varázsát és meg is találtam. Baselben volt éppen egy Rotterdami Erasmus kiállítás, hiszen a nagy humanista tudós ebben a városban alkotta számos nagy művét. Valószínűleg a Balgaság dicséretét is. A tárlaton mégis valami különleges kulturális ínyencség keltette fel a figyelmemet. Azt olvashattam ugyanis, hogy Erasmus számos levelet váltott soproni szellemi kortársaival. Ezeket a leveleket a nem kevésbé híres Melanchton közvetítette. És hát a büszkeség azonnal hatni kezdett rám: Ime Sopron neve itt áll nagy betűkkel egy baseli tárlaton. Itt áll közretéve Svájc egyik szellemi fellegvárában, éppen ott ahol például Friedrich Nietzsche is megosztotta nézeteit a világról – elméje elsötétedéséig – nem kevés hatást keltve. Végül is cikk született tárlatlátogatásomból, Sopron hírnevét öregbíthettem a Rajna partján is.

London után azután jött Írország és ott egy teljes hét a rokonaim körében. A smaragd zöld szigetről már két oldalas anyagot hoztam össze, ha jól emlékszem ünnepi számában jelentette meg a Kisalföld. Büszke voltam rá és azt a címet adtam a hosszú riportkörútnak, hogy a Kelták földjén. Egyhetes írországi kalandozásaim hihetetlen mennyiségű kulturális élménnyel töltöttek fel. Mégis írnom kellett a dublini kocsmákról is, ahol a csapolt Guinness sör felejthetetlen zamata megismertette velem ennek a derék, nyitott nemzetnek érzésvilágát, mert amikor a harmadik korsó után újdonsült barátaimmal kimentünk a szakadó esőbe – ritka eset volt, ha éppen nem esett – együtt énekeltük a harcias ír dalokat – én persze csak valami, keverék magyar – angol nyelven, hiányos nyelvtudásom okán – amelyek persze arról szóltak, hogy az angolokban soha ne bízz meg, és égess el mindent, ami angol, kivéve az angol szenet, ahogy azt Jonathan Swift a Gulliver híres írója mondta. Hírességekben pedig nem volt hiány. A Trinity College, a neves dublini egyetem, mellett elsétálva felidéztük Oscar Wilde, James Joyce emlékét. Aztán a város fő utcáján, az O’Connel Streeten a nemzeti hős szobrának tisztelegtünk. Majd amikor valami harapnivaló után is néztünk, fizetéskor felfigyeltem az ír fémpénzeket díszítő hárfákra. – Miért van rajtuk ennyi ? – kérdeztem naivul. – Hát nem tudod? – korholtak le azonnal már kissé pityókás barátaim. – Ez a hárfa Brian Boru hárfája, a nagy ír királyé, aki minden tiszteletet megérdemel. Azonnal visszavágtam, hogy tudatlanságomat palástoljam: – Szent Patrick háromlevelű lóheréje meg nemzeti jelkép ! – Úgy ám! – dicsértek meg. – De az is neki köszönhető, hogy a szigetről száműzte a kígyókat! Így beszélgettünk egymással, még ha oly nehezen is, szótárt forgatva, vagy éppen kikövetkezetve a mondatok értemét. És én mindezt két oldalon visszaadhattam, amikor haza érkeztem Sopronba. De írtam még sok-sok mindenről. Sok-sok érdekességről és élményről. Két oldalt kaptam, de egy regényre való élményt gyűjtöttem egybe. Mégis visszagondolva, nagyon nagy fegyvertények láttam, hogy a Kisalföld ekkora terjedelmet szentelt riportomnak, egy pályakezdő újságírónak. Két egész oldalon, azóta sem jelentek meg írásaim sehol, egyetlen újságban sem. Mindez 1986. júliusának végén történt.