2018
08
12

Anpius bukása

Utolsó részlet új könyvemből, amely a jövő héten jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórboncnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

Sokáig nem értette Cortan Khan visszahúzódását. Pedig az amerikai egyetemi élet bizonyosan rá is hatással volt. Nem különülhetett el kortársaitól, akik buliztak, fociztak, baseball meccsekre jártak. De Cortan mégsem volt tolakodó, sőt fél év együtt járás után még egy csókig sem jutottak el.

Sabrina eközben szinte már remegett a vágytól. Ki más vehetné el a szüzességét, mint indiai szerelme. Álmodozott róla. Vágyott rá eszeveszettül. Már bejárták a kampusz összes boltját, kávézóját, sportlétesítményeit. Voltak a könyvtárakban, sétáltak a parkokban, de a szobájába egyszer sem hívta fel Sabrinát.

– Csak nem meleg? – gondolkodott el a fiúról.

És már fel is idézgette a mozdulatait, a beszédét, a gesztusait, a fiú évfolyamtársaival való kapcsolatát, de semmi gyanúsat nem talált közeli emlékeiben.

Aztán egy napon megtört a jég. Szokás volt a Campuson, hogy minden külföldi diák bemutatót szervez országának hagyományaiból, ételeiből és italaiból. A tavaszi vizsganapok után éppen az indiaiak következtek. Mi tagadás sokan voltak, de a szervező munkát mindössze négyen vállalták, köztük Cortan Khan. Már napokkal korábban lázasan készülődtek. Úgy gondolták, hogy egy vetítéssel indítanak, amelyben a hatalmas ország történelméből és kultúrájából adnak ízelítőt. A rendezvény színhelyévé az egyik kollégiumi nagycsarnokot jelölték ki. Itt már előre elkészített díszletek várták az érdeklődőket. Színes poszterek és az indiai istenek képei, hozzá illatosítók, virágfüzérek és lampionok. Ezeket a helybéli közösségek boltjaiból is meg lehetett szerezni.

Cortan, mint főszervező Sabrina ügyességében bízott, őt és még néhány honfitársnőjét kérte meg a vásárlásokkal. Még lótuszvirágokat is beszerezhettek az egyik kereskedőnél, és ételalapokat a bengáli, kasmíri, punjabi ínyencségekhez. Leginkább bengáli csípős ételeket, rizses halat és csirkét kínáltak fel. Elkészítésüket maga Cortan irányította, de ebben segítette őt egy calcuttai évfolyamtársnője Ramajati is, aki fekete, göndör hajú egzotikus szépség volt. Sabrina nem kevés féltékenységgel nézett rá, de amikor látta, hogy Cortan alig szól hozzá, minden kétségét elengedte. Még indiai desszertek szandes és rasagulla is készült az egyetemi boszorkánykonyhán. Amiről pedig Cortan nagy igyekezettel gondoskodott, hogy az európai italok mellé, sorakoztassanak fel méregerős rizspálinkákat, olyan igazi bengálit, nem is kevés mennyiségben.

– Te is táncolni fogsz! Jó!? – vetette oda éppen a konyhai munkák közben Sabrinának, aki egészen megdöbbent a különös kéréstől.

A fiú látva idegenkedést, mosolyogva bíztatta.

– Olyan az alakod, mint egy bengáli brahman lánykának, kérlek, táncolj! Ramajati megtanítja a lépéseket és fel is díszítenek téged. Olyan leszel, mint egy ékes lótuszvirág.

Sabrina végül ráállt a kívánság teljesítésére. Három napon át gyakorolták a táncokat. Az utolsó napon pedig már szépítették egymást a lányok. Ramajati skarlátpiros száriba bújtatta az amerikai lányt, karját és arcát henna festékkel díszítették. A minták jól mutattak Sabrina halványbarna bőrén. Hasonlóan beöltözött mindegyik táncos, olyanok voltak, mint a legszebb délvidéki virágok.

Amikor eljött a nagy nap, legalább háromszáz diák és vagy tucatnyi professzor várta a bemutatkozást. A vetítés pörgősre és tartalmasra sikerült, de az igazi szenzációt az indiai lányok tánca okozta. Ősi ritmusokra hajladoztak karcsú alakjukkal, mint vékony bambuszok a monszun szélben. Finom mozgásukat Sabrina is kiválóan utánozta és ő most Cortannak táncolt, csakis neki és annyira csábítóan hintáztatta gömbölyű csípőjét, és egyre csak mosolygott szerelmére, hogy az már végképpen nem maradhatott hatástalan. Érezte, hogy most végleg elhódította Cortan szívét, aki megigézetten figyelte őt.

A tánc után megvendégelték az egybegyűlteket. Az ételek is italok gyorsan fogyni kezdetek, mindenki jól érezte magát. És a rizspálinka kortyolgatása közben más csoportok alakultak, általános hangzavarba burkolózott a terem. Cortan szemmel láthatóan becsípett. Élvezte a főszerepet, a sikert és professzorai, valamint a campus diákjainak méltó elismerésében sütkérezett. Ramajati is ott próbált ékeskedni mellette, szépsége a táraság mindentagját elkápráztatta, de Cortan mégis Sabrinát ültette maga mellé, és amikor éppen családjának történeteiről mesélt, finoman megszorította kezét, majd minden teketória nélkül átkulcsolta Sabrina derekát. Magához vonta a lány átforrósodott testét, amit jól érzett a könnyű keleti selymen keresztül is. Ez volt az a pillanat, amikor mindketten úgy érezték valami csoda történik ma velük. Csak Ramajati tüzes és megrovó tekintette próbálta megbontani idilljüket.

Hajnali három óra környékén lett vége az indiai estnek és akkor már mindenki hazafelé szállingózott. Cortan taxit rendelt és a maga legtermészetesebb módján egy – a családjuk által bérelt – lakáshoz vitette magukat Sabrinával.

A következő órákat Sabrina szinte félálomban élte meg. Takaros kis lakásra emlékezett vissza a későbbiekben, de ott a rengeteg könyvön és a családi fotókon kívül semmi sem fogta meg különösebben. Csak azt érezte átlényegülve, hogy Cortan finom karjai ölelik és forró száját az övére illeszti, aztán testük egybefonódott. Mint a tantrikus indiai szerelemben, finom ringásban és olvadó, lüktető egyesülésben bontakoztak ki. Sabrina szűz volt még, de nem fájdalmat érzett a férfi gyengéd behatolásától, hanem a gyönyör kapuja nyílt meg előtte. Soha nem gondolta, hogy ez így lesz. Késő délelőttig ölelték egymást és Cortan mindvégig csókokkal, érzéki érintésekkel halmozta el. Ő csak befogadta a bengáli fiút és minden úgy jött a maga legbelsőbb titkából, mint az isteni szikra, amely megteremtette az emberek számára a testi szerelmet a lélek teljes önátadásával kísérten.

*  *  *

Most jól esett neki az emlékezés, de már visszatért a jelenbe. A templomba újabb és újabb hívők érkeztek. Volt, aki csak néhány percre ült le egy ima erejéig, mások gyertyát is gyújtottak. Aztán Sabrina egy öregembert látott meg, akit két fiatal kísért. Unokái lehettek. Az öregúr nagy nehezen, botjára támaszkodva letérdelt az oltár előtt. Ősz fejét lehajtotta és izzadó homlokát megtörölte egy zsebkendővel, a fiatalok eközben a templomról szóló prospektusokat lapozgatták.

– Akár Anpius is lehetne – gondolta Sabrina. A koruk nagyjából megegyezhet, csupán ez a szelídség és őszinte áhítat hiányzik az ő professzorából, mert Anpius soha nem rejtette véka alá felettébb óriási öntudatát és megszállottságtól feszítő akaraterejét.

Az orvosi egyetemen azonban találkozott nála sokkal nagyobb tudású emberekkel is, de azok inkább szerények és nyitottabbak voltak. Howard Anpius sötét titkokat őrzött és most már be kellett látnia, hogy nagyon rosszul döntött, amikor ennek a vénembernek odaadta magát. Odaadta a fiatal testét és lelkének egy darabját is, mert ő valóban szerette őt, nem úgy, mint Anpius, aki csak felhasználta és kihasználta a lányt, villanthatott vele a társaságban és nem mindennapi szorgalmát, munkaerejét is hasznosította a kutatási eredmények feldolgozásában.

Milyen bolond volt ő, hogy hagyta, a fogadásokon és estélyeken, a konferenciákon ott fényezze ezt a 73 éves fonnyadt testű öregurat, akit mindenki csak irigyelt a szépséges kutatónőért, az odaadó doktornőért. Mennyi idő kellett hozzá, amíg ráébredt, hogy a professzor velejéig romlott ember, akit csak az önérvényesülés, az elismerés féktelen vágya űz. Aki Istent játszik és valami félresikerült Victor Frankensteinként emberi életekkel játszadozik, holtak feltámasztásával mesterkedik a tudomány égisze alatt. És ezt szinte kéjesen teszi, örömét lelve a halott testek vergődéseiben, az élőhalottak kínjaiban.

Rá kellett ébrednie, ezzel a romlottsággal és gonoszsággal márpedig ő továbbélni és vele azonosulni nem tud. Mi lehet ennek a vége? Óh, Istenem mi lehet a vége? Csakis az iszonyatos pusztulás. Ezt pedig már nem engedheti meg. Ő nem ezt a szellemet szívta magába a Columbia Egyetemen. Nem véletlenül volt évfolyam első, a tudásra szomjas kutatóorvosnő, akit a sejtbiológia nagy várományosának tartottak tanárai. Ő igazi orvosként akarta mindig is szolgálni a gyógyítás, a kutatás tudományát. Hitt önmagában. Megvalósulni látta álmait. És most szinte a legszívesebben leköpné magát, hiszen hová jutott egy beteges lelkű, pszichopata öregember szolgálatában. Akit bármikor magával ragadhat a halál és akkor őrült programjai is remélhetően a sírba szállnak vele.

De addig is, nem hagyhatja, hogy tovább mérgezze a lelkét, hogy magával rántsa azokat, akik még elhivatottságból azonosulnak a kutatások kihívásaival. És ahogy Sabrina egyre jobban feltüzelve magát, könnybe lábadt szemmel nézte a Mónika katedrális gótikus utánzatú üvegablakait visszaköltözött szívébe a remény, és már tudta, hogy mit kell tennie.

Elhatározása pedig olyan erővel tört rá, hogy teljes erejéből megmarkolta a templomi pad könyöklőjét. Ujjaiból kifutott a vér, de csak szorította a halvány barnára festett karfát.

– Még nem vagyok tiszta a szívem mélyén, de az leszek, az leszek Istenem és ennek a fogadalomnak te vagy most a tanúja – suttogta az oltár felett kiterebélyesedő feszület irányába.

Szeme könnybe lábadt, felugrott a padjából és gyors léptekkel kisietett a templomból. Kinn a lüktető világvárosi forgalom elszédítette kissé, de már nem bizonytalankodott tovább, mobiljával felhívta Lorina apjának számát, amit Anpius telefonjából lesett ki még hetekkel korábban. Azt gondolta, el kell, hogy mondja mit látott a laboratóriumban. Erről többé nem hallgathat, mert bűntársává válik egy emberi szörnyetegnek. A milliárdos vállalkozó durva hangnemben fogadta hívását és arra kérte a doktornőt, hogy ne avatkozzék bele a családjának ügyeibe.

– De az ön lánya embertelen kísérletek alanyává vált. Tudja mit áldozott fel azzal, hogy a Hórusz társaság kezébe tette le Lorina sorsát? Zombivá változtatták őt is. Élőhalottá, aki meggyőződésem szerint iszonyatos fájdalmakat áll ki ezekben a napokban.

– Miért hagyják őt szenvedni, miért nem hagyják tisztességesen meghalni, hiszen ő már nem ebben a világban van? Az ön barátja Howard Anpius, egy közönséges bűnöző, egy lelketlen szörnyeteg, aki emberi életeken kísérletezik, az ön lányával is ez teszi…

Ekkor hirtelen megszakadt a vonal, John Flechmann kikapcsolta a mobilját. Sabrina mélyet sóhajtott, majd fogott egy taxit és a Hórusz Társaság laboratóriumának a címét mondta be. Ahogy elsuhantak mellette az utcák és az épületek végig őrlődött gondolataiban, de amikor megérkeztek, már ismét elszántan szállt ki. Soha nem gondolta, hogy amit most meg akar tenni, az egyáltalán késztetéssé válhat háborgó lelkében. Önmagának is félt bevallani mire szánta el magát, de már nem adott esélyt magának a visszavonulásra.

Úgy határozott saját kezével szünteti meg a szerencsétlen lány mesterséges életfunkcióit. Az életre esküdött, amikor átvette diplomáját, de most orvos létére mégis a halált kellett választania, a jótékony halált, amely véget vet egy szenvedő lélek gyötrelmeinek. Ehhez azonban még be kellett jutnia. Megszaporázta hát lépteit, ám még a bejárathoz sem ért, amikor az épületből éktelen zsivaj tört fel, valamennyi riasztóberendezés egyszerre szólalt meg, mint Jerikó harsonái.

Elborzadt a félelemtől és sötét sejtés költözött belé. Majd látta, hogy ijesztő, vörös lángok csaptak fel a jobbszélső szárny C épületének tetejéből, megremegett a föld, másodpercek múlva pedig vastag, koromfekete füst táncolt az égen felfelé. Sabrina hátra hőkölt és ösztönösen futni kezdett visszafelé, ekkor már szirénázó tűzoltó- és mentőautók érkeztek a helyszínre. Féktelen kavargás támadt, a riadalom felpumpálta minden járókelő szívében az adrenalint.

– Istenem, mi történt!? – kérdezte félhangosan Sabrina.

Néhány perc elteltével újabb robbanások döreje rázta meg a környéket. A lángok még magasabbra csaptak és tovább terjedtek a középső épületek felé. Egyre több mentőosztag és rendőrautó sorakozott fel tisztes távolságra a tomboló tűztől és a magas hőmérsékletű levegőtől, amely hatvan-hetven méterre a Hórusz birodalom épületeitől már szinte elviselhetetlenné vált. Eközben működésbe hozták a tűzoltókocsik fecskendőit, hatalmas vízsugarakkal igyekeztek megfékezni az időnként kékbe-lilába váltó lángokat. Már több helyen vegyi anyagok is égtek. A vegyvédelmis osztagok védőruháikban rohantak be az épület bejáratain. Védőkordont vontak a katasztrófa helyszíne köré és evakuálni kezdték a környéket.

Tumultuózus jelenetek alakultak ki, sokan egy tapodtat sem akartak arrébb menni, őket már a rendőrség igyekezett jobb belátásra bírni, könnygáz palackok is előkerültek, gumibotok és karabélyok, de erőszakos cselekmények egyelőre nem történtek. Időközben megérkeztek az FBI emberei is, mint egy katasztrófa filmben úgy peregtek az események sorjában. Sabrina egy rendőrségi kisbusz mögött keresett menedéket. Hiába kérdezte a riasztott rendvédelmi embereket, senki sem méltatta válaszra.

Végül legnagyobb megdöbbenésére Lorina szüleit fedezte fel az egyik műveletirányító jármű közelében. Hevesen gesztikulálva faggatták a biztonságiak vezetőjét, egy ősz hajú, hórihorgas férfit, aki védősisakot és mellényt húzott kifogástalan öltönyére. Az alezredes rangú férfi csak szűkszavúan válaszolgatott.

-A lányunk van benn. Meg kell, hogy mentsék! – ordítozta John Flechmann magából kikelve. A tiszt erre csak annyit mondott, ők mindent megtesznek, rajtuk nem fog múlni.

– Kérem, hozzák ki Lorinát! – zokogta Martha asszony a férfi karját szorongatva, de mivel az nem válaszolt semmit és most telefonálni kezdett, az asszony nyomatékul öklével verni kezdte a Ford tetejét.

Ekkor három állig felfegyverzett állami rendőr hátrébb tuszkolta.  Feszültté vált a helyzet. Másutt is dulakodtak a rendfenntartókkal, itt-ott sikoltozás is hallatszott. Úgy ötven méterre tőlük egy félig felöltözött torzonborz alak akart mindenáron áttörni a kordonon. Gumibotokkal és gázspray-vel állították meg. Sabrina a terjedő füstköd ellenére is felismerte, Anpius professzor volt az.

– Tudják ki vagyok én!? – üvöltötte teljesen feldúltan Howard.

– Én vagyok ennek az egész átkozott birodalomnak a szülő apja. És ha nem engednek be, akkor a részecske gyorsítóban olyan magas hő keletkezik, hogy a láncreakció feltartóztathatatlanná válik, a nukleáris robbanás a fél várost romba dönti és annak következményeit még az óceán túlsó partján is érezni fogják.

– Nyugodjon meg, a nukleáris katasztrófa elhárítók már a D épületben vannak, az előbb azt jelentették, hogy ott semmiféle rendellenességet nem észleltek, csak a riasztók szirénáznak folyamatosan – nyugtatta a professzort a magas rangú FBI tiszt.

– Ugyan már, mit tudnak maguk erről, ha a reaktorok túlmelegednek, a radioaktív anyagok kitörhetnek a szabadba és elárasztják New Yorkot is. Csak én tudom megállítani a katasztrófát. Értik! Csak én! Engedjenek már végre be, vagy panaszt teszek az elnöknél. Rohadt banda, tudják kivel packázzanak! – forgatta szemét gyűlölködve, azzal meglökte a gumibottal elé álló rendőrt, aki a földre zuhant.

Ez már sok volt a biztonságiaknak és a háborgó öregembert lefogták, bilincset tettek a kezére. Anpius teljesen kikelve magából tovább ordítozott és rúgkapált, mint egy csapdába esett vadállat, úgy vergődött. John Flechmann ekkor érkezett oda, ő valamennyire megőrizte a higgadtságát:

– Engedjék el ezt az embert, higgyék el, csak segíteni tud a mentési munkálatokban. A kisujjában van minden berendezés működésének csínja-bínja, a biztonsági rendszereket nála jobban senki nem ismeri. Ő a Hórusz Társaság elnöke, ennek a kutatóbázisnak teljhatalmú igazgatója, Howard Anpius!

A gyárigazgató higgadt, de határozott szavai láthatóan hatással voltak a rendőrökre, lepattintották a bilincset Anpius kezéről. A professzor kicsit összeszedte magát, megigazgatta ruháját.

-Hol van Lorina? – vonta felelősségre a barátja.

– Biztonságban van Johny, hidd el, most mondták ezek itt nekem, hogy a D épületben teljes nyugalom van. Ott nincsen semmi vészhelyzet. Gondolom, rövidesen kihozzák a pácienseket onnan.

– Ha nem így lesz, a saját pisztolyommal lőlek le Anpius – fenyegette meg Flechmann. Így sem fogod elkerülni a felelősségre vonást. Mit gondolsz ezek után- és a tomboló tűzre mutatott – ki ad neked majd bármiféle támogatást is. Ez ma egy világrengető sztori lesz a CNN-en. Mindenki téged vádol majd. Rosszul őrködtél a társaság vagyona felett és még ki tudja mi lesz ebből az egészből, de most engem csak a lányom sorsa érdekel. Őt akarom élve visszakapni.

– Így lesz Johny. Így lesz, nyugodj meg érintetlenül visszakapod. Nem lesz semmi baj- nyugtatta most Anpius, aki időközben teljesen lehiggadt.

De nem sok idejük maradt a helyzet fölött elmélázni, újabb kétszáz métert kellett hátrálniuk. Sőt elkezdték elszállítani a kiabáló, csapkodó katasztrófa turistákat is. Kettőjüknek sem maradt más választásuk, mint beletörődni abba, hátha sikerül a kutatások fő bázisát jelentő D épületrészt még időben megmenteni és kihozni onnan Lorinát. Reményüket azonban hamarosan teljesen elvesztették, az egyik riadó kocsiból közvetített élőláncon keresztül, egy monitoron látták, hogy a tűz átterjed a C épületre és már csak méterek választják el a gyorsítót rejtő, hatalmas cső alakú D szárnytól. Többet már nem tudhattak meg a helyszínen, mert mindenkit válogatás nélkül evakuáltak.

Sabrinát egy nyolc személyes furgonba ültették be mások mellé,és amikor elindulásuk után rákanyarodtak a York Avenue-ra pontosan Flechmannék autója mellé soroltak be. Anpius a hátsó ülésen ült és kétségbeesetten magyarázott Flechmannak és feleségének. A letekert ablakon keresztül kiabált rá Sabrina.

– Mit műveltél te szörnyeteg? Most már láthatod a munkád eredményét. Elpusztul minden, és ennek még nincs vége. Lorinát is megölted. Ott ég el elevenen a kapszulában szegény lány, senki nem mentheti meg!

A vádoló mondatok közben Flechmann rettentően feldühödött és teljes erejéből lefékezett. Üvöltve rázta Anpius vállát.

– Miket beszél ez a nő? Milyen kapszulákról? Hol van pontosan lányom, beszélj már vagy itt helyben megfojtalak.

Kiugorva a vezetőülésről hátulról kirángatta Anpiust a Mercedesből és a földre döntötte, majd ütni-vágni, rugdalni kezdte. Sabrina látta a professzor vérző fejét, kétségbeesett arckifejezést, könyörgő tekintetét, de nem akart és nem is tudott neki segíteni. A harag, amit ez iránt az aljas emberi roncs iránt érzett erősebbnek bizonyult a szánalomnál. A rendőrautó pedig tovább robogott velük, de a lány hátra tekintve még látta, hogy Anpius imbolyogva feltápászkodik az aszfaltról és lassan távolodni kezd a gyárigazgató Mercedesétől. Flechmann visszaült a kocsijába, feldühödve gázt adott és csikorgó autógumikkal elszáguldottak a helyszínről.

 

Fotó: Illusztráció

 

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

A könyv megjelenését támogatta:

                                                      Barankovics Alapítvány

                                                      Komáromi Közgyűjteményi Alapítvány

                                                      Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzata

                                                       Zalaco Zrt.

https://barankovics.hu/

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: