2024
02
06

Soproni mesterek

Mindig szívesen írtam az iparosokról, a mesterekről. Olyan soproniakról, akik építői, megújítói, alkotói az egykori céhes világnak, amiből VÁROS épülhetett az ódon falak között.Elmentem Horváth Jenő hordókészítő mesterhez. A kádárok soproni örökségének hordozójához. Ámultam a műhelyében látottakról: dongaszorítók, vonókések, dongagyaluk, hordóajtó fűrészek köszöntöttek. Mind-mind egy ősi mesterség tanúi. Horváth Jenő biztos kézzel használta őket. Értett a rocskák, a sajtárok, a fertály dézsák, töltikék , itató csöbrök elkészítéséhez is, de nem akadt olyan hordófajta, amit meg nem tudott volna formálni. A soproni borosgazdák egy időben mind hozzá mentek. Így vált aztán belőle borszakértő is. -Ha már munkáimat a nemes italok tárolásaira használják, legalább én is konyítsak kicsit a jófajta borokhoz-mondogatta.
A mesterlevelét még akkor szerezte, a harmincas években, amikor egy kádár anyagilag megbecsültebb volt, mint egy szabó vagy suszter. Kellett a sok hordó. Ma már a munkálatok jó részét gépesítették, megváltoztak az alapanyagok is. A jó kádár azonban “hiánycikké” vált, mert akik igazán kiváló borokat készítenek,azok még nagyra becsülik a kézzel készített hordókat, a mesterségbeli tudást.
Ha már hordókról, borokról esett a szó. Ki nem maradhatnak a nyári melegben hűsítő fröccsök sem. Persze kell hozzá bor, na meg nem árt a jó régi szóda sem, amit megint csak a soproni mesterek tudtak előállítani. Grafl Györgyre emlékezem,aki a Híd utcai üzemében százéves hagyományokon szerzett népszerűséget. Már nagyapja is itt gyártotta a szódát. – Mert a soproni víz minősége kiváló, de lágyítani kell. Akkor olyan szikvíz lesz belőle, ami nélkül a jó fröccs elképzelhetetlen- vallotta a mester. Sokan el is jöttek ezért a szódáért. Vitték hagyományos üvegben, de vitték ballonban is. Mint ahogy akkoriban sokan koccintottak, a frissen pezsgő fröccsel, talán eszükbe jutott néha Grafl mester, akinek üzeméből került ki a kiváló alapanyag. Ma már eltűnt az utcából a dolgos szikvíz üzem,csend honol a helyén, amivel üresebbé vált itt az élet. A Grafl család hírnevét ez mégsem törte meg, annyi szódást adott a família a környéknek, hogy Mosontarcsán(Andauban) és Somfalván( Schattendorf) is szikvizet szolgáltattak a szomjoltáshoz.
Jól tudják Sopronban, hogy Károlyi Gyula kőfaragó mester évek óta a helyi ipartestület első embereként szolgálja a tisztes ipar érdekeit. Ám amikor, jó pár éve, Győri út menti üzemében jártam, ráébredtem, hogy ő igazából a márvány és gránitkövek, a különleges mészkövek világában teljesíti ki önmagát. 1978-ban tett sikeres szakmunkás vizsgát, két évre rá mestervizsgát, de a szakma alapfogásait, a faragást és a betűvésést apósától tanulta el. Azt írtam akkori látogatásom alkalmával, hogy műhelyében szebbnél szebb gránitlapok csillognak a napfényben. “Különleges mintázatuk hol halványkék, hol dohánybarna, máskor meg olajzöld árnyalatokban bontakozik ki”. Ezek szerint a köveknek is lehet lelke, valamiféle szellemi töltete ? – kérdeztem a kézzel foghatóan is badarságot kifejező gondolatot. -Azt azért nem hiszem- válaszolta mester – de a köveknek is vannak királyai. Ilyen a fekete , aranypikkelyes szemcsézettségű fekete gránit, aminek nem véletlenül Galaxys a neve, és Brazíliában bányásszák. Az azúr kék márvány pedig Kenyából származik. A világ legértékesebb kövei sem érnek azonban semmit az avatott mesterember nélkül. A legszerényebb kőből is lehet művészi értéket teremteni. Károlyi Gyula is büszke arra, amikor komoly kihívások elé állítják. A híres, fertőszentmiklósi Bezerédj család síremlékét például ő és segítői készítették el. Szebb munkáról nem is álmodhatott volna. A szépen faragott kövek Sopronnak nem is csak a díszei, de hirdetik a múlt és a jövő közötti híd szerepét. Ezért halad Károlyi Gyula is a kőfaragók évszázados útjain, akár a többi mesterembere a városnak, akik őrzik a céhes múlt hagyományait.
( A fényképen Horváth Jenő kádár mester. Kisalföld: Bárány Zoltán)

2024
27
05

Tévé történet

Manapság politikai hadszíntérré változott a televíziózás is. Nem mindegy, hogy ki nézi az MTVA adását, a TV2-őt és a Hír TV-ét. És ki nézi az RTL Klubot a Partizánt, az ATV-ét, meg a többit. Hetven évvel ezelőtt, amikor Győrben és Sopronban beindult a Magyar Televízió kísérleti adása, akkor ez még másként volt. Sopron nyugat felé nézett már akkor is, amikor a kincstári magyar televíziózás még csupán ébredezett nálunk. Riedl Béla tanár úrnak erről az emlékeiről húsz évvel ezelőtt írtam. Érdekes, hogy ő számtalanszor riportalanyom volt, mert különös életutat járt be ez a derék soproni ember. Azon kevesek közé tartozott, aki végigszenvedte a francia hadifogságot, ahol a megaláztatások kiterjedt fokozatait élte át, azonban szinte tökéletes francia tudással tért haza és így amikor párizsiak jöttek filmet forgatni Sopronba ,akkor mindig ő volt a legjobb tolmácsunk. Na de erről majd máskor, most legyen porondon a tévézés, ami a legnyugatibb városban igazi színfoltot vitt be a soproniak életébe.
Szóval Béla bácsi komoly élményeket szerzett a “távolbalátó készülék” első adásaiból is. Pontosan emlékezett arra, hogy a bécsi televízió például 1955 augusztus 1-én sugárzott először játékfilmet. Der weite Weg (A messzi út címmel) címmel. Ezt még csak néhány “kiváltságos”soproni láthatta. 1957 januárjától azonban már hat órában adott az osztrák tv. Hát persze ,hogy mindenki ezt bámulta az Alpok aljában. De még csupán néhány készülék jutott a város lakóinak. Így hát olyan tévét birtokoló család is akadt, ahol húsz-harminc főre bővült az esti baráti társaságuk. A kísérletező magyar műsorokat az első Orion típusokon nézhették meg a soproniak is, ezeket azonban át kellett alakítani a nyugati adások vételére. Még a legbátrabb szerelők is ritkán vállalták ezt, mert akár börtönbüntetést is kockáztattak. Mégis a kíváncsiság, a vágyakozás a szabad világ képeire és hangjaira erősebbnek bizonyulta félelemnél. Így fordulhatott elő, hogy amikor az előre beharangozott Hattyúk tava közvetítése helyett hirtelen a pesti utcán harcoló forradalmárok jelentek meg a bécsi adás képernyőjén. Béla bácsi barátai alaposan megijedtek. Másnap bekísérték a rendkívüli eseményeket megtekintőket a rendőrkapitányságra. Béla bácsinak igencsak hosszú idejébe került mire kimagyarázta a történteket…
Kiss Frigyes technikatörténeti gyűjtő csak megerősíteni tudta az elhangzottakat. Ő azt is elmondta, hogy 1955-ben mindössze száz televízió volt az egész országban. Valamennyi ősrégi Orion AT 501-es volt, alig egy évtized múlva viszont megkezdődött az Orionok mellett, a Kékes, Munkácsy, Duna és Tisza fantázianevű televíziók gyártása.Tudjuk, hogy mi történt 1957 május elsején, a Kádár rendszer konszolidációját elősegíthette a több százezres felvonulás vizuális hatása is. Hát igen így van ez napjainkban is. A tömegek kivetítése, a hangulat manipulálása kitűnő propaganda eszközzé vált. Mindenesetre, ha Sopronban kitettek egy tévét valamelyik kirakatba, valószínűleg óriási tömeg bámulta az adásokat. És volt már “színes televízió” is, az ötletes magyar ember csupán letakarta egy zöld vagy kék celofánnal a képernyőt és már Amerikában érezhette magát…
Ki ne emlékezne jó szívvel a legendás idegenvezetőre, a városi mozi igazgatójára, Kari bácsira? Őnéki a televíziózás hőskorszakában is fontos szerep jutott. A soproni nyilvános tévézés fő színpada a SOTEX kultúrház volt, ha osztrák műsort éppen szabad volt fogni, akkor ott termett Friedrich Kari bácsi és azoknak fordította a műsort, akik nem értettek németül. 1960-tól aztán a a magyar adások is rendszeressé váltak, elsőként a Károly kilátóban elhelyezett adó segítségének köszönhetően.
A “fridzsider szocializmus” korában, már a hatvanas évek közepétől, amikor az emberek életkörülményei sokat javultak, igazi közösségi vircsafttá vált a tévézés. A szomszédok áthívták egymást tévézni, megvitatták a műsorokat. A gyerekek ámulattal nézték a Futrinka utca lakóinak történetét, Böbe babát, Mazsola malackát, Cicamicát és a többieket. Elindult a táncdal fesztiválok korszaka is. Az Angyal sorozatok, a Belphegor, a Louvre fantomja számomra is emlékezetes műsorok voltak. Olyan családias volt a tv kultusza, hogy állítólag Vitray Tamásnak, egy alkalommal betelefonált egy néző a stúdióba, azzal a kéréssel, ha lehetséges halasszák el egy órával az esti film vetítését, mert késnek a vendégei…
(A fényképen az első magyarországi televíziók, az ORION AT 501-esek. A felvétel a Fortepan gyűjteményéből.)

2024
27
05

Fotósok

Újságírói pályámon sok-sok fotóriporterrel hozott össze a sors, de igazából négyen voltak, akik nem csupán tehetségesek voltak, de jól meg is tudtam értetni velük magam és így örömmel dolgoztam velük. Ráadásul több évig dolgoztunk együtt. Mindjárt az első, emberként is nagyszerű fotóssal, Lobenwein Tamással még a nyolcvanas évek első felében ismerkedtem meg. Hét évig a munkatársam volt. A Kisalföldnek dolgoztunk mindketten. Ő akkor főállásban a Bányászati Múzeum alkalmazottja volt, de a soproni eseményekről tudósítván együtt éltünk, együtt lélegeztünk. Így ismerhettem meg komáromiként érkezve a Leghűségesebb városba egy igazi sopronit. Az ő családja ugyanis negyedíziglen fényképész dinasztia volt. Felmenői Vince, Harald és Tamás édesapja az ifjabb Harald ( eltűnt a második világháború keleti frontjának poklában) mindannyian a város krónikásaiként írták be nevüket a halhatatlanok könyvébe. A fotográfia művészei voltak, kortörténeti dokumentumokkal örökítették meg Sopron 150 éves közéletének mindennapjait. Tamás pedig az ő város szeretetüket, szorgalmukat és alaposságukat örökölte, ettől a hagyománytól lótott-futott egész nap a témák után, jelent meg hajszálpontosan az eseményeken. Mindent lelkiismeretesen, precízen végzett el. A legkisebb megbízásokat is komolyan vette és színvonalasan teljesítette. Finom lelki alkatának, érzékenységének nem kedvezett a korszak szűkre szabott, taposómalom világa. Mert kritizálni, és nem hajtotta sohasem a karriervágy. Jó szemmel észrevette a rendszer gyógyíthatatlan betegségeit, nem egyszer ő ajánlott nekünk újságíróknak témákat. Aztán közösen, néha nagy nevetések közepette kellett belátnunk, hogy “arról sem írhatunk szinte semmit”. Életének utolsó szakaszában tehetségéhez alkalmazkodó nagy kihívásokat tartogatott számára a sors. Az 1989 -es Páneurópai Pikniken készített felvételei, a határáttörés fotói bejárták a világot. Nevét rangos kiállításokon ismerhették meg országszerte és külföldön is. A szeretett városáról készített fotói örök érvényűek és a “Lobenwein archívum” közkincs mindenki számára.
Másodikként Bárány Zolit említhetem. Már akkor ismertem, amikor még különféle vállalkozásokba fogott. Szitanyomó műhelye volt, ahol Berkics Miklós képzőművész tehetségét, rajztudását kamatoztatva alkottak együtt néhány évig. Dolgozott a várkerületi Ofotért szaküzletében is, ekkor írta meg Fotósuli című könyvét, amiben a fiataloknak tanította nagy szakértelemmel a fényképezés alapjait. Ezután néhány évig Kanadában próbált új életet kezdeni. Nem sikerült gyökeret eresztenie az új világban,de rengeteg élménnyel tért haza a rendszerválás utáni években. Világlátásának horizontja kitágult és fotós tehetségét még inkább kibontakoztathatta az éppen akkor induló új lapokban. Ekkor mentünk együtt a témákra öreg Volvójával, amit kintről hozott, de annyi extra volt beleépítve, hogy néha Zoli sem találta el a megfelelő gombot és akkor kinyílt a tetőtéri ablak, beindult az ablaktörlő és felemelkedett az ülés is. Még a Volvóval vadásztunk a hírekre, amikor már a Kisalföldnek írtam újra a kétezres évek elejétől. Zoli barátom nagyon szép fényképeket lőtt. Nagy érzéke volt a témákhoz és még szólni sem kellett neki, hogy mit adjon vissza, a képi világból, hogy a cikk még érdekesebb, még “kívánatosabb” legyen olvasói szemszögből. Különösen akkor tudtunk együtt “remekelni”, ha riportot, nagyobb lélegzetű cikksorozatot kellett megalkotni, ilyenkor elemében volt és több portrét, életképet, tájfotót csinált szinte játszi könnyedséggel, de nagy érzékkel. Sajnos viszonylag fiatalon kellett megválnia az élettől egy csúnya betegség miatt. Még azt terveztük, hogy közösen írjuk meg, az ő fényképeivel illusztrálva, a Sopronkőhidai fegyházról szóló könyvemet. Ez azonban már csak közös álom maradt.

A fiatalabb generációhoz tartozott Somló Samu és Németh Péter. Samu igazán tehetséges és jó érzékkel megáldott fotós alkat volt. Kiemelkedő kreativitás és ötletgazdagság jellemezte a munkáját. Szinte mindenben megtalálta a művészi lényeget és vissza is adta nagy hatékonysággal. Azt azonban nem szerette, ha túlságosan bekorlátozták. Valószínűleg kevésnek találta a hírlapi fotótudósító lehetőségeit. Többet akart, jobban meg akarta valósítani önmagát és ezért aztán el is hagyta a pályát. Más területekre hangolt át. Jelenleg zenei projekteken dolgozik. Sikeres klipeket készít. Idén Debrecen egyik legvagányabb zenei fesztiválján önálló műsorral léphetett fel, az elektronikus zene nagy mesterei közé avanzsált. Új irányokba nyitott és azt hiszem azokban kezdi otthon érezni magát. Bulizós hajlamai, vidám természete pedig sokakban komoly szimpátiát, elismerést váltottak ki mindenkor. Sokáig nem dolgozhattunk együtt, de élmény volt vele együtt az újságírás. Úgy gondolom előtte még sok nagy kihívás áll, megvan hozzá az alkotói énje.

Németh Péter hosszú évekig fotózott nekem és velem. Ő volt az, aki a legtöbb sajtóorgánumban kísérte végig az utamat. Kisalföld, Soproni Hét, Nyugati Hírlap, Soproni Téma és még országos lapok is. Rengeteg munkát elvállalt és kisebb viták után, mert persze makacsul mindig megvolt a saját véleménye, végül mindent szépen megcsinált. Most hogy lapozom az archívumaimat sok -sok fényképére bukkanok rá. Alattuk az ő neve. Kétségtelen, hogy Sopron sajtótörténetébe immár beírta a nevét. Újabban, vagy már kicsit régebb óta a hadtörténet és a hadijátékok kötik le a figyelmét. Szenvedélyesen kutatja a második világháború haditechnikáját, utazgat komoly és sordöntő ütközetek helyszíneire. Veteránokkal találkozik. És természetesen sok-sok fényképet is készít. Ezen a területen szép eredményeket ért el és igazából meg is valósíthatta önmagát. Drukkolok neki, hogy még több álmát valóra váltsa. (A fénykép illusztráció.)

2024
09
05

A Broz család Sopronban

Egy újságíró pályája során rengeteg érdekes emberrel találkozik. Sopronban pedig, a legnyugatibb városunkban, bőven akad hírlapba kínálkozó, titkokat vagy valamiben éppen nagy tehetséget, különlegességet, tiszteletre méltó teljesítményt felmutató ember. Mégis a legnagyobb kihívásokat azok a cikkek jelentették mindig a számomra, amelyek megszületéshez kitartásra, olykor bátorságra, szívós akaratra volt szükség. Ez olyasmi, mint a detektív hajthatatlansága, aki elindul egy nyomon és végül apró mozaikkockák százaiból, türelmes munkával összerakja a történetet. Emlékeim között ilyen rangra emelem a cikksorozatot, melyet Tito marsall bátyjáról és annak családjáról írtam különböző időpontokban, különféle sajtóorgánumokba.
Mindjárt az elején el kell, hogy mondjam a Tito jelenség, maga Josip Broz Tito személye és cselekedetei, már gyerekkoromban ott “kísértettek” a mindennapokban. Ez is apró képekből, szinte figyelemre méltó villanásokból állt össze. Például a hetvenes években,amikor a Jugoszláviából érkező autók rendszámtábláin “megcsodálhattuk ” a hivalkodó vörös csillagot. Ennek ellenére Jugoszlávia más ország volt,mint a miénk, vagy a “baráti szocialista tábor” országai. Különleges helyet foglalt el az európai országok sorában, hiszen Tito külön utakon járt. Szerbek, horvátok, szlovének és a többiek viszonylag szabadon utazhattak a nyugati államokba és munkát is vállalhattak ott. Ha pedig egy magyar a jugókhoz ment, gyakran azon törhette a fejét, hogyan lépjen le a Trieszti öblön keresztül Olaszországba, az akkori szóval mondva disszidáljon, miként azt sokan meg is tették akkoriban. Másrészt emlékszem nagyon szép, színvonalas vallásos művek jelentek meg ott, főleg a magyarok lakta Újvidéken. Ízes magyar nyelven és színesben, még képes Biblia kiadások is.Ezeket nálunk háttérbe szorította az Állami Egyházügyi Hivatal. Kiadni sem engedte a leggyakrabban. Sógorom pedig sokszor mesélt arról ,amikor az ötvenes években a déli országhatáron fel kellett vonulniuk légvédelmi tüzérségükkel, mert háborúra készülődtek a rakoncátlan szomszéd ellen. Na ekkor volt a marsall az imperialisták “Láncos kutyája.” Amennyire a béketábor haragudott Josipra, ellenkező előjellel legalább annyira megbecsült és tisztelt polgára volt Sopronnak Broz Márton, aki az Ady Endre úti családi házában lakott immár 1921 óta. Őt ugyanis a trianoni békediktátum után helyezték át Bécsújhelyről a soproni déli vasúthoz, mert a dolgos vasutas magyar állampolgár kívánt maradni. A két ember élete, mint az ég és a föld. Tito hatalomvágyó, akaratos, diktatórikus hajlamú kemény vezéralkat. Míg bátyja előbb pályamunkás a bécsújhelyi vasútállomáson, majd szorgalmának és tehetségének köszönhetően néhány év múltán főkalauz Sopronban.
Titót 1945 végén már győztes partizánvezérként ismerte a világ, aki a háború alatt a szövetségesek oldalán sorra aratta a győzelmeket a német megszálló csapatok ellen. A két testvér hosszú évekig szinte semmit nem tudott egymásról, míg egy napon egy horvát és szlovén katonákat szállító vonat gördült be a szétbombázott soproni állomás újjá épített vágányára. Horvátul tudó tolmácsot kerestek. Broz Márton azonnal jelentkezett és egy tiszttől megtudta, hogy milyen híres ember lett az öccséből. Néhány nap múlva a szovjet városparancsnokságról is megkeresték a partizánvezér bátyját. Attól fogva védelmet élvezhetett a soproni Broz család.Broz Márton azonban soha nem használta ki híressé vált testvéröccsétől felajánlott kedvezményeket. Csupán egyetlen alkalommal látogatta meg belgrádi rezidenciáján a világszerte ismertté vált államelnököt. Márton bácsi élte a csendes, nyugodt soproni életét, mint a többi utcalakó. Nyelvtudása azonban sokáig hasznára volt, nyugdíjazásáig a Bécsújhely-Sopron-Nagykanizsa szakaszon teljesített szolgálatot.
Jómagam, amikor hírt kaptam arról, hogy ki lakott az egyik Ady Endre úti házban, a tettek útjára léptem, de Broz Mártonnak már csak a sírhelyét látogathattam meg a Bánfalvi temetőben. Először a rendszerváltást követően, 1991 -ben kopogtattam be a takaros soproni családi ház ajtaján. Egy dühös kis ember fogadott, aki rövidesen ki is adta utamat. Még nem tudtam, ki ő valójában. De ettől fogva szívós nyomozásba kezdtem. Mindent tudni akartam a Broz családról. Ebben segített Borbély József egyetemi tanár barátom, aki mint Sopron közelmúltjának elismert kutatója, éppen rajta volt ezen a témán. Eközben én sem adtam fel és azután többször is “megostromoltam” a Broz házat. És lám egy napon jó kedvében találtam a ház urát, Broz Ferencet, aki Broz Márton fia volt és kitartásomat látva alaposan megenyhült , behívott a házba, kávéval kínált és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy ő gyakrabban megfordult Titonál Belgrádban. Munkát is kapott tőle mégpedig vajdasági magyarok leveleit fordította a Tito-titkárság számára. Később – természetesen nagybátyja segítségével -diplomata vált belőle: évekig volt követségi tanácsos Új-Zélandon, Ausztráliában, Japánban, szinte bejárta az egész világot, aztán nyugdíjazása előtt Budapesten, a Jugoszláv nagykövetségen szolgált. Élete utolsó éveiben költözött vissza Sopronba. Mint mondta a sors nagy lehetőségeket adott neki, utazhatott szinte bárhová, de otthon mindig csak Sopronban érezte magát.
Lám, így ismerhettem meg a Broz család itteni életét. Ha a többszöri elutasítás miatt feladom, soha nem írhattam volna meg a történetüket. Ezzel megelőzve évtizedekkel, az általam egyébként nagyra becsült Vujity Tvrtkot is, aki 2021-ben kutatott a család után és járt a sírhelyüknél is személyesen. Broz Ferenccel egyébként 1991-es találkozásunk után újabb találkozót is megbeszéltünk, de erre már nem kerülhetett sor. Most már ő is ott nyugszik a közös családi sírhelyben, ahol a kis völgy felett, tavasztól őszig a hegyek felől lefutó szelek borzongatják a fák leveleit. Talán titkokról mesélnek…( A fényképen Josip Broz Tito, akinek bátyja Sopronban vasutasként élte le szolid életét).

2024
30
04

Ami első volt Sopronban

Miben volt első Sopron? Négy évtizedes újságírói pályám alatt ezt a kérdést mindig feltettem. Kérdeztem bizony helytörténészektől, városszépítőktől, a kultúra frontembereitől. Ők pedig utat mutattak a kutatásokhoz. A levéltárba, a könyvtárakba, vagy éppen a Soproni Szemle szerkesztőihez. Olykor a régi újságcikkek is kiváló kalauznak bizonyultak. Ez a város – amelyre az egész ország büszke lehet – sorra felvonultatta azokat a kezdeményezéseket, találmányokat, kulturális eseményeket, építészeti újdonságokat, a tudomány, a technika, a gazdaság vagy a közélet remekeit,amelyeket minden más hazai települést megelőzve adott át a köznek egy-egy kiváló soproni polgár, soproni közösség. Hány, de hány ilyen cikket írhattam, és ez nem csupán szórakoztató volt, hanem ezzel megbecsülésem is kifejezhettem választott városom iránt.
Vizuális alkatom van. Ezért aztán a képi világ hamarabb fog meg mindennél. Talán ennek köszönhetem, hogy a soproni képzőművészet az elsők között gyakorolt rám komoly hatást. Azt is megtudtam ezzel kapcsolatban, hogy Csatkai Endre írt a Sopronvármegye című újságban, több mint száz évvel ezelőtt, az első soproni képkiállításról. Maga az esemény 1847-ben került megrendezésre és ezzel valamennyi vidéki városaink közül Sopron szerezte meg az elsőbbséget. Azóta sok-sok művész, nagy alkotó tette le kézjegyét a városunkban. Ezzel összefüggésben megint csak Csatkai Endrére hivatkozhatom, aki 1918-ban azt írta : “Nemrégiben lett köztudomású, hogy a Budapesti Szépművészeti Múzeum nagyobb képgyűjteményt fog a Soproni Múzeumban letétként elhelyezni, s ezt lehetőleg a soproni vonatkozású festők műveiből állítják össze. Ha ezeknek a művészeknek a névsorát megcsináljuk meglepődve látjuk, hogy az oly rövid időt felölelő magyar művészet történetében milyen nagy szerepet játszik Sopron.”
Ehhez képest manapság furcsa időket élünk. Napjainkban nem csupán egy állandó, a város múltjához méltó állandó kiállító tér/terem hiányzik a városból, de a tárlatokról hírt adó recenziókat is hiányolhatjuk a helyi médiából. Aktív újságíró koromban nem telt el úgy egy hét, hogy egy-egy jelentősebb képzőművészeti kiállításnak ne adott volna helyet a város. Írtam is a Kisalföldbe számtalan recenziót. Szép idők voltak. És volt rá igény. No meg késztetés a lap akkori szerkesztői részéről, hogy helyt adjanak ezeknek a művész portréknak és alkotásaiknak. Számos helyi képzőművésszel találkozhattam akkoriban. Giczy Jánossal, Gáspárdy Sándorral, Fejér Zoltánnal, Kovács-Gombos Gáborral, Roisz Vilmossal, és még sorolhatnám. Most hiába is keresnénk a kiállításokról sorjázó írásokat. Eltűntek a lapokból, mint megannyi kulturális érték. Dehát mit is tegyünk, ilyenné vált a korszellem. Más volt az a kontaktus, a találkozás szelleme is, ami egy-egy művészhez becsalogatta az embert. Jártam Giczy János műtermében és szagoltam frissen megalkotott szárnyas oltárjainak különös illatát, miközben a mester ízes nyelvén andalított. Megismerni egy alkotót munkája közben ez a valódi élmény. Ott voltam például Fejér Zoltánnál is, aki akkoriban festett miniatűrjeit nagyítóval szemléltette, mintha valami csodavilág lényeit mutatná be. (Mert az is volt az.) Testközelben mutatkoztak az alkotók és így még inkább beavattak művészetükbe. A város befogadta őket, Ákos Ernőtől Wosinszky Kázmérig. Tájképek, portrék, , csendéletek, életképek születtek, majd jóval később modern felfogású alkotások kezdték feszegetni a vizualitás határait. Ám érdekes módon a társadalmi feszültségek, az élet nagy sorskérdései ritkábban jelentek meg a soproni alkotók műveiben. A nyugodt polgári létérzés, a kiegyensúlyozottságba való kapaszkodás és a város kimeríthetetlen szépségeinek ábrázolása lehettek ennek az okai. Talán inkább Soproni Horváth József egy-egy zseniális festményén célozta meg előbbivel is a közönséget. Annak idején írhattam Szász Endréről is, akit felemás fogadtatásban részesített a város a nyolcvanas évek második felében. (A párt helyi korifeusai műtermet szereztek neki a Széchenyi palotában, a tanács viszont nem adott neki telket festőiskolájának megteremtéséhez.) Ő festett egy különleges képet Magyar út címmel. Ezt egy ideig Sopronban is lehetett látni. A festményen egy nyílegyenes autópálya mutatta a haladási irányt, ám felette keresztben egy drótkötél volt kifeszítve, azon pedig egy mokány magyar ló akart átmenni, egy mokány magyar lovassal. Társadalom kritika? Nem is tudom. A festmény mindenesetre itthon nem talált gazdára, végül Kanadában vásárolták meg.
Nehéz lenne azon vitatkozni,hogy a nyolcvanas évek kiállításai vajon színesebbek, tartalmasabbak és átfogóbb képet nyújtóak volta -e a maiaknál. Az kétségtelen, hogy a Soproni Ünnepi Hetek, a tavaszi napok és az őszi tárlatok akkoriban színesebb lehetőségeket adtak a más tájakról, olykor idegenből is érkező művészeknek.Emlékszem Jeney Tibor és Obrozil Edit harang kiállítására, amely azért is rangos eseménynek számított, mert Sopron a Seltenhoferek jóvoltából harangöntésben is európai hírnévre tett szert.Írhattam Kiss Roóz Ilona plasztikáiról, Balla Demeter fotókiállításáról, a Kineteam csoport meghökkentő tűzképeiről, ballonszobrairól és lézergrafikáiról is. És létezett olyan műhely és bemutatóterem a Pannónia szálló mellett ,mint a soproni Képcsarnok is, ahol Palicz József tájképei arattak sikert. Amerigo Tot, Szervátiusz Tibor és Szász Endre alkotásai pedig valóságos kulturális szenzációt nyújtottak a soproni közönségnek. Sopron megtartó ereje, haza csalogatta a Bécsben élő Buda Györgyöt is, aki Fertő táj nagy mestere volt, de a Brennbergi völgy évszázados fenyveseit és az Őrség bükköseit is vászonra vitte a határ mindkét oldalán. Valódi művészeti célponttá vált a Festőterem is a folyamatos és nagyon élő bemutató tereivel, ahol Kéky Éva tárlata után , nem sokkal N. Kustos Margit szerepelt, majd Lóránt Zsuzsa következett nagy sikerrel. (Róluk, mindannyiukról írhattam recenziót). Igazi pezsgés volt ez. Én legalábbis így láttam. Amit az is fémjelez,hogy sorra nyíltak a galériák a városban. Az egykori Körmendi-Csák Galéria, a Poppins Galéria, a SEP7M Galéria, Örsi András szobrászművész galériája. Ezek sajnos mára eltűntek. A Munkácsy Terem, a Festőterem, a Soproni Horváth Gyűjtemény, a Torony Galéria, a Várkerület Galéria, a Mühl Aladár Terem pedig az ideiglenesség kitettségében feszül. Cikkem elején írtam, hogy a Soproni Múzeumba már a múlt század elejétől fogva eljutott rengeteg festmény, grafika, fotó és plasztika. Ez a gazdag gyűjtemény most raktárakban várja feltámadását…
(A képen Soproni Horváth József Mi lesz veled című festménye látható).

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide