Sokakról nem írtam és még sokakról írhatnék. A könyvnek azonban tartalmi és formai határai vannak. Események, rendezvények, találkozások, cikkeim szereplői mind, mind a fejemben vannak. Sokakról, mint egy felvillanó szikra, fontos emlékeket őrzök. Például a régi TIT-ről, amit még Vighné Kovács Margit vezetett. Margit harsánysága és dicséretes aktivitása már pályám kezdetén a szemembe ötlött. Az Egyetemi Színpad, a Fintor színpad, a rádiózás és a színvonalas rendezvények kötődtek már akkor a nevéhez, de nekem ő – bevallom őszintén – az egyik legkiválóbb hírforrásom is volt akkoriban. Számtalan érdekes emberre és eseményre hívta fel a figyelmemet. Például így találkozhattam Kovács Adéllal egy hosszú interjú erejéig, éppen Csehov Sirályában játszott, amikor az előadás előtt találkozhattam vele. Emlékezetes volt az is, hogy a már nagyon idős Augusztinovicz Elemér bácsival, a régi tanári generáció jelesével, a soproni irodalomtörténet mindentudójával, a tudományos ismerterjesztés kiváló szervezőjével hozott össze a sorsom. Beszélgethettem vele az egészen régi időkről, életének utolsó évében is mindig ott találkozhattunk a székházban, annak rangját emelte és az ismertterjesztés stafétabotját átadta Margitnak. TIT-béli hírforrásom révén számos egyetemi professzorhoz, a kultúra akkori szereplőihez, közéleti személyiségekhez is gyakorta eljutottam. Ilyen alapon nekem a székház egy szellemi bázist jelentett, akárcsak a Soproni Levéltár, a Központi Bányászati Múzeum, a Liszt Ferenc Művelődési Központ, vagy az EGYETEM. A levéltárban találkoztam azután Hárs Józseffel, aki rengeteget kutatott a régi oklevelek és újságok garmadájában. Nagyon sokat tudott a város múltjáról, és ha érdeklődtem valami felől, máris szívesen nyilatkozott a régi soproni utcákról, történelmi eseményekről, városi érdekességekről. Amit ő a levéltárban összegyűjtött a hosszú évek alatt, azt később közre is adta, helytörténeti könyveiben, de még elbeszéléseket és történelmi drámát is írt. Őszintén szólva sokat köszönhetek neki, mert számos cikket írhattam információi, útmutatásai alapján. Horváth Zoli bácsi a rangos helytörténész, a másik fontos segítségem volt, precíz és naprakész tudással rendelkezett Sopron régi eseményeiről, izgalmas történeteiről és különleges polgárairól. Azt hiszem már elmondtam, hogy halála előtt néhány héttel engem kért meg, hogy írjak az életéről, munkásságáról egy összefoglalót. Kérése nagy megtiszteltetés volt számomra. Talán éppen a már említett szellemi bázisok közvetítésével jutottam el Környei Attilához is. Nagy műveltségű, a várost szenvedélyesen szerető történész, muzeológus, Csatkai Endre és Domonkos Ottó tanítványa volt. Szinte kiapadhatatlan forrásanyagokkal látott el. A Brennbergbányai Bányászati Emlékmúzeum, a Széchenyi István Emlékmúzeum létrehozása a nevéhez fűződik és gondozása, gyarapító munkája révén szinte hetente írhattam ezekről az intézményekről és a hozzájuk kapcsolódó rendezvényekről cikkeket. Jól emlékszem, hogy a nagycenki Széchenyi kastély kulturális élete valósággal felvirágzott az ő megbízása alatt. Mindig számokkal igazolta, hogy mennyi iskolás csoport, vállalatok közösségei, kirándulók ismerhették meg a Legnagyobb magyar tetteit, hazájának felemelkedésért folytatott óriási küzdelmeit. Örömmel töltötte el a sok látogató.Akkoriban nem kellett a kastélyt plakátokon hirdetni mégis évente tízezrek keresték föl.
Így lépkedhettem én forrásról forrásra és egyre többet tudtam meg Sopronról és azt igyekeztem is megírni. A kiépülő tudás és forrásláncban mások is fontos szerepet kaptak, így nem feledkezhetem meg Venesz Ernőről sem. Az akkori Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatójáról. Sokat tett a házért, Sopron kulturális életéért, fesztiválok szervezésében vette ki a részét, jó humora és már-már szarkasztikus, csipkelődő egyénisége volt. Nem tagadta meg a múltját sem, hiszen fiatal korában bencés szerzetesnek készült, vallását és hitét megőrizte. Élete egyik nagy eseményének tartotta, hogy Cziffra György jóvoltából egy ünnepi alkalommal átadhatta azt a zongorát a soproni közönségnek, amit a művész ajánlott fel a városnak. Az ő szervezésének köszönhető a Soproni Bencésház Alapítvány létrehozása 1989-ben, aminek folytatása volt a Szent Benedek Idősek Háza megalapítása három évvel később. Közvetítésével ismerhettem meg Nagy Alpárt, Friedrich Andrást, Fohner Jánost, Dárdai Árpádot, Fodor Gábort is, a soproni zenei élet erősségeit, akikről szintén gyakran adtam hírt az újságok hasábjain. Venesz Ernő munkatársával és több kulturális intézmény igazgatójával, Sógor Ferenccel ma is gyakran találkozom. Ő valóban példaképe lehet az ízig-vérig soproni polgárnak. Nincs olyan városi kulturális esemény, amit ne támogatna nyitott szívvel és rajongó lélekkel. Az alkotói palettából mindenkit ismer, friss tájékozottsága fiatalokat megszégyenítő alapossággal működik. Négy évtizedes újságírói múltam során vele is sokszor eszmét cserélhettem, írhattam munkásságáról, arról amit a város kulturális életéért tett.( A képen Guszti bácsi. Augusztinovicz Elemér)
Nekem, mint soproni újságírónak legnagyobb élményeim közé tartozott, ha más tájékon, idegen földön, idegen országban lehettem a Civitas Fidelissima küldöttje. Jól emlékezem egy rokon látogatás alkalmával járhattam meg Londont 1986. július 23.-án és ott lehettem Sarah Ferguson és András yorki herceg királyi esküvőjén. Na, gondoltam most kipróbálom, hogy a kádári Magyarország újságíró igazolványával vajon mire megyek. Vajon beengednek-e a világraszóló sajtótájékoztatókra és a sajtópáholyba, ahonnan az egész ceremónia sokkal testközelibb volt, mint a londoni köznépnek kordonba szorított látóképe. Szorongva, félve felmutattam a MÚOSZ által kiállított sajtóigazolványom. És láss csodát, legnagyobb ámulatomra megnyílt előttem minden kapu, azaz azok a bejáratok, ahová a világ minden részéből érkezett többi sajtómunkatárs is beléphetett. Volt ott aztán nagy csinnadratta és a sajtópáholyból szinte egy álomvilág tárult elém, a „cocialista” táborból érkezett kis vidéki magyar hírlapírónak, amikor a nagy tv társaságok közvetlen közelében gyűrött noteszével jegyzetelhetett, amit éppen akart. Jobbra a BBC sztár riporternője a vörös haj zuhatagban forgolódó díva, balra meg a CNN fekete tudósítója irtózatos magas pulpituson széles vigyorral, mellette a kamerát forgató profi, aki akkoriban a legjobb lehetett ebben a szakmában, mert különben miért is küldték volna őt ide, erre a feladatra? És szórták a képeket országok tucatjainak, csak egyre szórták élőben, millióknak világszerte. Hát ez valóban egy másik világ volt. A Tower harangjai meg rákezdtek, mintha a fülemben adtak volna valóságos koncertet, a tömeg meg tombolt és éljenzett, amikor a fiatalok üveghintója végiggördült a londoni aszfalton. Mit írjak, miről írjak, amikor már a képi világ is sokkolt egy kelet-európai szürkeségből ide tévedt kis tudósítót. De aztán írtam, mert visszarévedtem riporteri szerepemre, írtam, mint a világ öt földrészéből érkezett többiek.
De nekem nemcsak a nagy események jelentették az élményt, az újságírói kíváncsiságom és képzeletem felajzását. Gondoltam egy alkalommal, hogy elmegyek Érsekújvárra, kicsit kutakodni, egyik kedvenc költőm Kassák Lajos ottani élete után, merthogy ő itt született, ebben az ősi magyar városban. Itt élte gyerekkorát, itt járt iskolába és itt érett költővé a múlt század elején. Tudom, az újság egynapos műfaja nem kedvez az ilyen kulturális adottságú cikkeknek. Mégis annak idején nagyon örültem, amikor a cikk megjelent a Kisalföldben. Büszke voltam rá és jó érzések töltöttek fel. Azóta száz meg száz cikket írtam, eljárt az idő a fejem felett, de az ilyen újságírói feladatok mindig is a legszebb emlékeimbe költöztek. Bárhová vezérelt utam, soha nem feledkeztem meg arról, hogy valójában a toll katonája vagyok. Megtalálni az érdekességet, feldolgozni körülményeit és közreadni az olvasónak, hihetetlenül erős késztetés ez. Amikor Svájcban jártam, engem nem kápráztatott el ez a kicsi alpesi mintaország. Igaz mesebeli tájakat és nagyon takaros utcákat, házakat, tereket láttam, de kerestem az ország belső varázsát és meg is találtam. Baselben volt éppen egy Rotterdami Erasmus kiállítás, hiszen a nagy humanista tudós ebben a városban alkotta számos nagy művét. Valószínűleg a Balgaság dicséretét is. A tárlaton mégis valami különleges kulturális ínyencség keltette fel a figyelmemet. Azt olvashattam ugyanis, hogy Erasmus számos levelet váltott soproni szellemi kortársaival. Ezeket a leveleket a nem kevésbé híres Melanchton közvetítette. És hát a büszkeség azonnal hatni kezdett rám: Ime Sopron neve itt áll nagy betűkkel egy baseli tárlaton. Itt áll közretéve Svájc egyik szellemi fellegvárában, éppen ott ahol például Friedrich Nietzsche is megosztotta nézeteit a világról – elméje elsötétedéséig – nem kevés hatást keltve. Végül is cikk született tárlatlátogatásomból, Sopron hírnevét öregbíthettem a Rajna partján is.
London után azután jött Írország és ott egy teljes hét a rokonaim körében. A smaragd zöld szigetről már két oldalas anyagot hoztam össze, ha jól emlékszem ünnepi számában jelentette meg a Kisalföld. Büszke voltam rá és azt a címet adtam a hosszú riportkörútnak, hogy a Kelták földjén. Egyhetes írországi kalandozásaim hihetetlen mennyiségű kulturális élménnyel töltöttek fel. Mégis írnom kellett a dublini kocsmákról is, ahol a csapolt Guinness sör felejthetetlen zamata megismertette velem ennek a derék, nyitott nemzetnek érzésvilágát, mert amikor a harmadik korsó után újdonsült barátaimmal kimentünk a szakadó esőbe – ritka eset volt, ha éppen nem esett – együtt énekeltük a harcias ír dalokat – én persze csak valami, keverék magyar – angol nyelven, hiányos nyelvtudásom okán – amelyek persze arról szóltak, hogy az angolokban soha ne bízz meg, és égess el mindent, ami angol, kivéve az angol szenet, ahogy azt Jonathan Swift a Gulliver híres írója mondta. Hírességekben pedig nem volt hiány. A Trinity College, a neves dublini egyetem, mellett elsétálva felidéztük Oscar Wilde, James Joyce emlékét. Aztán a város fő utcáján, az O’Connel Streeten a nemzeti hős szobrának tisztelegtünk. Majd amikor valami harapnivaló után is néztünk, fizetéskor felfigyeltem az ír fémpénzeket díszítő hárfákra. – Miért van rajtuk ennyi ? – kérdeztem naivul. – Hát nem tudod? – korholtak le azonnal már kissé pityókás barátaim. – Ez a hárfa Brian Boru hárfája, a nagy ír királyé, aki minden tiszteletet megérdemel. Azonnal visszavágtam, hogy tudatlanságomat palástoljam: – Szent Patrick háromlevelű lóheréje meg nemzeti jelkép ! – Úgy ám! – dicsértek meg. – De az is neki köszönhető, hogy a szigetről száműzte a kígyókat! Így beszélgettünk egymással, még ha oly nehezen is, szótárt forgatva, vagy éppen kikövetkezetve a mondatok értemét. És én mindezt két oldalon visszaadhattam, amikor haza érkeztem Sopronba. De írtam még sok-sok mindenről. Sok-sok érdekességről és élményről. Két oldalt kaptam, de egy regényre való élményt gyűjtöttem egybe. Mégis visszagondolva, nagyon nagy fegyvertények láttam, hogy a Kisalföld ekkora terjedelmet szentelt riportomnak, egy pályakezdő újságírónak. Két egész oldalon, azóta sem jelentek meg írásaim sehol, egyetlen újságban sem. Mindez 1986. júliusának végén történt.
A Panoráma úton járok. Ma nagy itt a csend. Az erdők öleléséből nézem a mélyben húzódó várost, Sopront. Eszembe jutnak azok, akikről sokat írtam, mert valahol a csend hirdetői voltak. Annak a világnak a hirdetői, ahol az erdei ösvényeken járva, a turista utakon barangolva megértheti az ember, hogy miért fontos számára a természet. Megállok és kiveszem fülemből azt a készüléket, amit kényszeredetten immár néhány éve hordanom kell. Visszahelyezem és legnagyobb döbbentemre alig észlelek különbséget. Csupán a csend hangjai szólnak most hozzám, mint Simon Garfunkel híres dalában. Most jó rágondolni Reisch Györgyre, akinek emlékhelyét a Bécsi dombon találjuk, és Bartokos Alfrédra, akit pedig a Tolvaj árokban örökítettek meg túra és természet imádó társai. Sok cikkem jelent meg a soproni túrákról, a természetbarátok múltjáról és közelmúltjáról ugyancsak. Ők ketten mindig szívesen meséltek ezekről a dolgokról. Szenvedélyük volt az erdő, a hegyek és völgyek és ismerték sok-sok titkukat. Sopron e tekintetben is az elsők között járt és jár hazánkban, ha jól emlékszem ők mondták azt is, valamikor egészen a Bodeni – tóig vezetett Sopronból egy híres túra útvonal.
Most van időm elmélázni és nézni a közeli faóriásokat is. Erről pedig Bartha Dénes jut eszembe, aki a Soproni Egyetem ismert szakemberként már a kilencvenes évek közepén felmérte kutató társaival együtt Sopron és hazánk faóriásainak állományát. Könyv is készült erről, ott olvashatjuk, hogy a várostól nyugatra eső legtávolibb ponton, a Hidegvíz – völgyben hatalmas lucfenyők őrzik a múlt emlékét. Némelyikük eléri a 40-45 méteres magasságot, koruk pedig közelít a kétszáz évhez. Mint akkoriban írtam Napóleon hódító hadjáratai még el sem kezdődtek,amikor ezek az óriások csemeteként már ott bújtak az avarban. Ám Sopron legöregebb fája mégis egy negyedévezredes ős-bükk ugyancsak a Hidegvíz-völgyben, egyik példánya annak a néhány tanúfának, amelyek az egész soproni hegyvidékre egykor jellemző lomberdők emlékét őrzik. Érdekes, hogy egy száz évvel ezelőtti katonai térképen már tájékozódási pontként jelölték.
Két valamikori természetbarát riportalanyom bejárta az ezekhez a fákhoz vezető utakat. De bizonyára ott voltak a Szárhalmi-erdő egyik kétszáz éves bükkfájánál is. Sőt fiatalabb korukban a Hétbükkfa eredeti példányait is láthatták, sajnos azokat, az utóbbi évek száraz időjárásának köszönhetően újabb facsemetékkel pótolták, de már szerencsére alapos növekedésnek indultak. A csend hangjai tovább szólnak fülemben. Ha jönne egy kis szellő, erősebb szélzuhatag, mindenképpen használnám hallókészülékemet, mert a fák leveleinek susogásai nekem különös, szinte misztikus élményt nyújtanak. Minél idősebb egy fenyőfa, tölgy, vagy bükk annál inkább az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok történeteit hallom vissza hangjaikban. Mennyi minden eltűnt már azóta, mióta állják a helyükön hosszú, fáradhatatlan őrségüket, dacolva nyári forrósággal, téli fagyokkal és akár hatalmas szélviharokkal is. Maga a történelem és benne az emberi életek játszódtak le „vén szemeik „ előtt. Elképesztő mi mindent láthattak!
Negyven év után az ember érthetően egyfajta számadást készít. Felteszi a kérdést önmagának, hogy vajon megérte-e? Megérte -e a küzdelem, ami egy zsurnaliszta pályájának nagy részét kitölti. És amennyiben mindig komolyan vette ezt a hivatást,akkor tudnia kellett, hogy nem liliomkertben lépked, amikor a közélet gyakori viharaiban kellett a hajóját ügyesen navigálnia. Úgy van az, hogy pályám csaknem felét az előző rendszerben töltöttem ki. Amikor a mérleget készítem, ezért figyelembe kell venni,hogy egy sokkal nehezebb korszakban, kellett helyt állni. És nekem ez a helytállás azt jelentette,hogy „Jót s jól!” ahogy a nagy titok megfogalmazója Kazinczy Ferenc ezt az írástudók örök mértékének adta meg. A pártállam idejében is lehetett jót és jól írni. Akkor is lehetett a nagy elődök nyomdokain haladni.Azt hiszem saját késztetéseim eredményeként legtöbbnyire az EMBERT, a humánum szerteágazó jelenségeit szolgáltam írásaimban. Ezért írtam rengeteg portrét, riportot, jegyzetet és még karcolatokat is. Ha csak lehetett kerültem a politikai indíttatású cikkeket, még ha az kötelező jellegű feladat is volt akkoriban. Aki ebben kételkedne, annak csak ajánlani tudom,hogy lapozza fel a Kisalföldben és a többi napilapban, magazinban akkor megjelent cikkeimet. Soha nem vártam vállveregetésre, jutalomra, különféle díjakra. Szerintem régen rossz, ha az újságírót megdicsérik cikkeiért, ünnepi asztalt készítenek számára, piedesztálra helyezik, mert akkor ez azt jelentené,hogy jól szolgálta a hatalom, a politika, a hirdető cégek érdekeit. Egyszer egy általam sokra becsült soproni képviselő azt mondta, hogy az újságírónak valahol mindig ellenzékinek kell lennie. És ebben sok igazság van. Az igazságot ugyanis rejtegetik a közélet szereplői, nem akarják, hogy napvilágra kerüljön,mert adott esetben az számukra nagyon kellemetlen lenne. Márpedig aki jó újságírónak tartja magát az egész hivatásának lényegét arra teszi fel, hogy leleplezze a visszaéléseket, kiderítse az igazságot.Ezt hívják tényfeltáró újságírásnak. Míg hosszú pályám során láttam sok olyan kollégát, akik szinte egy az egyben leírták, amit érdekeik szerint a riportalanyaik mondtak nekik, addig csak kevés olyan hiteles pályatársat,akik kitartóan nyomoztak, mentek a dolgok után, igyekeztek összerakosgatni a mozaikkockákat, hogy az ügy az olvasó számára egybeálljon a másnap jelenő cikkben. Dehát mi másért érné meg ez a pálya, ha nem az igazságkeresésért, az ember szolgálatáért, a jó szolgálatáért?
A rendszerváltás után sem változott ennek a hivatásnak a lényege.A sajtószabadság hajnalán felszabadult az ember, felszabadult például az öncenzúra, a gondolatok elnyomásának bilincsei alól.Először jól indult minden.Számtalan új lap, sokkal színesebb világ épült ki körülöttünk. Ennek ellenére a szép szó, a míves fogalmazás egyre hátrébb szorult. Ma már szinte senki nem várja el ezt a lapoktól és ez nagyon szomorú. Ez ellen talán csak úgy lehetne tenni, ha egy érdemibb sajtótörvénnyel tennének az újságírók alapműveltségéért, felkészültségéért, iskolázottságukért.
Azért azt nem tagadom ,hogy az elmúlt négy évtized alatt mindig jól esett, ha valakinek az ügyében segíteni lehetett, ha valaki a hatalom , a hivatalok packázásai ellenére megnyerhette már elveszettnek hitt csatáját egy-egy újságcikk erejével. Jól esett, ha valaki tudományos, vagy művészi pályájának összegzéséül engem kért meg a portréja összeállítására. Jó esett az is, ha a háborúban eltűnt testvéröcs sírhelyének megtaláláshoz adhattam információkat a könnyezve hálálkodó nővérnek. És jól esett, ha hazánk egyik legnagyobb írója személyes levelében köszönte meg a róla írottakat.Összegezve az elején feltett kérdésemet,hogy megérte-e a küzdelem, én csak azt mondhatom, ha újra kezdhetném megint csak ezt a pályát választanám, újra csak Sopronba költöznék, hogy itt ismerjek meg rengeteg embert, művészeket, költőket, tudósokat, közéleti személyiségeket, tanárokat, borászokat,iparosokat, mesterembereket, sportolókat, és leginkább sok-sok egyszerű embert és soproni polgárt. Azért,hogy az életükről, róluk írhassak, lehetőleg „Jót s jól”. Mert ebben áll a nagy titok!
Nem, nem vagyok szereptévesztésben. Most hogy a kilencedik könyvemet írom, azért elgondolkodom azon, hogy újságírónak, vagy inkább írónak tartsam magam. Azt hiszem soha nem mondok le arról,hogy igazából hírlapíróként nevezzem meg az én igazi hivatásom. Ezt igazolja a negyven év is, amit a sajtó és a médiumok berkeiben töltöttem el Sopronban. Más kérdés, hogy amikor egy-egy olyan témához értem, amit mindig is bővebben, tartalmasabban szerettem volna kifejteni, fájt a szívem, hogy a napi körmölésben, a másnapi megjelenés diktátumában nem tudtam a megérdemelt terjedelmében közreadni. Aztán eljött a 2014-es esztendő, akkor még „csak” harminc év újságrói múlttal a hátam mögött, de a Sopronkőhidai fegyház folyamatosan feszegető mondandója, örökösen visszatérő írói késztetése, arra vett rá, hogy megpróbálkozzam első könyvemmel.
Már első soproni évemben, 1984-ben bejutottam a rácsok mögé és akkor elkészítettem a fegyházról az első anyagot. Akkor még könyvem társzerzője, Pantali Zoltán ott még nevelőtisztként ténykedett, de már akkor hatással volt rám a korszellemtől alaposan elütő árnyalt gondolkodása és humánuma. Gondoljunk csak bele: Kőhida a börtönváros, a fegyház negyven évvel ezelőtt, és nem akármilyen fegyház óriási történelmi háttérrel, véres-könnyes sztorikkal bővelkedően. Mintha már akkor éreztem volna, hogy ide még jó párszor visszatérek, és írok róla, írok a mindennapjairól, a történetekről, melyek egyik napról a másikra ott születtek meg a szögesdrótok mögött. Így is történt ez. Ha valami újdonság következett be a börtön falai mögött, ha szökés vagy annak kísérlete rengette meg a közvéleményt, ha a börtönben kápolnát nyitottak, új oktatási formát vezettek be, vagy átadtak valamit, arról bizony írni kellett. De mindig kínzott a gondolat, hogy ebben a fegyintézetben, amelynek lassan másfél évszázados a múltja sokkalta több van, mint egy cikk behatárolt , egynapos műfajú mondanivalója. És lám a szóban forgó évben, amikor dr. Pantali Zoltán börtön igazgatóként és dandártábornokként már nyugdíjas lett, megkerestem őt és sikerült rávennem, a közös visszaemlékezésre. Ő negyvennégy évet szolgált Sopronkőhidán és a fegyház történetének legalaposabb ismerője volt. Historikus tudása, emlékezése, azaz egy életpálya visszatükröződése látott napvilágot első kötetemben. Írni pedig bőven akadt miről, hiszen a fegyintézetet, amit 1886-ban adták át rendeltetésének, története során a rácsai között betyárokat, útonállókat éppúgy őrzött, mint később politikai foglyokat vagy éppen különleges esetekről elhíresült bűnözőket. Itt tartották fogva Tito pilótáját, de Gaulle merénylőjét, kasszafúró-iskolát szervező betörőt vagy épp Magda Marinkót. 1944 karácsonyát pedig három magyar miniszterelnök, de Mindszenty bíboros is Sopronkőhidán töltötte, miként a Horthy-vezérkar harminc százaléka. Antall József néhai miniszterelnök politikus édesapja is e falak közé került. A művészet világából Jávor Pál ült az itteni börtönben.Róluk és másokról, börtönből való szökésekről, valamint a fegyház mai világáról, az ottani mindennapokról is átfogó és széles körű képet nyújthattunk Pantali Zoltán szerzői tájékoztatásai alapján.
Ez tehát az első könyvem története dióhéjban,aminek megjelenését két dolognak köszönhettem,elsőként hogy újságíró lehettem Sopronban az elmúlt négy évtizedben, másodsorban pedig, de legalább ennyire fontosként, hogy megismerhettem egy nagyszerű embert, aki magas rangú bv tisztként, fegyház igazgatóként is szerény tudott maradni, hűen önmagához, és bár első találkozásunk óta évtizedek teltek el, de ő ugyanolyan emberi arcát mutatta, mint amikor 1984 őszén először kopogtattam be az irodájába. Több,mint egy éven át látogattam otthonában, találkoztunk a város több pontján is és ő megnyílt nekem, hosszú pályájának részleteibe avatott be.A sors fájdalmas fordulata, hogy pontosan negyven évig tarthattam vele a kapcsolatot: Idén az év legelején vettünk tőle búcsút.
( A fénykép készült Kisalföld 2014. 10.31.)
