Könyvek születése

Nem, nem vagyok szereptévesztésben. Most hogy a kilencedik könyvemet írom, azért elgondolkodom azon, hogy újságírónak, vagy inkább írónak tartsam magam. Azt hiszem soha nem mondok le arról,hogy igazából hírlapíróként nevezzem meg az én igazi hivatásom. Ezt igazolja a negyven év is, amit a sajtó és a médiumok berkeiben töltöttem el Sopronban. Más kérdés, hogy amikor egy-egy olyan témához értem, amit mindig is bővebben, tartalmasabban szerettem volna kifejteni, fájt a szívem, hogy a napi körmölésben, a másnapi megjelenés diktátumában nem tudtam a megérdemelt terjedelmében közreadni. Aztán eljött a 2014-es esztendő, akkor még “csak” harminc év újságrói múlttal a hátam mögött, de a Sopronkőhidai fegyház folyamatosan feszegető mondandója, örökösen visszatérő írói késztetése, arra vett rá, hogy megpróbálkozzam első könyvemmel.

Már első soproni évemben, 1984-ben bejutottam a rácsok mögé és akkor elkészítettem a fegyházról az első anyagot. Akkor még könyvem társzerzője, Pantali Zoltán ott még nevelőtisztként ténykedett, de már akkor hatással volt rám a korszellemtől alaposan elütő árnyalt gondolkodása és humánuma. Gondoljunk csak bele: Kőhida a börtönváros, a fegyház negyven évvel ezelőtt, és nem akármilyen fegyház óriási történelmi háttérrel, véres-könnyes sztorikkal bővelkedően. Mintha már akkor éreztem volna, hogy ide még jó párszor visszatérek, és írok róla, írok a mindennapjairól, a történetekről, melyek egyik napról a másikra ott születtek meg a szögesdrótok mögött. Így is történt ez. Ha valami újdonság következett be a börtön falai mögött, ha szökés vagy annak kísérlete rengette meg a közvéleményt, ha a börtönben  kápolnát nyitottak, új oktatási formát vezettek be, vagy átadtak valamit, arról bizony írni kellett. De mindig kínzott a gondolat, hogy ebben a fegyintézetben, amelynek lassan másfél évszázados a múltja sokkalta több van, mint egy cikk behatárolt , egynapos műfajú mondanivalója. És lám a szóban forgó évben, amikor dr. Pantali Zoltán börtön igazgatóként és dandártábornokként már nyugdíjas lett, megkerestem őt és sikerült rávennem, a közös visszaemlékezésre. Ő negyvennégy évet szolgált Sopronkőhidán és a fegyház történetének legalaposabb ismerője volt. Historikus tudása, emlékezése, azaz egy életpálya visszatükröződése látott napvilágot első kötetemben. Írni pedig bőven akadt miről, hiszen a  fegyintézetet, amit 1886-ban adták át rendeltetésének, története során a rácsai között betyárokat, útonállókat éppúgy őrzött, mint később politikai foglyokat vagy éppen különleges esetekről elhíresült bűnözőket. Itt tartották fogva Tito pilótáját, de Gaulle merénylőjét, kasszafúró-iskolát szervező betörőt vagy épp Magda Marinkót. 1944 karácsonyát pedig három magyar miniszterelnök, de Mindszenty bíboros is Sopronkőhidán töltötte, miként a Horthy-vezérkar harminc százaléka. Antall József néhai miniszterelnök politikus édesapja is e falak közé került. A művészet világából Jávor Pál ült az itteni börtönben.Róluk és másokról, börtönből való szökésekről, valamint a fegyház mai világáról, az ottani mindennapokról is átfogó és széles körű képet nyújthattunk Pantali Zoltán szerzői tájékoztatásai alapján.

Ez tehát az első könyvem története dióhéjban,aminek megjelenését  két dolognak köszönhettem,elsőként hogy újságíró lehettem Sopronban az elmúlt négy évtizedben, másodsorban pedig, de legalább ennyire fontosként, hogy megismerhettem egy  nagyszerű embert, aki  magas rangú bv tisztként, fegyház igazgatóként is  szerény tudott maradni, hűen önmagához, és bár első találkozásunk óta évtizedek teltek el, de ő ugyanolyan emberi arcát mutatta, mint amikor 1984 őszén először kopogtattam be az irodájába. Több,mint egy éven át látogattam otthonában, találkoztunk a város több pontján is és ő megnyílt nekem, hosszú pályájának részleteibe avatott be.A sors fájdalmas fordulata, hogy pontosan negyven évig tarthattam vele a kapcsolatot: Idén az év legelején vettünk tőle búcsút.

( A fénykép készült Kisalföld 2014. 10.31.)

hozzászólások lezárva.