Dalmai Péter éppen rezidensi gyakorlatát végezte a vancouveri General Hospital neurológiai szakosztályán, amikor a bátyja felhívta, mert pénteken nagypapánál járt és szerinte az öreg szemlátomást nincsen jól. Beesett az arca, lesoványodott és már napok óta nem borotválkozott. Talán egy ápolót kéne találni a számára, mert lassan önmagát sem tudja ellátni. A szobákban rendetlenség, szétdobált holmik és földre szórt iratok, régi újságok. Ez borzasztó, ez nem mehet így tovább-magyarázta Joe. Értesítették a húgukat, Brendát is, ezért közös egyetértéssel döntöttek úgy, hogy meglátogatják nagyapjukat a westendi öröklakásban, szétnézni az öregúrnál és megbeszélni mit lehetne tenni. Szinte egyszerre érkeztek oda azon a ködös, esős novemberi napon. Bár előre jelezték érkezésüket, nagypapa láthatóan meglepődött, amikor mindhárman beállítottak hozzá. Dalmai Péter az ágya mellett a földön ült és egy újságból kivágott cikket szorongatott. Foltos pizsamanadrágban, szétgurult gyógyszerei között megdöbbentően elesett látványt nyújtott. Dávid fel akarta segíteni és az újságlapot kivenni a kezéből, de ő görcsösen szorongatta.

– Mi az Papuska kérdezte ? – tőle Péter. – Milyen cikk az? – aggodalmaskodott János is. De az öreg nem válaszolt. Csak ijedt tekintettel nézett rájuk. Igy hát Dávid szép lassan kivette a kezéből a Vancouver Sun kissé már gyűrött kolumnás odalát. Egy 1967 november 12-i cikk volt a közepén. Amikor elolvasták beleremegtek : Tragédia a 99-es úton West Bay Park közelében . Egy kétgyermekes asszony lelte halálát abban a balesetben, amit egy ittas vezető okozott tegnap az esti órákban. Martha Kováts Erdős az 1956-os magyar forradalom egyik résztvevője volt, A Soproni Divízió tagja, aki városunk egyetemén a UBC -in szerezte meg erdőmérnöki oklevelét A lead alatt pedig a teljes cikk, amely csaknem féloldalon számolt be a szörnyű tragédia részleteiről.

– Nagypapa hát nem tudtad elfelejteni? – sóhajtotta Brenda

– Nem, nem tudom. Minden diáktársamért imádkozom, akik elmentek már. De azokért főként, akik itt kinn életüket adták az első évek küzdelmei alatt. Márta nagyon szép lány volt, amikor ötödévesént kijutottunk Kanadába, Kováts Miklós már nagyon csapta neki a szelet. Mindjárt a partraszállás után összeházasodtak és boldogan éltek, két gyerekük született. Aztán a sors közbeszólt, csak tíz év jutott neki idekinn, mikor egyenesbe jutottak volna, egy részeg fickó telibe találta a kocsijukat, azonnal meghalt…De ő nem volt egyedül, sorban jöttek a következők, 1977-ban az egyik legjobb barátom Kis-Tóth János helikopter szerencsétlenségben vesztette életét, a Yukon felett repültek, amikor egy hirtelen keletkezett óriási viharban Dawson City közelében az erdőfelmérési feladataik közben a folyóba zuhantak.1978-ban már nyolcan hagytak itt bennünket, többségük valamilyen tragédia következtében. Ők az életüket, a vérüket adták, a beilleszkedés legnehezebb éveiben. Mi már jobban éltünk, már nyugodtabb, jómódú kanadai polgárokként…

– -Múltkor azt ígérted, hogy mindent lediktálsz nekem és nem folytatsz külön utakat, főleg olyanokat nem, amelyek nagyon megviselnek lelkileg- dohogott Dávid. – Most megmérem a vérnyomásod. Látom a gyógyszereid szétgurultak, talán napok óta nem is vetted be őket.

– Ez nem jó nagypapa, 178/12o. Nagyon magas. Most a szemünk láttára beveszed a gyógyszereidet, melyeket úgy tűnik hiába írtam fel. Oké? John és Brenda a tanú rá. Ami pedig nagyon fontos, hogy mi hárman, szeretnénk egy ápolót megbízni, aki naponta törődik veled néhány órát. A költségeit mi álljuk majd. Addig is Brendát megkérjük, hogy mosdasson meg téged, amíg János és én rendet rakunk a lakásban. Ne is tiltakozz! Olyan itt minden, mint egy oroszlán barlangban. Egyszerűen rémes!

– De én most diktálni akarok…Hetek óta nem jöttél hozzám, hogy az emlékkönyvemet folytassuk. Mi lesz, ha egyszer csak feldobom a talpam. Ki fejezi be akkor a könyvet, az 56-os erdőmérnök hallgatók történetét? – panaszkodott a nagyapjuk.

– Egyrészt rosszul emlékszel, csupán öt napja nem jártam nálad. Igaz akkor nem sok időt töltöttünk a jegyzeteléssel. Órákig a papírjaidat rendezted. Másrészt nekem sietnem kellett egy fontos kórházi kivizsgálás miatt. Most itt igyekszünk rendet rakni. Aztán szakítok időt a magnófelvételekre. Rendben Öregúr? Dalmai Firma úr?

– Látod te mindig megmosolyogtatsz. Huncut vagy Dávid!-intette meg ujjával maga is viccesen.

– Igyekszem Ópapa! És tudnod kell, mindhárman nagyon szeretünk és azt akarjuk, hogy maradj köztünk még sokáig. Tudod az édesapánk Endre, a te fiad Andrew sem fogadta meg a szavunkat. Agyon hajszolta magát, nem törődött az egészségével. Szegény anyánk sorsára jutott. Fiatalon haltak meg a szüleink, de te még hála Istennek itt vagy. És itt is kell még maradnod velünk. Gyertek öleljük meg a nagypapát – hívta most Dávid a többieket. Az ágyra ültették és mind a három unokája most átkarolta, Brenda még dúdolt is egy gyerekkori éneket, percekig ültek így együtt, elérzékenyülve, teljes összhangban.

– Aztán mindenki a feladatához látott.

– No öreg forradalmár most már jobban vagy? -kérdezte János a szemmel láthatóan meghatódott öregembert.

– Ha végeztünk majd Dávid felveszi a magnóra…?

– Hát persze így lesz Papa – nyugtatták meg. – Köszönöm! – ő csak ennyit mondott válaszként, miközben boldogság öntötte el a szívét, a szeretet melege.

– Meg is borotváltok engem?

– Persze hogy, csak előbb most pihenned kell egy kicsit, János a szakálszobrász, ő majd megcsinálja, Brenda főnövér pedig friss pizsamába bújtat, utána pedig belekezdünk a történeteid rögzítésébe. Úgy számoltam 234 oldal már készen is van, azokat leírtam neked a magnóról. Jól haladunk. Fel a fejjel!

(A fénykép Roller Kálmán könyvéből származik. „Mi is voltunk egyszer az Akadémián”)

Vancouver szívcsakrája vajon hol élteti ezt a formabontó várost, amely olyan szép, hogy sokan jobban szeretik, mint San Franciscot, öblöstül, Golden Gate -estül. Megyek az öreg Lions Gate hídon, gondolván talán itt megtalálom ezt a vehemensen dobogó, élettel teli szívet, a város erőforrását, amely inkább európai az előző amerikás viadukttól eltérően. Észak -Vancouverbe tartok és a mélybe tekintek, ahol óceánjárók, de apró vitorlások is megküzdenek a nagy tenger áramlataival. Királykék az óceán a verőnapfényben, mint gyermekkorunk (nekünk hatvanas évek eleji iskolásoknak) töltőtoll tintája, amit ha kifolyt itatóspapírral tunkoltunk fel. Gyönyörű ez a város, ezt mutatja az alattam végtelenségbe húzódó panoráma. Tudta ezt az őrült milliárdos Howard Hughes is, aki életének utolsó éveit a legmagasabb felhőkarcoló első két emeletének bérletében élte le. Senkivel nem érintkezett, még mormon szolgáit sem engedte magához, teljesen besötétített lakhelyére csakis kesztyűben és védőruházatban adhatták át neki személyes dolgait, no meg az ételeket, amelyeket szintén laboratóriumi vizsgálat után vett csak magához. Fiatal korában igazi nőfaló volt, de filmsztároknál lejjebb soha nem adta. Így jellemezték ezt a korszakát: „Fantasztikus orra volt rendezőkre és színészekre, olyan sztárokat indított el, mint Jane Russell, Jean Harlow, Jane Mansfield és Ava Gardner. Irigyei azt terjesztették róla, hogy az álomszép filmcsillagok kedvéért nyomult be Hollywoodba, de ez tévedés. Nem volt rá szüksége. Millióinak és hatalmának kevés nő tudott ellenállni, ráadásul jóképű volt, és amíg udvarolt, sármos gavallérként viselkedett”. Aztán gyorsasági rekordokat döntött meg, repülőgyárat alapított, politikusokat vesztegetett meg. Négy repülőbalesetet élt túl, ám egy napon kiszállt a saját maga által felkavart világból és Vancouvert választotta menedékeként . Csaknem egy évtizedig élt itt.

Milyen szerencsések a mi soproni fiaink, hogy nekik nem kellett ahhoz a kanadai nagyvárost megismerni, hogy a forradalom után rögvest ott köthessenek ki. Vitte őket Roller Kálmán dékán, aki lelevelezett, küzdött fogát csikorgatva, mindent jó előre elintézett; bár megosztó egyéniség volt, mégis a letelepedés ügyeit szakszerűen és nagy precizitással végezte, mondhatni egymaga is történelmet írt, kétségtelen sokat köszönhetnek neki a soproni erdőmérnök hallgatók.

Csapó Imre ötvenhatos soproni főiskolás egy találkozásunkkor sokat mesélt a különc milliárdosról, aki egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig együtt szívta vele is az óceáni levegőt. Megmutatta a toronyházat, ahol az akkori világ legazdagabb embere élt.

-Tudod Howard Hughes története csak egy a sok közül, amit itt a Csendes óceán partján megismerhettünk. Megdöbbentő volt a kulturális sokk, a felfoghatatlan különbség, ami az ötvenes évek Magyarországa és az itteni világ között feszült. Csapó aki annak idején mérnökhallgatóként kamaranótákat énekelt Kováts Miklóssal az Alsó Lővér utca 8. számú kis ház emeletén és amatőr színészként nyújtott élményeket a Sopron közeli falvakban , nos ő elsőre megdermedt Vancouver fényeítől, a természet lenyűgöző szépségétől, mégis bevallotta ,hogy hiányoztak neki Moliére színjátékai, melyeket főiskolás színjátszó csoportjukkal adtak elő az ötevenes évek derekán. Hiányzott neki a kopott Csepel teherautó, amivel a vidéket járták és még a szigorú házinéni is, aki Stiaszny György felesége volt és a kamarájukba becsempészett lányokat képes volt kipenderíteni még az éjféli órákban is…Mi volt ez a hiány, ami évtizedek múltán is vágyakozást ébresztett a kivándorolt fiúkban? Sopron varázsa volt ez. Az itteni emberek különös jelleme, mint Bognár nénié, aki a Dimitrov téri diákszálló gondnoka volt, meg Tamás bácsié, a volt katonatiszté, aki étteremvezetőként kiporciózta a menza ”remekeit”. De le is szidta a fiúkat, ha a Fenyőgyöngybe, vagy a Deák vendéglőbe vitték a vacsorajegyük árát. Ó, fiúk, hát nem volt itt szép az élet számotokra még a nélkülözésben is egyedi világban, ahol úgy zenéltetek a vendéglőkben, ha éppenséggel nem volt zenekar, hogy selyempapírt fésűre téve hegedűt csináltatok Váradi Béla firma úr és Suhajda balek úr jóvoltából. Miért ért többet mindez nektek mint a meghasonlott, bomlott elmével világtól bezárkózó szuper milliárdosnak, aki meg akarta venni még Vancouvert is, de rá kellett jönnie a szellem hatalma nem eladó. Hiszen otthon nem kellettek nektek hollywoodi filmsztárok, ott voltak a csinos soproni lányok, nem kellettek repülőversenyek, a filmvilág álomgyárai, a megvásárolható zenekarok, a csillogó -villogó estélyek, feltaláltátok ti itt magatokat kamaráitokban, amelyek zsúfolásig díszlettek az általatok megálmodott világ tárgyaitól, lelketek kivetült szépségeiben. Hová lettek ezek, elrepültek a gonosz és ármányos idő szárnyán és megmaradt a puszta emlék, ami bizony velőig hatolóan tud fájni. Csak belenéztem Csapó Imre szemébe, és az abban bujkáló apró fényben megláttam, mennyire fájt is ez még a világ egyik legszebb városában is, gyógyíthatatlanul, mardosóan és felkavarón Soprontól vagy kilencezer kilométerre.

(A felvételen a Lions Gate híd Vancouverben)

Bőven volt mit átvinni az óceán nyugati partjára a soproni sport szelleméből, ami komoly eredményekre ösztönözte képviselőit. A főiskolások Kanadában letelepedett csoportjában kiváló sportemberek akadtak. Hagyományként vitték tovább a futball, a kosárlabda, az atlétika és a tenisz szenvedélyes szeretetét és e tekintetben is bizonyították a magyar virtus erejét. Legtöbbjük az Anger sporttelepen edzette fel magát a vancouveri szereplésekhez. Hiszen itt 1954-ben az Aranycsapat elleni küzdelemben avatták fel a létesítményt. A soproni főiskolások Puskás, Kocsis, Czibor és Deák ellen játszhattak, aztán tudásukat Brit Kolumbia Egyetemén mutatták be, amikor a futball soproni „sztárjai” a legnagyobb rangadókon megverték a helyiek csapatát nem is egy alkalommal. Még az itthoni évek alatt Háhn Fülöp jeleskedett az atlétikában. Ő az országos főiskolai versenyeken 800 méteres síkfutásban negyedik helyezést ért el. Grátzer Miklós is tagja volt a főiskola atlétikai csapatának. A tenisz kiválóságának pedig Szalkai András mutatkozott, aki később Vancouverben British Columbia „Mr.Tennis” címét nyerte el. Kozák Antal, akivel többször is találkozhattam kinn tartózkodásom ideje alatt, a fociban és a teniszben is egyaránt komoly sikereket ért el.

A soproni sportéletben is komoly érvágást jelentett az 56-os főiskolások távozása. Az összetartás, a küzdés, a kitartás és a legnehezebb helyzetekből is újra felállás jellemző volt erre a korosztályra. Ezeket a tulajdonságokat sikeresen kamatoztatták a Tengerentúlon. Valamit mindenki örökölt és valamelyik sportágban jeleskedett a nyugati parti nagyvárosban. Jákóy Endre például a vitorlázásban, amit a Balatonon kezdett el még itthoni diákévei alatt. Erről sokat mesélt nekem. A Magyar tenger örök szerelme maradt és mindig hiányzott neki Vancouverben is. Pedig – idős kora ellenére – a Kitsilano Yacht Clubnak évtizedek óta agilis tagja. Hajózik a tengeren, úgy ismeri a Lópatkó öböl (Horsesshoe Bay)környékét, mint a tenyerét. Még versenyeken is szerepelt, de nem ő aratta le a legnagyobb trófeát a családjában, hanem a felesége, Mrs. Marjorie June Jákóy, aki 1967-ben az év vitorlázója lett. Sajnos súlyos betegsége korán elvitte őt. Bandus folytatta töretlen energiával kiváló örökségét.

Vancouverben alig akadt sportág, amelyben az 56-os soproniak ne értek volna el jó eredményeket. Ilyen talán az ott nagyon népszerűnek számító jéghoki. Minden esetben, ha a Vancouver Canuks csapata bajnokságot játszott akkor szinte megállt az élet Kanada nyugati partján. Ám azt tapasztaltam, hogy amíg az üzletek kivetítőin is a jégkorong meccseket bámulták a kanadaiak, a soproni fiúkat ez abszolút nem kötötte le.

A kosárlabda egy kicsit más volt, amikor 1980-ban Orbay László a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem első küldöttjeként Vancouverbe érkezett, hogy letegye az ottani mester fokozatot az UBC egyetemén, egyben a SMAFC kosárlabdacsapatának és a magyar válogatottnak is kiválóságaként jelenhetett meg. Az UBC egyetemén nagyra becsülték itthon elért sporteredményeit. Sikeres vizsgái után rövidesen őt is befogadta a nagyváros. Évekig Vancouverben élt és öregbítette Sopron hírnevét a tudományos életben és a sport világában egyaránt. Elmondta, hogy kanadai életét a soproni divíziónak köszönhette. Jó kapcsolatokat ápolt Balatinecz Jánossal, Pászner Lászlóval, Kozák Antallal, Sziklai Oszkárral és Adamovich Lászlóval, akit nyolcvanadik születásnapján megrendezett ünnepségen ő köszönthetett.

( A fényképen az Aranycsapat. Velük játszottak a soproni főiskolások 1954-ben, amikor az Anger-réti sportlétesítményeket felavatták. A fénykép illusztráció)

Dalmai Péter meghurcolása

Mint a búvó patak úgy tört fel helyenként és időnként Sopron évszázados szellemisége. Kopott volt a Leghűségesebb város az ötvenes évek derekán , de falaiban, átjáróiban, utcaköveiben is őrizte a múlt értékeit, amire valahogy, a maga módján még egy ávós őrmester is büszke lehetett. Büszke ám, Csillag János márpedig az volt. Tudta, hogy nem akárhová vezérelte sorsa. Sopron az valami más, mint az eddigiek. Itt furcsán, tisztelettel beszélnek az emberek, az ódon kapualjakban borkimérések működnek, virágot, gyümölcsöt, kínálnak a poncichter házak kapuiban. Vannak még magánvállalkozók is. Léteznek a bálok, a koszorúcskák, motoros és autósversenyek, atlétikai és kosaras erőpróbák. Élnek a hagyományok, mint a letaposott kövek mögül előtörő fűszálak. De nagyon közel Ausztria, ami miatt védelemre szorulnak az itteni fiatalok, az új nemzedék. „Ezért fenébe a labanc mindenségit, a németül krákogó maradványt, a Hóhegyet, a vasfüggönyön túli rokonokat, a levelekben visszaköszönő kitelepítetteket, mindenki kapja meg a magáét, aki terjeszteni merészeli a Nyugat szellemét! Mert a szovjet elvtársak bár ott vannak a határon, de a kapitalista méreg átszivárog akár a föld alatt is.” Így gondolkodott magában Csillag János, feldúltan, öntudatosan, vérig büszkén ávós bőrkabátjára és a homlokán virító vörös csillagjára. Szószátyár beszéde miatt csak Hadovának csúfoltak parolis társai. Azt hitte sok mindent tud már Sopronról, csak azt nem vette észre, hogy ő itt örökre idegen marad…

Büszke volt arra is, hogy neki most indulnia kellett Mihályiba az egyik volt parasztpárti vezető családját zaklatni. Büszke volt a felsőbb pártmegbízatásra, aminek lényege volt, hogy csűrnie-csavarnia, gyaláznia és fenyegetnie, fullánk nyelvvel bomlasztania kellett egy egész magyar családot. Mindezt élvezettel tette, úgyhogy foghiányos szájában dúsgazdag nyáláramlat gyűlt egybe, amit aztán a falusiaktól is jól ismert családi ház előtt büszkén kiköpött. Ez a jellegzetes figura immár harcedzetten érkezett, ki volt képezve az osztályidegen népelemek kínzására. Nyelvezete sem ismert lehetetlent a cifra és mocskos káromlás gyakorlatában. A recski kényszemunkatáborban eltöltött hónapok alatt tanulta meg hogyan kell bánni azokkal, akiket „megszédített a nacionalista agitáció borgőze”. Recskre azonban még ő is sok volt, így aztán Sopronba helyezték át, a Belső Reakció Csoportfőnökség helyi megbízottjai közé. Ezen belül az ifjúságvédelme volt a feladata. A mihályi gazda legidősebb fiának ügyében járt el, aki harmadéves erdőmérnök hallgató volt a soproni főiskolán.

– Hol van a papátok? – rikkantott hatalmasat a vadszőlővel borított tornácos ház udvarán játszó gyerekekre. Hívjátok őt elő a föld alól is nyomban!

Félelemtől reszkető, alacsony termetű asszony állt az útjába, jobbján serdülő lányka, a balon mezítlábas kisfiú.

– Tán foglaljon helyet az úr a tornácon! Mi járatban? – kérdezte az asszony remegő hangjával.

– Úr ám az a szentséges micsoda…Mi az urak nyakát szegjük, belüket kitapossuk!

– Akkor elv…elvtárs! – nyögte ki félelemmel telt szemekkel az asszony!

– Sürgető ügyben járok! Maguk csaltak a földtulajdon bevallásában. Kulákvér nem igaz-e? Hamis bevallást tett a fiúk, ezért fegyelmi vizsgálat elé állíttattuk a főiskolán. Szóval merre van a ház ura, mert vele kell ez ügyben beszélnem.

– Kinn a földön, aratás van. Hiszen jól tudja. Estig haza se jöhet, annyi a munka.

– Na majd én megmondom jöhet -e vagy sem! Mert annyi szent jönni fog öt percen belül, vagy „szét ba…om a ku… anyját két gyertya között a ravatalon!”

– Kérem, ne mondja ezt a gyerekek előtt. Nagyon kérem! Csak szólok a Pistikének aztán rohan is, haza hívja az apját. Egy kis türelmet és jön is… Kérem várja meg. Csak azt ne mondja…könyörögte az asszony.

Jött is aztán Dalmai Endre hamarosan. Porosan, napégette arccal, izzadságtól csuromvizes hajjal, izmos barna karját védekezően a melle elé fonta. Csillag úgy nézte, mint a kiéhezett farkas a prédáját. – Ide hallgasson kulák uram ! És azzal elmondta neki kurtán mi a baj vele meg a családjával.

-Ki fogják dobni a fiát a főiskoláról, mint a hernyót a borsólevesből. Magának különben is sok vaj van a fején. Még hogy parasztpárti vezéralak, az ilyeneknek még a napfény sem jár ebben a népi demokráciában, ahol a dolgozóké a hatalom. Holnap délelőtt tízkor kihallgatjuk a fiát ebben a piszkos földügyben. Úgy bizony ám. Aztán ajánlom, maguk is tartsák magukat az igazsághoz! Ennyit mondott majd újból, búcsúzásul is hegyeset köpött, volt ebben már némi gyakorlata. A fekete autó pedig elporzott a hőségtől vibráló főutcán, a falu házainak ablakaiból félő tekintetek kísérték útjára. Dalmaiék megroggyanva a gondtól asztalhoz ültek. -Ha már itt van! Egyen valamit! Ki akartam vinni a földre. De ez a rongyember megelőzött. Csak Péternek ne legyen semmi baja! Segíts meg bennünket Istenem!-sírdogálta az asszony.

(És Péternek nem lett baja. Ő kijutott a szabad világba. Mint sok más társa , meg az a kétszázezer menekülő… Aki pedig itthon maradt azt a létezés kényszere formálta azzá, amivé végül is vált. De Péter erdőmérnöki karriert futott be Kanadában. Csak későn, élete végén vette észre, hogy magával vitte a vírust. A magyar vírust, amit addig még nem ismert a világ. A megosztottság, a viszálykodás sajátos hungarikumát. Ezért írta le egyik utolsó hazaküldött levelében: „Itt Kanadában sem nyugodott a magyar vér, belső harcok folytak, de azt jól titkolták. Otthon pedig úgy gyógyult be 56 sebe, hogy vastag bőr nőtt a még mindig lüktető gennyedés tetejébe, és évtizedek múltán lassan mindenki elfelejti azokat, akik vérüket adták a hazáért.)

(A fényképen a soproni főiskolások 56-os karszalagja. Levéltári gyűjteményből.Soproni Egyetem)

Kilenc lánytól, kilenc flekk a szívtiprónak

Számos alkalommal sétálgattam a Soproni Egyetem botanikus kertjében. A természet csendje és ünnepélyessége elvarázsolt. Milyen különös, hogy ez a béke, a megdermedt méltóság egy pillanatra sem idézi fel az Alma Mater két borzasztó exodusát, „Selmec” száműzését és az 56-os forradalom okozta sebeket és fájdalmat. Itt valahogy áll az idő, lassan peregnek a percek, pedig minden emlékmű, faóriás, a professzorok mellszobrai, a régi kövek, az egyetemi útvonalak, a kanyargó ösvények mesélni tudnának a múltról. A múltról, ami nem mindig a nagy dolgokról mond sokat, de a kicsi történések bájában sokszor mélyebben, szívhez szólóbban megnyilatkozik. Azon gondolkodtam, hogy sok esetben miért karakteresebbek a régi idők történetei. Hiányoznak az egyedibb, személyesebb epizódok, amelyek a régi időkben, Selmec idején és a már a főiskola soproni mindennapjaiban, még az ötvenes években is, megszínesítették az itteni diákéletet. A romantika kopott meg? Azok a történetek homályosultak el, amelyek a város és a diákság kifejezetten családias kapcsolatát jellemezték? Igaz még kicsi volt a város, de nagyhatású az egyetem szellemi ereje és a hagyományok tovább élése, még a tiltások ellenére is. Például Adamovich professzor, még hallgató korában, a „Nagy Szívtipró” szerepének örülhetett, waldenjén ugyanis nem kevesebb, mint kilenc flekk díszelgett, ami annyit jelentett, hogy kilenc különböző soproni lány varrta fel azokat. A cím birtokosai rendre az erdőmérnök hallgatók közül kerültek ki. Erről szól a fáma, hogy Rákosi rendszer idején csak azért hagyták meg az erdész kart Sopronnak, míg másokat áthelyeztek, mert a soproni lányok és lányos mamák, számtalan aláírással, tiltakozó levelet írtak az Oktatási Minisztériumba. Hát igen azok a kedves soproni lányok. Sopron nagycsaládja, szakestélyeivel, báljaival, piknikjeivel együtt?

Gőgös Ferinek is nagyon hiányoztak. Vancouverben nem talált rá az igazira. Üresnek és szellemtelennek találta az ottani nőket, pedig csinosak is voltak, de komolyan beszélgetni nem tudott velük, még akkor sem, amikor már alaposabb nyelvismeretre tett szert. Az olyan érzékeny lelkű erdőmérnök hallgatónak, mint Feri volt, nem akadt megfelelő párja. Ha itthon marad talán igen, de ő volt az, aki kicsit profánul kifejezve, a két pad között a földre esett. Elmenekült, mert nem bírta elviselni a szovjet mintára kiépült rendszert, de Kanadában is csalódott, ahogy egyik versében írta:

„ Vajon hazánk lesz -e

E föld, melyre testünk verítéke hull.

Lesz-e itt otthonunk?

S megmaradunk -e, melynek születtünk,

Búsuló, de munkás jó magyarnak?

Vagy, mi is bedőlünk a csillanó aranynak.

S leszünk barbárok.

Késsel, pisztollyal, könyökkel

Törtetve bírásáért.

A nagyhasú Mammonnak.”

Persze nem volt egyedül, Tamási Miklós a nagyobb elismertségre szert tett költő is hasonló fájdalmakkal küzdött, hiányzott neki az a szellemi nagyság, a hazai föld ígérete, amit nagy költőink és íróink képviseltek műveikben. Sokszor egyet kellett értenie hallgató társával, aki nyíltan és egyenesen kimondta, ami a szívét nyomta : ” Barom degenerált nép ez”. Óriási túlzás ez, mégis úgy tűnik a magyar műveltség, az oktatás, a hagyományok ereje nem tudott keveset adni az iskolapadokban még a legnagyobb elnyomás idején sem. Könnyű volt azoknak, akik két kezük munkájára és a fizikai kényszer szülte küzdelemre tudtak koncentrálni. A soproni diákok többsége ilyen volt. Segítette ebben példátlan összefogásuk ereje is. A kanadai Hinterland legsötétebb zugaiban ,az esőerdő poklában is hely álltak. Megmutatták, hogy az átöröklődő magyar jellem, nem panaszkodásra, nem tiltakozásra, nem lógásra nevelte fiait, minden munkát vállaltak, a helyiek megvetése, kirekeszteni akarása ellenére is. Így lett belőlük hosszú évek küzdelmei után mérnök, tanár, sarkkutató, pap és ornitológus, közgazdász, térképész, adminisztrátor, élsportoló és professzor. Magam is találkozhattam legtöbbjükkel kanadai tartózkodásom alatt. És felfigyeltem arra, hogy a leleményesség a legnehezebb helyzetekben sem hagyta cserben hazánk fiait. Talán Pászner László példája igazolta ezt a legjobban. Aki kocsimosóként kezdte Vancouverben, majd egy farost és réteglemez üzemben kapott állást és akkor barátságot kötött a kémiával, ami annál nagyobb elégtételt jelentett számára, mert annak idején Sopronban, Romwalter professzor súlyos szavakkal illette a vizsgázó diákot: „Tisztelt úr, maga még olvasni sem tudja a kémiát”. Komoly gyakorlatot szerezve a vancouveri üzemben, 1960-ban jelentkezett az UBC fatechnológia tanszékére, hogy elméletben is előre haladjon, majd attól fogva egyenesen építette tovább karrierjének útját. Új eljárások, külföldi tanulmányutak, szabadalmak fémjelezték ezután a szakmai fejlődését. Betetőzésként a legnagyobb, külföldön is visszhangra talált fejlesztései közé tartozott, a faalapú alkohol gyártás kidolgozása, valamint a cementtel kötött tűzálló építőanyagok, gerendák, zsindelyek, forgácslapok nagyüzemi gyártása számos kanadai nagyüzemben és külföldön egyaránt.

(A fényképen Victoria városából Vancouverbe készülünk átrepülni 1989 őszén. Én középen és a baloldalamon a „Nagy Szívtipró”, azaz Cinke professzor. Jobbomon Benkő Géza 56 -ban ötödéves hallgató.)