Famatuzsálemek

A Panoráma úton járok. Ma nagy itt a csend. Az erdők öleléséből nézem a mélyben húzódó várost, Sopront. Eszembe jutnak azok, akikről sokat írtam, mert valahol a csend hirdetői voltak. Annak a világnak a hirdetői, ahol az erdei ösvényeken járva, a turista utakon barangolva megértheti az ember, hogy miért fontos számára a természet. Megállok és kiveszem fülemből azt a készüléket, amit kényszeredetten immár néhány éve hordanom kell. Visszahelyezem és legnagyobb döbbentemre alig észlelek különbséget. Csupán a csend hangjai szólnak most hozzám, mint Simon Garfunkel híres dalában. Most jó rágondolni Reisch Györgyre, akinek emlékhelyét a Bécsi dombon találjuk, és Bartokos Alfrédra, akit pedig a Tolvaj árokban örökítettek meg túra és természet imádó társai. Sok cikkem jelent meg a soproni túrákról, a természetbarátok múltjáról és közelmúltjáról ugyancsak. Ők ketten mindig szívesen meséltek ezekről a dolgokról. Szenvedélyük volt az erdő, a hegyek és völgyek és ismerték sok-sok titkukat. Sopron e tekintetben is az elsők között járt és jár hazánkban, ha jól emlékszem ők mondták azt is, valamikor egészen a Bodeni – tóig vezetett Sopronból egy híres túra útvonal.

Most van időm elmélázni és nézni a közeli faóriásokat is. Erről pedig Bartha Dénes jut eszembe, aki a Soproni Egyetem ismert szakemberként már a kilencvenes évek közepén felmérte kutató társaival együtt Sopron és hazánk faóriásainak állományát. Könyv is készült erről, ott olvashatjuk, hogy a várostól nyugatra eső legtávolibb ponton, a Hidegvíz – völgyben hatalmas lucfenyők őrzik a múlt emlékét. Némelyikük eléri a 40-45 méteres magasságot, koruk pedig közelít a kétszáz évhez. Mint akkoriban írtam Napóleon hódító hadjáratai még el sem kezdődtek,amikor ezek az óriások csemeteként már ott bújtak az avarban. Ám Sopron legöregebb fája mégis egy negyedévezredes ős-bükk ugyancsak a Hidegvíz-völgyben, egyik példánya annak a néhány tanúfának, amelyek az egész soproni hegyvidékre egykor jellemző lomberdők emlékét őrzik. Érdekes, hogy egy száz évvel ezelőtti katonai térképen már tájékozódási pontként jelölték.

Két valamikori természetbarát riportalanyom bejárta az ezekhez a fákhoz vezető utakat. De bizonyára ott voltak a Szárhalmi-erdő egyik kétszáz éves bükkfájánál is. Sőt fiatalabb korukban a Hétbükkfa eredeti példányait is láthatták, sajnos azokat, az utóbbi évek száraz időjárásának köszönhetően újabb facsemetékkel pótolták, de már szerencsére alapos növekedésnek indultak. A csend hangjai tovább szólnak fülemben. Ha jönne egy kis szellő, erősebb szélzuhatag, mindenképpen használnám hallókészülékemet, mert a fák leveleinek susogásai nekem különös, szinte misztikus élményt nyújtanak. Minél idősebb egy fenyőfa, tölgy, vagy bükk annál inkább az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok történeteit hallom vissza hangjaikban. Mennyi minden eltűnt már azóta, mióta állják a helyükön hosszú, fáradhatatlan őrségüket, dacolva nyári forrósággal, téli fagyokkal és akár hatalmas szélviharokkal is. Maga a történelem és benne az emberi életek játszódtak le „vén szemeik „ előtt. Elképesztő mi mindent láthattak!