Azt mondják az ember mindent kibír. Tüzet, vizet, vasat, hústépő fájdalmakat. A lelkét azonban felőrli a boldogtalanság, vagy akár a pokoli stressz, amin olykor át kell esnie sorsának viharjaiban. Mi is így éreztük ott a hatalmas hajón, ami Liverpoolból vitt bennünket a világ másik felébe. Ez volt az Empress of Britain, Anglia Császárnője. Kétszázötvenketten voltunk. Nekem, aki egy alföldi kisfaluból jöttem, a hegyek, a folyók és a tenger új világot nyitottak meg. De hiszen oda is tartottunk az Új Világba. Erdész hallgatók voltunk a világatlaszokon apróra sorvasztott ország menekültjei. Fáztunk és a hideg csontunkig hatolt, bekúszott a szüntelenül dühöngő atlanti szél kabátjaink bélése alá, ezért a zárt utastérbe vánszorogtunk valamennyien. – Forradalmárok, szabadságharcosok ! – kiáltoztak felénk mindenfelől a brit kivándorlók, akiket nagy számban szállított a hajónk, velünk együtt a legnagyobb csoportot alkották, némelyikük már kissé kapatosan hadonászott. Fene jó kedvük volt és az egyre jobban táncoló hajónk mozgása meg sem zavarta őket. Beszédjüket nagy nehezen megértettem, kicsit már akkor tudtam angolul. Egymás szavába vágtak és v jelet mutogattak. Aztán meghívtak egy-egy korty italra. – Látod ezek igazi hősök ! – magyarázta egy pulykavörös képű fickó a társának. Átölelt bennünket, nekem a vállam veregette, de whiskygőzös leheletétől oldalra kaptam a fejem. Egyre jobban barátkozni akart, ezt azzal is megerősítette, hogy – Pfuj ruszki – kiáltással! – kiköpött a padozatra. A társa, egy kopasz világcsavargó pedig palackból kínálta a méregerős szeszt. – Igyál magyar! Igyál, rád fér ! – mondta vigyorogva. Az ital hatására pedig valamelyest nekünk is jobb kedvünk támadt. Felmelegedtünk és újból felmentünk a fedélzetre, mit sem törődve a jéghideg széllel. Csoportokba verődtünk. Aztán valami édes-bús muzsika rántott össze bennünket ismét. Megjelent a színen egy jó fellépésű öltönyös férfi, akit az ötvenes évek népszerű filmjeiből ismerhettünk. – Az ott Rajczy Lajos! – suttogták körülöttünk többen is. Rajczy, az ismert magyar színész, otthon sokak bálványa, hát ő is Kanadába tart? Hát ő is osztozik a mi sorsunkban? Hihetetlennek tűnt, de valójában volt benne valami megnyugtató. Kiket hozhat még velünk ez a 640 láb hosszú hajó, amely most veszettül táncolt a haragos hullámokon ? És hányan megtették már ezt az utat. Lélekvesztőkön, vagy luxus hajóosztályokon. Kivándorlók, emigránsok, új életben reménykedők, szerencsevadászok és álmokat kergetők. A történelem valahol itt van most velünk is, meghajszoltak, kivertek, hazájukból elvándorlók lettünk. De az elmúlt hetek történései most oly távoli gondolatoknak tűntek és jobbnak éreztük nem is emlékezni az elmúlt hetekre, napokra. Sopron most több ezer kilométerekre távolodott, mint egy homályos régi álom, amit szándékosan hessegettünk el, mert borzasztóan fájt. Fájt hazagondolni, mardosott a kétség. Vajon sikerülni fog, amibe belekezdtünk? Mi van az otthon maradottakkal? A legtöbben még el sem búcsúzhattunk szüleinktől, barátainktól, a mieinktől. A legszörnyűbb érzés az volt, amikor vissza sem mertél nézni a távolodó hazádra, mert attól tartottál, hogy követnek téged, és lelőhetnek, vagy elfoghatnak visszatoloncolhatnak és börtönbe kerülsz, mielőtt még a szabad világba érkeznél.

Valaki most a háttérben szavalni kezdett, először halkan, majd egyre hangosabban, a nemzet színésze volt az. Egyre többen köréje csoportosultak, az elhagyott hazáról szóltak versei, ami most még szomorúbbá tett bennünket. Eközben egyre viharosabbá vált a tenger és ezt alaposan megéreztük sok ezer tonnás hajónk ütemes imbolygásából. Egy matrózruhás alak jelent meg köztünk, körbejárva papírzacskókat osztott. Időnként megingott a járásában, de ügyes mozdulatokkal kivédte az óceánjáró rázkódásait, egyensúlyban tartotta magát. Egyhangú rutinnal adogatta mindenkinek a hajótársaság erre a célra rendszeresített zacskóit. – Mennyi szárazföldi patkány! – gondolhatta magában, de cseppet sem volt ingerült, megszokhatta, hogy a kivándorlók már csak ilyenek, gyakran elhányják magukat a hosszú úton Liverpooltól New Brunswickig. Nekem nem sok kedvem maradt a diáknótáink éneklésére, pedig azt mondták ez erőt ad. Igen a selmeci hagyományok előjöttek itt is az óceán közepén, tudatosította magunkban, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk valójában. – Milyen szomorúak ezek a magyarok – néztek ránk csodálkozva a brit császárnő utasai. – Miért könnyeznek? Nem értették, mi pedig nem adtunk választ nekik. „Sopron, Sopron sáros Sopron” – zúgott egyre nagyobb erővel. De jómagam sokáig nem tudtam kitartani a többiekkel. Végül úgy döntöttem a kabinomba lépcsőzöm, ahol négy embernek adott helyet a szűk belső tér, és ahol most egyedül maradtam, holtfáradtan dőltem az ágyamra. Ahogy a keskeny priccsen elnyúltam, egy-kettőre mély álomba merültem, aztán ez sem tartott sokáig, mert egy durva jobbra dőléstől felriadtam, fel akartam ugrani, de az alacsony belmagasság miatt alaposan bevertem a fejemet. Ez teljesen felébresztett, hallottam, hogy a diáktársaim még mindig énekelnek. Képtelenek voltak elhagyni a fedélzetet. Úgy döntöttem egy kis felüljárón a szabad levegőre kapaszkodom én is. Menekülni akartam a zártságból. Gondoltam a friss levegő jót tesz majd. Hallottam, hogy az egyik utaskísérő figyelmeztet, talán azt mondhatta, hogy óvatosan, vigyázzak magamra. De én nem törődtem vele, ahogy kijutottam a fedélzetre a hideg szél az arcomba csapott, mint valami fagyos ostor, időnként sós tengervizet permeteztek a szemembe a hajómonstrum oldalát ostromló hullámok, de nem bántam, éreznem kellett, hogy élek és van értelme az életemnek, ami új lappal kezdődik a befogadó Kanadában. ( A fénykép azt a hajót ábrázolja, amivel a soproni erdész hallgatók és professzoraik átszelték az óceánt, hogy Vanvcouverben kezdjenek új életet).

Életre szóló emlékek fűznek Kanadához. 1989 őszén Vancouverben töltöttem két hónapot. Találkoztam az 56-os soproni diákokkal, akik a „Sopron Division” történetét írták bele az emberiség Nagy könyvének lapjaira. A történet szereplői a soproni Erdőmérnöki Főiskola egykori hallgatói, és professzorai, akik az 1956-os forradalom következményeként Kanadában, Brit Kolumbia tartományban,Vancouver városában, a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat és szereztek erdőmérnöki oklevelet, vagy folytatták oktatói munkájukat immár a nyugati parti nagyvárosban. Vancouvert, a csodálatos várost például így idéztem fel egyik írásomban:” Itt mindig vibrálóbb a levegő, mint Európában, vagy akár New York környékén. Szédítőek a toronyházak, az üzletek roskadásig, a választék pazar. A száguldó rendőr és mentőautók szirénái az utcai zenészek gitárszólamaival keverednek. A dél felől áramló meleg tengeri levegő San Francisco és Los Angeles lehelletét őrzi. Talán emiatt özönlenek ide Kanada belsejéből, a fagyos prérikről, a nagy keleti iparvárosokból…”Vancouver csodáján túl, azonban a Kanadában új hazára talált soproniak élete érdekelt engem a legjobban. Ezúttal sem emlékezhetem meg mindenkiről, olyan sokukkal hozott össze a sorsom és annyira lenyűgöző találkozásokban volt részem, hogy csak valóban egy könyv terjedelme adna erre lehetőséget. De talán ami késik, nem múlik, volt már arra példa, hogy valaki több évtizeddel korábbi élményeit elevenítette fel egy könyv alakjában. Itt most azokat a találkozásokat idézem fel, amelyekről itthon valóban írtam, vagy nagyon élmény gazdagok, meghatározóak voltak. . Sziklay Oszkárral, Adamovich Lászlóval, Jablánczy Sándorral, Kozák Antallal, Pászner Lászlóval is összehozott a sorsom. Mindannyiukhoz csodálatos élmények fűznek, de azt a repülőutat soha nem felejtem el, amit egy kétmotoros sportgéppel tettünk meg Victoria főváros és Vancouver között. Az apró Cessna 210 világlátott gép volt, amellyel korábban távolsági világrekordot állított fel a tulajdonosa Födő Lajos, most azonban Adamovich professzor, azaz Cinke, és Benkő Géza, valamint jómagam voltunk az utasai az óceán felett, alattunk pedig a tenger felszínén számtalan apró szigetet, a szárazföldön pedig smaragdzöld erdőket és kékeszölden csillogó tavakat csodálhattunk meg . – Hol vannak az ávósok ! – hirtelen így kiáltott fel a szabadság mámorában Benkő Géza, aki évekig harcolt, politizált odakinn Victoriában a szovjet és a kommunista elnyomó rendszerek ellenében. Így szinte a legbizalmatlanabb volt azokkal a törekvésekkel szemben, amely a volt soproni főiskolások újra befogadását szorgalmazta az Alma Materbe, még a rendszerváltás előtt. Azután ez is okafogyottá vált, mert 1990-ben ünnepélyes keretek között megtörtént. Ettől kezdve Benkő Géza is megenyhült és elismerte, hogy a magyarság, illetve vele együtt Sopron is visszatért a szabad országok népes táborába.

( A fényképen a repülőút előtt Victoriában. Bal oldalamon Adamovich László, alias Cinke professzor, akit a diákjai nagyon szerettek és tiszteltek, jobbomon Benkő Géza egykori soproni főiskolás)

Amikor Sopron vérbeli szőlőművelőit, a poncihtereket kitelepítették a városból és a környező településekről Németországba, óriási űr keletkezett, mind az emberi, mind a kulturális és gazdasági vonatkozásában is. A megüresedett házakba más honi vidékekről hoztak be a pótlásukra magyar embereket, olyanokat, akiknek ugyancsak a kiűzetés vált sorsuk részévé. A hátrahagyott takaros házakban még bőgtek az éhes, vagy éppen fejésre váró tehenek, a gyümölcsfák roskadoztak a terméstől, de egy ideig senki sem szedte le, a szőlőkben meg sorjázott az aktuális munka, például a kötözés, ami egészen egyszerű feladatnak bizonyult, de aki még soha nem csinálta és főleg olyan tájakról érkezett, ahol nem volt hagyománya szőlőtermesztésnek, nem tudta hogyan kell ezt csinálni. Így hát sokan dróttal oldották meg a feladatot, de nem csupán ilyen és hasonló kényszer barbarizmus burjánzott el akkor a negyvenes évek utolsó éveiben, meg az ötvenesek elején. Ma már akár mosolyoghatunk is ezen, de akkor tragédia volt a javából. Pedig maradtak még néhányan a poncihterek közül is, mint Taschner István, aki aztán az őseitől tanultakat, kiegészítette a tanulmányaival, lett belőle növényvédelmi szakmérnök, szőlészeti és borászati ágazatvezető. Aztán hegybíró is. Kapkodtak a tudásáért, aki szinte minden titkát ismerte a borvidéknek, hiszen gyerekkorától tanulta azt. De hány és hány riportot készítettem vele is, meg rövid interjúkat a szüretről, a károkozók elleni védekezésről, a várható termés minőségéről és mennyiségéről, a felvásárlás árairól.

Sokat írtam a Bruckner családról is. Ők mélyen őrzik a soproni borkészítés tudományának hagyományait. Nem is csoda, hiszen évszázadokon át írták, apáról fiúra örökítvén a soproni krónikájukat, amely a régi idők szőlő ügyeiről tudósított. Leginkább Időjárásról, terméshozamról és bizony katasztrófákról is, sáskajárásról és jégesőkről, borzasztó fagykárokról, vagy éppen aszályos évekről is. Mindezt komoly tanulságként a jövő szőlőtermesztő nemzedékének javára.

Ugyancsak kedvenc nyilatkozom volt Molnár Tibor. Már a megjelenése is erős szimpátiát váltott ki az emberből, mély szakmai hozzáértés és tudás övezte alakját, hosszú évtizedek tapasztalata. Ráadásul ő kevésbé volt zárkózott ember, szívesen megnyilatkozott a szőlő és a bor iránt érzett szenvedélyéről. Emlékezem egy hajókirándulásra a Fertőn, amikor népes újságíró társaságunknak, csipkelődve, szinte elemi haraggal csepülte a sörívás szokását, mert szerinte az árpalé csak itatja magát, de a szomjat bizony nem oltja. A bor viszont az Istenek itala, amit Hamvas Béla is leírt az esszéiben, embernek meg földi ajándék, ami széppé és tartalmasabbá teszi az életet. Ő volt az, aki mély hittel szerette a soproni borvidék tájait is, a Fertő tóra futó lankákat, amiről szívvel- lélekkel mesélt mindenkinek. Miközben nagy élvezettel kóstolgattuk borait, elkápráztatott bennünket a történeteivel. Mi újságírók, szerettük Tibi bácsit, mert a szőlészet és bortermelés tudnivalói a kisujjában voltak, és erről bármikor lehetett beszélgetni vele, interjút, cikknek valót kérni tőle.

Azon töröm a fejem mi lett volna Soproni Borvidékkel, ha a kevés megmaradt poncihter leszármazott és a városba érkező tanult szakemberek együttes törekvésével meg nem mentik, újra virágzóvá nem teszik a szőlészet és a bortermelés helyi adottságait. Ilyen messziről jött nagy tudással rendelkező szakember Szita Miklós. Aki már 1963-ban a tarcali Szőlészeti Kutató Intézet bormúzeumának pincemestere volt. Azután Sopronban futott be igazi karriert, ahol a legnagyobb borászok hírnevét öregbítette és öregbíti most is. Ő több hazai és nemzetközi versenyen is nyert az általa készített borokkal. Amikor a Soproni Állami Gazdaság szőlészetének híreiről írtam, mindig vele készítettem interjúkat. Nem lehet rangsorolni és versenybe állítani ezeket a szaktekintélyeket, mert valójában mindegyikük rengeteget munkálkodott a borvidék tekintélyéért. Ők négyen az idősebb generációt képviselték, de újságíró éveim utolsó szakaszában Magyar Dezső volt az, akit rendszeresen faggattam az itteni bortermelés híreiről. Jóval fiatalabb a többieknél, de a Lővér pince szinte mindentudó gazdája a szó legszorosabb értelmében. Legtöbbnyire Balf és Fertőrákos számtalan régi dűlőjén és új területein termelteti a legjobb borokat. A hagyomány tisztelete pedig az ő gyakorlatának is sarkalatos pontja, hiszen azt a régi pincét vette gondozásba és újítatta fel, amely egykor ifj. Flandorffer Ignác tulajdonában állt, és amit Schönfrisch és Kohn urak régi kereskedelmi pincéjének építettek.

Természetesen ma már sokan, sőt egyre többen szolgálják, építik és emelik komoly rangra a soproni borvidék remekeit. Borversenyeken, fesztiválokon, borünnepeken ismertetik meg a város legjobb italait. Rangos borbemutatókon és kóstolókon aratják le az elismeréseket és díjakat. Név szerint azonban csak a fenti öt borászt említhettem meg, mert velük készítettem a leggyakrabban a borügyeinkről cikkeimet. Azonban mély tisztelet és elismerés a többieknek is, akik akár a régi nemzedék, vagy már a legújabb tagjaiként a közös célért, a soproni borászat és szőlőtermelés hírnevéért ügyködnek nap, mint nap.

Az utóbbi időben olyan sokan hagytak itt bennünket. Legutóbb is Józan Tibor, Pozsgai János, Fiziker József, Pantali Zoltán és még hosszan sorolhatnám. Nem csupán emlékeket, de korszakokat vittek magukkal. Igen az idő ijesztő hatalma- mondhatnánk. De én azért is fájdalmat érzek az e-világtól elköszönőktől, mert valóban újságírói létem részesei voltak. Nagyon jól ismertem őket, írtam róluk, eszmét cseréltünk gyakorta, sőt közös könyvet is alkottunk, mint Pantali Zoltánnal.

Olvastam egy kínai filozófustól, hogy az ősi időkben létezett egy óra, amit illatos órának neveztek a régiek. Ez a híres tömjén óra volt, aminek díszes dobozában egy tömjénpecsét hosszú fonalat alkotott, és amikor meggyújtották az idő múlása alatt végig égett, írásjeleket és különféle szimbólumokat elérve és azokat hamuvá változtatva. A fenséges fenyő és cédrusillat végigkísérte az így mért idő múlását, ezért nevezhetjük az idő illatának ezt az évezredes kínai „órát”. Elképzeltem, ha mi európaiak, soproniak is készítenénk egy ilyen órát, akkor ezt a különös szerkezetet, amikor meggyújtanánk, hosszú égése alatt mindannyiszor eszünkbe jutnának az immár eltávozottak. Barátaink, szeretteink, rokonaink, sőt érintettségem okán egykori riportalanyaink, szerzőtársaink is. Például lehetne a személyükre utaló jeleket is elhelyezni ezekbe az órákba. Mondjuk egy gesztenyevirág rajzát, és amikor a tömjénfonal égése közben ehhez a rajzhoz érne, képzeletben felgyulladnának a soproni gesztenyesütők emlékei. (Azért rájuk gondoltam elsőként, mert nekem, számomra mindig a béke időket, az emberi közösségek együvé tartozását hirdették valahol. És nagyon szépen hirdették! ) A híres-neves Brischki nénié, aki a visszaemlékezések szerint a Fekete Elefánt sarkánál állt a negyvenes években és a faszén parazsa fölött nagy műgonddal sütötte ropogósra a téli csemegét. Tíz fillérért hat-nyolc szem sültgesztenyével örvendeztette meg a soproni gyerekeket, amikor szánkózásból, korcsolyázásból éppen hazafelé indultak A nyolcvanas években pedig Sárközi nénié, akiről többször is írtam, mert annyira hiányzott, amikor eltűnt a gesztenyéjének mennyei illata és eltűnt a finom maróni ízével ő maga is a városból, betöltetlen hiányt hagyva maga mögött, egy zavarosabb korszakra.

Gondolkodtam milyen szimbólummal idézhetnénk fel a régi helytörténészek, muzeológusok Sopron múltjának kutatói emlékét és arra jutottam, hogy egy megsárgult okirat darabkával, amin néhány ősi betű látszna , így Csatkai Endrétől Mollay Károlyig sok mindenkit visszacsalogathatnánk a múltból néhány perc erejéig tömjén óránk segítségével. Aztán művészekét, írókét, költőkét, mind a nagyokét, akik Sopron szépségét festették meg, öntötték formába, alkották szoborba vagy szavaikkal hirdették meg. (Szándékosan nem írok további neveket, mert olyan sokan vannak és rangsorolni is képtelenség volna őket.) És jeles tudósokét, híres polgárokét, orvosokét, építészekét, zeneszerzőkét, akik tettek a városért nem is keveset, és jócskán hozzájárultak történelmi és szellemi nagyságához. Így égethetnénk az idő illatát, de nem csak hírneves soproni polgárokért, de mindenkiért is. Száz, meg ezer mesterség, hivatás és foglalkozás képviselőinek emlékéért. Századokra visszafutva az időben, vagy éppen a közelmúltban megcselekedve. Igaz a szó elszáll, az írás megmarad, ugyanakkor az illattal jelzett idő olyan érzékeket mozgathat meg, amelyek a mélyebb lelki kötödések elindítója is lehet. Misztérium a javából. Próbáljuk hát meg elkészíteni saját illat óránkat. Mert nem árt, ha időnként megállunk az idő forgatagában és szemlélődni kezdünk arról, kiket ismertünk, jól ismertük-e őket és adtunk e nekik eleget a szeretetünkből a kizökkent világban?