A szellem emberei

Sokakról nem írtam és még sokakról írhatnék. A könyvnek azonban tartalmi és formai határai vannak. Események, rendezvények, találkozások, cikkeim szereplői mind, mind a fejemben vannak. Sokakról, mint egy felvillanó szikra, fontos emlékeket őrzök. Például a régi TIT-ről, amit még Vighné Kovács Margit vezetett. Margit harsánysága és dicséretes aktivitása már pályám kezdetén a szemembe ötlött. Az Egyetemi Színpad, a Fintor színpad, a rádiózás és a színvonalas rendezvények kötődtek már akkor a nevéhez, de nekem ő – bevallom őszintén – az egyik legkiválóbb hírforrásom is volt akkoriban. Számtalan érdekes emberre és eseményre hívta fel a figyelmemet. Például így találkozhattam Kovács Adéllal egy hosszú interjú erejéig, éppen Csehov Sirályában játszott, amikor az előadás előtt találkozhattam vele. Emlékezetes volt az is, hogy a már nagyon idős Augusztinovicz Elemér bácsival, a régi tanári generáció jelesével, a soproni irodalomtörténet mindentudójával, a tudományos ismerterjesztés kiváló szervezőjével hozott össze a sorsom. Beszélgethettem vele az egészen régi időkről, életének utolsó évében is mindig ott találkozhattunk a székházban, annak rangját emelte és az ismertterjesztés stafétabotját átadta Margitnak. TIT-béli hírforrásom révén számos egyetemi professzorhoz, a kultúra akkori szereplőihez, közéleti személyiségekhez is gyakorta eljutottam. Ilyen alapon nekem a székház egy szellemi bázist jelentett, akárcsak a Soproni Levéltár, a Központi Bányászati Múzeum, a Liszt Ferenc Művelődési Központ, vagy az EGYETEM. A levéltárban találkoztam azután Hárs Józseffel, aki rengeteget kutatott a régi oklevelek és újságok garmadájában. Nagyon sokat tudott a város múltjáról, és ha érdeklődtem valami felől, máris szívesen nyilatkozott a régi soproni utcákról, történelmi eseményekről, városi érdekességekről. Amit ő a levéltárban összegyűjtött a hosszú évek alatt, azt később közre is adta, helytörténeti könyveiben, de még elbeszéléseket és történelmi drámát is írt. Őszintén szólva sokat köszönhetek neki, mert számos cikket írhattam információi, útmutatásai alapján. Horváth Zoli bácsi a rangos helytörténész, a másik fontos segítségem volt, precíz és naprakész tudással rendelkezett Sopron régi eseményeiről, izgalmas történeteiről és különleges polgárairól. Azt hiszem már elmondtam, hogy halála előtt néhány héttel engem kért meg, hogy írjak az életéről, munkásságáról egy összefoglalót. Kérése nagy megtiszteltetés volt számomra. Talán éppen a már említett szellemi bázisok közvetítésével jutottam el Környei Attilához is. Nagy műveltségű, a várost szenvedélyesen szerető történész, muzeológus, Csatkai Endre és Domonkos Ottó tanítványa volt. Szinte kiapadhatatlan forrásanyagokkal látott el. A Brennbergbányai Bányászati Emlékmúzeum, a Széchenyi István Emlékmúzeum létrehozása a nevéhez fűződik és gondozása, gyarapító munkája révén szinte hetente írhattam ezekről az intézményekről és a hozzájuk kapcsolódó rendezvényekről cikkeket. Jól emlékszem, hogy a nagycenki Széchenyi kastély kulturális élete valósággal felvirágzott az ő megbízása alatt. Mindig számokkal igazolta, hogy mennyi iskolás csoport, vállalatok közösségei, kirándulók ismerhették meg a Legnagyobb magyar tetteit, hazájának felemelkedésért folytatott óriási küzdelmeit. Örömmel töltötte el a sok látogató.Akkoriban nem kellett a kastélyt plakátokon hirdetni mégis évente tízezrek keresték föl.

Így lépkedhettem én forrásról forrásra és egyre többet tudtam meg Sopronról és azt igyekeztem is megírni. A kiépülő tudás és forrásláncban mások is fontos szerepet kaptak, így nem feledkezhetem meg Venesz Ernőről sem. Az akkori Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatójáról. Sokat tett a házért, Sopron kulturális életéért, fesztiválok szervezésében vette ki a részét, jó humora és már-már szarkasztikus, csipkelődő egyénisége volt. Nem tagadta meg a múltját sem, hiszen fiatal korában bencés szerzetesnek készült, vallását és hitét megőrizte. Élete egyik nagy eseményének tartotta, hogy Cziffra György jóvoltából egy ünnepi alkalommal átadhatta azt a zongorát a soproni közönségnek, amit a művész ajánlott fel a városnak. Az ő szervezésének köszönhető a Soproni Bencésház Alapítvány létrehozása 1989-ben, aminek folytatása volt a Szent Benedek Idősek Háza megalapítása három évvel később. Közvetítésével ismerhettem meg Nagy Alpárt, Friedrich Andrást, Fohner Jánost, Dárdai Árpádot, Fodor Gábort is, a soproni zenei élet erősségeit, akikről szintén gyakran adtam hírt az újságok hasábjain. Venesz Ernő munkatársával és több kulturális intézmény igazgatójával, Sógor Ferenccel ma is gyakran találkozom. Ő valóban példaképe lehet az ízig-vérig soproni polgárnak. Nincs olyan városi kulturális esemény, amit ne támogatna nyitott szívvel és rajongó lélekkel. Az alkotói palettából mindenkit ismer, friss tájékozottsága fiatalokat megszégyenítő alapossággal működik. Négy évtizedes újságírói múltam során vele is sokszor eszmét cserélhettem, írhattam munkásságáról, arról amit a város kulturális életéért tett.( A képen Guszti bácsi. Augusztinovicz Elemér)