2018
31
10

Arányi Buda ostrománál

Ötödik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

 

Arányi Buda ostrománál

 

A császári védősereg látva a honvédek beözönlését megkísérelt még egy végső rohamot. Heinzi személyesen állt a támadás élére. Elszántan indította rohamra a felsorakozott két gyalogos századot, melyeket a Bécsi kaputól érkezett két fél század muskétás határőr is támogatott. Kitörtek a Fő térre, de a roham itt elakadt, gyilkos össztűzbe kerültek és ekkor érte Heinzit a halálos lövés. A gyomrába fúródott a puskagolyó, egyes szemtanúk szerint hangtalanul hanyatlott egyik hadnagya karjai közé. Más források azonban azt állítják még ekkor is katonáit biztatta:

– Csak előre! Rohamra fiúk! Ki kell vernetek őket!

A császáriak azonban látva tábornokuk elestét lassan hátrálni kezdtek a Dísz tér felé. A súlyosan sebesült vezérőrnagyot tisztjei kivonszolták a tűzvonalból. Ideiglenesen a tüzér laktanyában kötözték be vérző sebét, majd innen átvitték az Iskola téri épületbe, az orvos-főnök szobájába. Akkor már rengeteg vért veszített, így az orvos sem tudott segíteni rajta. A fővezér itt halt meg egyik századosa karjában, de még előtte üzenetet küldött futárjával a Vízmű erődbe, Allnoch ezredesnek, hogy vegye át a főparancsnokságot. Helyettesítse őt teljhatalommal mindenben. Tartson ki, amíg a felmentő sereg meg nem érkezik.

Allnoch, miután kézhez kapta Heinzi üzenetét, minden rendelkezésére álló katonát a várba irányított. Két század a külső falakról a várfal mentén a Halász-bástyán át jutott be, másik két századát a Várkerten át küldte a Palotába. Ezt a csapatot a Várhegyre menet minden irányból lőtték a magyarok, már nem tudták elérni céljukat. Közülük a legtöbben elestek. A maradék végül a Palota kertjében magyar fogságba esett és egytől- egyig megadta magát.

Allnoch tudta, hogy minden elveszett, a vár most már a magyar honvédseregé. Mégsem adta meg a magát, fogát összeszorítva, maga is könnyebb arcsebtől vérezve egy maroknyi gyalogossal a Lánchíd nyugati hídfőjéhez vonult vissza. Felkészült a végsőkig tartó küzdelemre. A honvédek rohamát már képtelenek voltak feltartoztatni, így végső elkeseredésében és bosszúszomjában a híd felrobbantását határozta el. Az egyre közeledő honvédek még látták, amint a gyújtózsinór mellett álló árkásznak parancsot adott a híd felrobbantására, ő azonban habozott teljesíteni azt. Ekkor az ezredes pisztolyt rántott és a katonát főbe lőtte, majd másik fegyverével a legközelebbi lőporszekrénybe eresztett golyót. A detonáció ízekre szaggatta az ezredest, és a körülötte álló embereit is megsebesítette, de a híd szerencsére alig sérült meg: csak néhány függőtartó görbült el.

A vár déli részét már teljesen a magyar sereg birtokolta, de az északi bástyákon még a császári lobogó lengett. A vár ezt a részét Knezich csapatainak kellett elfoglalnia. A tervek szerint három zászlóaljnak a Bécsi kaput és a VI. rondella környékét kellett bevennie, míg másik három zászlóaljnak a IV. és V. bástyák ellen kellett támadnia. A várban még tartott a heves küzdelem, ám itt még mindig némák maradtak a fegyverek. Nagy Sándortól 5 óra körül hír érkezett, mely szerint már kilenc zászlóalj bejutott a várba és teljes erővel folytatja a harcot. Knezich csak ekkor adta ki a támadási parancsot. A Bécsi-kapunál emelt torlaszt a korábban előkészített bombákkal akarták felrobbantani. A kapu őrsége az önkéntes rohamcsapatot lemészárolta, ezért a harmadik honvédzászlóalj szuronyrohamot intézett ellenük. Tőlük nyugatra a VI. rondellánál a 42. honvédzászlóalj, a 60. gyalogezred harmadik zászlóalja és két honvédvadász század létrákon igyekezett bejutni a várba. Gyilkos muskéta- és kartácszápor fogadta a támadókat, de ezen a napon a magyar katonákat már nem lehetett megállítani. A honvédek olyan gyorsan küzdötték le az akadályokat és falakat, hogy a császári katonák képtelenek voltak még egyszer megtölteni fegyvereiket.

Halálos és elkeseredett kézitusa kezdődött. Itt is rengeteg dolga akadt a honvédorvosoknak, akik Arányi irányításával a hadijelentések alapján újabb és újabb helyszínekre indultak segíteni. Amiként elhatározták, nem nézték azt sem, hogy milyen egyenruhát viseltek a sebesültek, melyik táborhoz tartoztak, próbáltak mindenkit megmenteni. Ezért is döbbentek meg, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Görgei parancsa szerint: ”A vár őrségének nincs kegyelem! Nem ejtünk foglyokat!”.

A védők közül sokan elestek, a szerencsések harcolva-hátrálva a laktanyák felé menekültek. A honvédek utánuk rohamoztak, karddal és szuronyokkal vagdalták a menekülőket, császáriak zárt rendje perceken belül felbomlott. Vérben fürdő sebesültek és halottak borították a kövezetet. Az első véres összecsapások után azonban a honvédek vérszomja lecsillapodott. Nem teljesítették Görgei kegyetlen parancsát. Odaengedték a szanitéceket a sebesültekhez. Szekerek kanyarodtak fel a várdombra, azokra gyűjtötték a még életben maradottakat.

Leiningen később így jellemezte a magyar támadást:„Borzasztó öldöklés! Kezdetben nincs pardon. Végére elcsendesül a düh.”

A győztes honvédek zászlaját, a Zala vármegyei Lebesbényi Püspöki Gracián, honvéd hadnagy, tűzte ki elsőként a visszafoglalt budai várra. Örömujjongás fogadta a Szűzmáriás, Kossuth címeres lobogót. Sokan fegyvereiket is elsütötték a diadal hírére. Ölelték egymást a győztes ostromlók és kuruc katonadalokat énekeltek. A vár reggel hétkor már teljes egészében a magyar sereg kezén volt. Elnémultak a fegyverek és a magyar katonák végre kicsit megpihenhettek, most érezték először a tavasz illatát, mert órákkal azelőtt csak a puskapor, a füst és a vér szagát szimatolhatták. A Duna két partján a pesti és budai nép is lassan kimerészkedett búvóhelyeikről. Néma csodálattal néztek fel a rommá harcolt, de így is büszke várra.

A május 4. és 21. közötti ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került. A harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg. Arányi Lajos György és honvédorvosai, valamint a szanitécek rengeteg emberéletet mentettek meg.

 

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!! Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

Festmény: Than Károly, Buda visszavétele 1849

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: