2025
07
02

Látogatóban az UBC egyetemén – A genetikai professzora

A szigorú professzor úr, Sziklai Oszkár tanári szobájában vagyunk. A helyiség falán a Páneurópai Piknik plakátja és egy darab szögesdrót a vasfüggönyből, amit Sopronból küldtek neki. Aztán a polcokon tudományos művek, közöttük magyar nyelvűek is. -Ezeket mind a soproni egyetemnek ajándékozom majd nyugdíjazásom után – mutatja. Egy kutatási műhely, dolgozó szoba berendezése sokat elmond a benne tevékenykedő emberről. Így van ez most is, az elismerés az ötvenszeres kanadai véradónak, jelen esetben a mi professzorunknak szól. Magyar vérét a kanadai hazának adta és ez szépen hangzik mindenképpen, még ha egy kis éle is van a dolognak. A kínai erdőket és különféle fásításokat bemutató fényképek kutatásairól vallanak. Ahogy a professzor beszél, nyílt és könnyen kapcsolatteremtő ember benyomását kelti. Azt írták róla:” Széleskörű érdeklődése, remek kapcsolatteremtő egyénisége a világ minden sarkában megnyitotta előtte a kapukat. Svédországban, Egyiptomban és Kínában nemzetközi nemesítési programokban tevékenykedett” A nemzetközileg is elismert genetikai kutatások eredményei jó részt abban a laboratóriumban születtek meg, amit most egy ajtó kinyitása után bemutat nekem. – A növekedés olyan lehetőségeit kutattuk itt, amellyel egy fa 10-15 év alatt eléri a másfélszeresét növekedésben akár egy 1300 éves Duglász fenyőének is! -említi meg. Félelmetesen hangzik, de ugyanakkor nagyon biztató is, hiszen a fa a papírgyártás, a bútoripar, az építőipar és számos más ipari tevékenység alapja, millió tonnaszámra szüksége van rá az emberiségnek, de a kutatásoknak óriási anyagi támogatást kell ehhez adni, hogy az egyre növekvő igények éhes szája beteljék vele. – Amikor kijöttünk Kanadába még hoztuk magunkkal a szovjet genetika őrültségeit, Micsurin és Liszenko tanait, persze nem azonosultunk vele, de a kényszer rávitt bennünket, hogy az előadások, mondvacsinált publikációk témája legyen, tudtuk hogy az egész úgy ahogy van szamárság, hiszen a modern nyugati biológia eredményeiről, ha fű alatt is, de tudomásunk volt. Brit Kolumbia egyetemén már az első években óriási ugrottunk előre ! Itt kemény lecke volt a számunkra, hogy a nagy cégek a kutatások eredményeinek függvényében adják a pénzügyi támogatást. Ezt a szellemet vettük át mi is!
A szellem pedig ott van az UBC falai között . A magyar szellem, amivel a soproni professzorok legjobbjai sokban hozzájárultak a kanadai erdőkutatások, a faipar látványos eredményeihez. Sziklai Oszkár érdeme az is, hogy az elsők között vette fel a kapcsolatot a hazai tudományos műhelyekkel. Ő
már 1961-ben létrehozott Bánó Istvánnal egy duglászfenyő származási kísérletet Szombathelyen , melyet később további telepítések követtek a Bükkben és a Nyírségben. Ezért jó, ha kicsit helyesbítek, ha vérét nem is adta eredeti hazájának, de tudását megosztotta vele.
Persze a professzor is ember, tanítványai mesélték róla, hogy amikor Vancouverbe megérkezve ő is rászorult a gyors angol tanulásra, akkor a legtöbbet, az angol konyhanyelvét, az ottani favágóktól tanulta. Kemény fickók voltak azok, naponta kockáztatták az életüket a toronymagas fenyők és cédrusok kivágásával. Szavaikban sem finomkodtak: ebédidőben a tábortüzeiknél sült a hús, forrósodott a teának készülő víz és ha elkészült, csak annyit mondtak egymásnak: Add ide azt a kiba..ott teát! Sziklai professzornak több sem kellett, amikor a vendéglátó kanadai egyetemi tanárok egy úriasabb steak partira meghívták, a háziasszonynak, érlelődő tudására büszkélkedve, csak ennyit mondott. Kérlek add ide az a kiba..ott kávét! Először nagy szemeket meresztettek rá! De, mielőtt felháborodtak volna megértették, komolyabb nyelvi leckékre is szükségük van a befogadottaknak, attól fogva pedig nagyobb súlyt helyeztek a minőségi angol oktatására. De hát nem is illett Oszkár tanár úrhoz ez az alpári fogalmazás, aki még otthon Roth Gyula, selmeci professzor mellett volt tanársegéd, azt ő nem engedhette meg magának. Ráadásul ő is alaposan hajlott a misztikumok felé. Jobban mondva a mind szélesebb gyakorlati tudása mellett sem mellőzte a legendák világát. Kanadában pedig nem volt hiány az ilyesmiben. Az őslakos indiánok, hittek a természet szellemi alkotásaiban, a haidák a hatalmas fenyőket egyenesen isteni lényként tisztelték. Egy alkalommal a Queen Charlotte-szigetek felett repültek kutató gépükkel, amikor a magyar professzor éles szemével megpillantott egy különleges, aranyló tűjű lucfenyő óriást. Azt közelebbről is látnia kellett. Hát leszálltak és a terepen felkereste famatuzsálemet, amiről kiderült, hogy a haida indiánok szent fáját találta meg. A fáról oltványokat készített, ami végül is nagy szerencsének bizonyult, mert időközben a kapzsi fakitermelő cégek áldozatául esett.
( A kanadai ősvadon, ahol a haidák szent fájára bukkant a professzor)

2025
07
02

Erdőmérnök hallgatóból filmrendező – Pál László sikerei

Mi történik, ha egy természetimádóádó ember, jól választ és erdőmérnök akar lenni az ötvenes évek szorító, fojtó világában. Csodálatos álmokban látja az életet, a soproni erdők szépségében tanulja meg, hogy milyen lélegzetelállítóan gyönyörű a Föld, és ha felmegy valamelyik bércre, akkor mindenhonnan Nyugatra lát, a magas hegyek köszöntik bármelyik csúcsról messze tekintve. Éppen ezért elvágyódik. Elvágyódik, és tudja, hogy mennie kell, mert itthon nem készíthette volna el azokat a filmeket, amelyekben mindig ott vannak a hatalmas hó borította csúcsok, a fenséges sziklák, a háborgó óceán és az örökké küzdő ember, aki meg akarja mutatni, hogy az életének értelme van. Pál László ezt akarta, amikor másodéves hallgatóként csatlakozott az 56-os menekülőkhöz. Stúdiója, ahol hosszú évek során világhírű természetfilmek készültek, az Egyesült Államokban, Seattle-ben van. Az első emeleten ülünk egy napfényes irodában, hatalmas üvegablaka a Csendes óceánra néz, ahol most tajtékzik a tenger, de hátán a kék eget tükrözi vissza. Inspirálóan szép!
– Könnyű volt az elhatározás eljönni Magyarországról, Sopronból egy idegen ismeretlen világba?
– A forradalom leverésének napján teljes káosz uralkodott a soproni egyetemen. A diákok letették a fegyvert, a kópházi csata csődöt mondott, senki sem tudott lőni ártalmatlanná tett ágyúkkal, a legtöbben a Lővér Szálló, majd a Muck közelében gyülekeztek. A többség – Roller Kálmán dékán vezetésével – akkor még menni akart, néhányan visszagyalogoltak a városba. Később a kinn maradók viszontagságos kalandok után Ausztriában várták meg a döntést. Kanada befogadta a menekülő soproni hallgatókat, nekem azonban más sorsot szánt az élet. A filmek világa, a kamera vonzása, arra késztetett, hogy a British Columbia Egyetemen, majd később a Dél-kaliforniai Egyetem Filmművészeti Tanszékén szerezzek tudást és elismerő oklevelet. Ezután telepedtem le Seattle-ben a Vancouverhez nagyon közeli amerikai városban, kétlaki életet folytattam az UBC-in és a Washingtoni Egyetemen is oktathattam a filmkészítés művészetét. Eközben számos televíziós reklámot, dokumentumfilmet forgattam magam is. Jó párral díjakat is nyertem.
– Melyik rendezéssel nyerte el az első átütően komoly elismerést?
– A nyolcvanas évek második felében több filmet is forgattunk a világ legmagasabb hegyének a Himalájának lenyűgöző világáról. A Mount Everest északi falának megmászásáról, illetve a Mount Everest szeleiről készített alkotásokat a Disney Channel és a National Geographic többször is lejátszotta. Mégis számomra a legnagyobb elismerést az Alaska,s Great Race, (Alaszkai nagyverseny) illetve Blue Water Hunters ( Kékvizi vadászok) című filmek jelentették. Mindkettőnek producere voltam.
– Az Alaszkai nagy verseny Susan Howlet Butcher életéről szól, aki amerikai kutyapásztor volt, és megnyerte a Iditarod Trail Sled Dog Race versenyt, a második négyszeres győztes lett, és az első, aki a dobogó legfelső fokára álhatott öt egymást követő évben. Az Iditarod, a legigényesebb szánhúzó verseny, amely 1049 mérföld megtételét tűzi ki célul hegyláncokon és hideg tengeri jégen keresztül, Anchorage városától egészen Nome-ig. Alaszka utolsó nagy versenyére a világ legjobb kutyapásztorai gyülekeznek egybe, hogy összemérjék tudásukat.Susan maga neveli a szánhúzós kutyakölyköket és ő is képezi ki győztes kutyacsapatait. A film bemutatja kemény életmódját és azt, ahogy egy igazi sportoló fegyelmezettségével készül fel a nagy megméretésekre. Hatvan másik versenyzővel együtt minden évben szembeszáll az kegyetlen, emberpróbáló út veszélyeivel, amikor a hőmérséklet gyakran mínusz 40 fokra csökken és orkán erősségű szél kavarja a havat mindenütt. Maga a küzdelem 11-14 napig tart. Susan elszántan és bátran megküzd Észak legkeményebb versenyzőivel, hogy új rekordot állítson fel és mindannyiuk közül a legjobb legyen, világelső győztes.
A fénykép illusztráció.JodyOphotos)

2025
20
01

Adamovich professzor

Végre eljött a nagy nap. Jákóy Bandival Adamovich professzorék házához startolunk, majd onnan a University of British Columbia, magyarul Brit Kolumbia Egyetemét vettük célba. Már nagyon vártam ezt a találkozást Adamovich Lászlóval is, hiszen a legidősebb professzorok egyikével hozhat össze a sorsom, aki már a forradalom előtti években tanított, órákat adott a soproni főiskolásoknak, ekkor nyerte el tőlük a Cinke ragadványnevet, márpedig köztudomású, hogy a diákok csak azoknak a tanáraiknak ajándékoznak ilyet, akiket vagy nagyon nem kedvelnek, vagy éppen ellenkezőleg sokra tartanak és megbecsülnek. Professzorunk esetében mindenképpen az utóbbi keresztségről volt szó. Erről magam is meggyőződhettem, amikor találkozásaink alkalmával megnyílt számomra egy melegszívű, jó humorú és világnézetében is bölcs tanárember. Talán számára volt a legnagyobb kockázat elhagyni a hazáját, mert négy kis gyermekkel és egy aggódó feleséggel, aki mindenáron maradni akart, ez félelmetesen nehéz helyzetnek bizonyult.
Cinke professzor Nyugat-Vancouverben lakott. Odaérkezésünkkor egy zöldövezeti, takaros családi ház előtt parkoltunk le. Többszobás, emeletes hajléka pedig, akár a Löverekben is megállta volna a helyét. Sopronból áttelepített gesztenye- és cseresznyefák, a kertben virító erdei ciklámenek adták meg a villaszerű épület különös hangulatát. Elöl tornácszerű építmény és a belső szobákban a falakon otthoni tájakat idéző képek és hangulatos fali tányérok, fafaragványok, színes dísztökök sorjáztak. Ilike néni, Adamovich professzor felesége, mosolygós magyar asszony, eredeti baracklekvárral töltött palacsintával kedveskedett, ami valószínűleg az itteni éghajlaton nem teremhette meg a hozzávaló alapanyagot, bár az is igaz, hogy az Okanagan védett völgyében még szőlővel is kísérleteztek az utóbbi időben, nem is kevés sikerrel. – Olyan gyorsan kellett dönteni a menekülésről, hogy a tűzön fortyogó paprikáscsirkét sajnáltam a leginkább otthagyni – mondta nevetve a professzor.
-Azt viszont a fene sem bánta, hogy a Soproni Erdőmérnöki Főiskola személyzeti osztályának vezetőjét, Bognárné elvtársnőt sikerült örökre elhagyni, aki korábban azt közölte velem, hogy vallásos emberként semmiféle előléptetésre ne számítsak. Szobakonyhás lakásunk nagyobbra történő cseréjében sem reménykedhettem, pedig akkor 1956 őszén már hatan voltunk, hiába adtam be többször is a kérvényt a soproni lakáshivatalnak.
Az egyetemre induláskor autót cserélünk és most a Pontiacot elhagyva Oldsmobile-lal folytattuk útunkat. Félúton megálltunk annál a kilátónál, amelynek panorámája a Fraser-folyó torkolatára nyílik. Itt úsztatják le a British Columbia északi részéről, az ősvadonban kitermelt fát. Régi eljárással tutajokká alakítják a frissen kivágott hatalmas törzseket. Így postázzák őket akár 5-600 kilométer távolságból is. Kalandos útja során időnként elszabadul egy-két fatörzs, ezeket bárki kihalászhatja, erről egy évszázados törvény gondoskodik, sokan élnek ebből a partvidéken, motorcsónakokkal gyűjtik össze az értékes uszadékfát.
Hamarosan ott is voltunk az egyetemnél, amely óriási kiterjedésű, csupán erdőből 2600 hektár tartozik hozzá. Ottjártamkor 26 fakultás, köztük orvosi, erdészeti és teológiai is működött a U.B.C-in. Szinte felsorolhatatlan a kiegészítő szociális építmények száma, diáktanyák, teniszpályák, fedett uszoda, tanári lakások és a diákszervezetek épületei alkotják. Az egyetemi szenátusban a diákok 1/8-ad részt képviselnek. Beleszólhatnak az oktatásba, az egyetemi élet fontos kérdéseiben voksolhatnak, demokratikus szavazati jogokkal rendelkeznek. Több ezer hallgató folytatja itt tanulmányait, többségében kanadaiak, de a harmadik világ országaiból is sokan érkeznek.
(A fényképen jobboldalon alulról: Rétfalvi László, Kozák Antal és jómagam. Balról alulról: Pendl Ferenc és Józsa László. Középen az asztalfőn: Adamovich László.)

2025
20
01

A Strachan megmászása

Józsa Laci, már ott tartózkodásom első napjaiban „könnyű” -35 kilométeres- gyalogtúrára csalogatott a környező hegyekbe. Persze ő úgy ismerte a Vancouvert övező legmagasabb hegyeket is, mint a saját tenyerét, ámde az én kedvemért, most könnyű falatot választott. Célunkul tűztük ki a Mount Strachan 1450 méteres csúcsát. Csak később tudtam meg, hogy két balekkel, az 56-osok legfiatalabb egyetemi hallgatóival, hozott össze a sorsom, Józsa Lacival és Rétfalvival, aki szintén a László nevet kapta keresztségében. Kísérőnk ,volt még Bob, egy vérbeli medvevadász, aki természetében semmiféle puskásember jellemét nem mutatta, humora azonban el nem hagyta végig az utunkon, hiszen még a fekete medve morgását is élethűen utánozta, amikor az egyik bokorból ránk ijesztett, majd harsány nevetéssel nyugtázta tréfájának hatását. Az odavezető úton, amit egy sötétkék Dodge terepjáróval tettünk meg, áthaladtunk a Yelow Ciprus Parkon. Itt kiszálltunk egy tisztásnál, gyalog folytattuk utunkat és mindjárt első meglepetésként óriásméretű vargányákat fedeztünk fel. Józsa Laci máris leszedett néhányat és tőle megtudtam azt is, hogy igazi gombász birodalomban járunk, egyébként is végig a természetről beszélt gyaloglásunk alatt és élőben mutatta be a fákat, virágokat, kősziklaképződményeket, a jégkorszakból fennmaradt kék tükrű tavakat. Egy ilyen tengerszemnél, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak, merített a kulacsommal, de amikor megkóstoltam tartalmát, mintha ólomnehéz folyadék csurgott volna le a torkomon, hiába számítottam én frissen szomjoltó vízre, évezredek jégolvadása, hegyvidéki esők zamata vegyült egybe a különös koktélba. Később óriási fenyők kísérték utunkat. és amikor arra gondoltam, hogy ennél csodálatosabb teremtményeket, amiket a kanadai vadon felvonultatott és bemutatott közvetlen közelről, már nem lehet többet produkálni, előállt a nap csúcspontjával. Egy sziklák övezte meredélyben, óriási, vastag vörös cédrusra lettünk figyelmesek. Mind a négyen ámulva álltuk körbe a fák királyát, a környező erdők fejedelmét. Józsa Laci ekkor hátizsákjából elővett egy kis fúrószálat – mint később kiderült a saját találmányát – azzal pedig legnagyobb csodálkozásunkra finoman behatolt a famatuzsálem törzsébe. Az óvatos művelet után kihúzta a vékony fapálcikát, majd leültünk és hosszú- hosszú perceken át olvastuk a cédrus évgyűrűit. Jól emlékszem pontosan 1102-ig jutottunk el. Ez volt a hatalmas fa életkora. Mert vénebb volt ez a fa, mint Magyarország, már erős és sudár törzse volt, akkor is, amikor a mi Szent István királyunk megalapította államunkat. És mi mindent láthatott ez az erdei csoda, hány évszakot, mennyi fagyos telet és sarjadó tavaszt, lágymeleg nyarat hordozhatott ágai között? Madarak ezreit, medvék, farkasok, jávorszarvasok százait láthatta és indiánokat, ennek a partvidéknek ősi lakóit, akik pontosan ebből a fafajtából faragták évezredeken át szobraikat és totemoszlopaikat. Valóságos esőerdei katedrális volt ez a fa, ezért hajtottunk hát fejet neki, ezért adtuk meg a tiszteletet matuzsálemkorú szellemének. Különös szertartásunk közben eszembe jutott, hogy valahol azt olvastam II. Lajos bajor király szigorú szabályt alkotott a királyi erdők vén tölgyeinek tiszteletére, minden katonájának és még látogatóinak is megparancsolta, hogy a hatalmas erdei tölgyek előtt egyenként tisztelegjenek. Úgy látszik a kicsit bomlott agyú uralkodó is jól tudta, hogy a toronymagas fák, valódi életfák, akik büszke törzsükben és messze szétterjedő ágaikban misztikus titkokat hordoznak, gyökereikben pedig földbe süllyesztett kincset talál, aki a mélyben ásni kezd.
A csúcstámadás egyébként meglehetősen párás időben kezdődött el. Már az elején alaposan kimelegedtünk, homlokunkat veríték borította el. Fáradságunkért kárpótolt bennünket a természet lenyügőző szépsége ,mintha minden az indián regények tájleírásaira emlékeztetett volna, Ahogy az évszázados avarban lépkedtünk, úgy éreztük mintha valami vastag és mély szőnyegen rugóztak volna lépteink. Nyirkos ködfoltok ölelték át az embert, páfrányok és korpafüvek burjánzottak mindenütt, hatalmas fenyők nyúltak az égig. Mit is írt erről Faludy György kandadai emlékeiben: „Akármi az igazság, ragaszkodom a magam nómenklatúrájához, mert ennél zöldebb, mohába és áttetsző harmatba öltözött vadont elképzelni sem tudok.” Azonban ahogy egyre feljebb értünk, lassan eltünedezett ez a mesebeli táj és kősziklák, alacsony fenyők , az európai ember számára ismertlen virágok kerültek elő. Rengeteg tűzvirág, amely arról híres, hogy hatalmas tüzek után, ami errefelé meglehetősen gyakori, elsőként bújik elő a még felperzselt földből. Még feljebb jutva hófoltok tarkították az egyre kopárabb vidéket. A hegy déli oldalát meg áfonyabokrok borították kékbe, melyek a barna medvék kedvenceinek számítanak. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágtunk, csodálatos kilátás nyílt az alattunk húzódó tengeri öbölre és a távolba kibontakozott Vancouver sziget párátlan szépsége, amely Magyarország kétharmadát kitevő önálló sziget, Kanada észak-nyugati partjainál, a Csendes óceánban.
(A felvételen jómagam Józsa Lászlóval és Rétfalvi Lászlóval,akik 1956-ban elsőéves hallgatók voltak Sopronban. Gombavadászattal indult a túránk )

2025
17
01

Vancouverben Jákóy Andrással

Egykori szabadságharcos fogad a reptéren. El se tudom képzelni, ahogy 56-ban fegyverrel a kezében ott állt őrségben az akkori soproni pártház előtt, ahová bezárták az ávósokat. Feltűnően világos haja és viszonylag magas termete megkülönbözteti a többiektől, akik úgyszintén várnak valakit a messzi Európából. Bandi megölel és már hív is egy Molson sörre, tudja, és látja, hogy alaposan meggyűrődtem, a majd 12 órás repülőúton. Pontiacjával egy kettőre bejutunk Nyugat-Vancouver zöldövezetébe. Ez a Dunbar Street, ahol máris bemutatót kapunk British Columbia flórájának kincseiből. Családi háza egy park szélén áll magas juharfáktól övezve, az udvarát természetes kerítésként ültetett, tűztövisek védik A takarosan berendezett szobák angolszász stílust képviselnek, a nappaliban kandalló, beépített szekrények, de magyar tájképekkel, dísztányérokkal, családi fotókkal vegyítve. Csak rövid benyomások érhetnek most, mert a fáradtság elnyomja gondolataimat, másra sem vágyom csak hogy végre jól kialudjam magam. Legalább tizenkétórás mélyalvás után ébredek, vendéglátóm villásreggelivel fogad. Majd csupán egy rövid pihenőt tartva máris elindulunk a közeli erdészeti oktatóközponthoz, ahol ő az egyik tanár már évek óta. Ami feltűnik, hogy a volán mögött ülők rendkívül udvariasak és a buszok még ötven méterről is bevárják utasaikat, nem úgy, mint otthon, ahol túlzsúfoltak az utak és sokan versenypályának nézik az aszfaltot.
-Ha már itt járunk ugorjunk át a Canadian Way-re, ott dolgozik Pendl Feri barátom, ő vezeti az erdőművelési kutatásokat- invitál András. Az „erdők csendőrét”, ahogy Ferit a kinti magyarok nevezik, kicsit másként képzeltem el, ő volt az ide utazásom főszervezője, ezért többször is „eszmét cseréltünk” levélben. Most egy alacsony, szemüveges emberkét látok magam előtt, aki azonban nem titkolhatja nyugtalan természetét. Ez a dunabogdányi sváb fiú még mindig megbántva és sértődötten gondol magyar hazájára, aminek nyilvánvaló oka, hogy 1946-ban az egész családját meghurcolták és ki akarták telepíteni. A pufajkások megverték édesanyját, apját hetekig kínozták a fogdában. Végül megmenekültek, ő pedig, amint bevallja, hogy felvegyék a főiskolára, DISZ aktivista lett. Alig kezdünk beszélgetni máris nekem szegezi a kérdéseit: – Mit szeretnék megírni, amit még ők nem írtak meg könyvükben és a Kapocs című újságban, amely a kanadai erdőmérnökök, az öregdiákok újságja? Később szinte minden átmenet nélkül Szilvási Lajos Bujkál a hold című regényére tereli a szót. Szerinte ez a könyv hazugságokkal teli, becsületsértést és rágalmazásokat tartalmazó fabrikáció. Csak arra volt jó, hogy az elmenekült tanárok és diákok jóhírét bemocskolja és félrevezesse a közvéleményt. Nem szállok vele vitába, én jóval árnyaltabban látom a dolgokat, az kétségtelen, hogy Szilvási regénye komoly sebeket okozott és méltán felháborította a Kanadában letelepedett soproni erdőmérnököket. Azonban otthon négy kiadást is megélt a Móra Könyvkiadó égisze alatt. Ugyancsak népszerűségnek örvendett az Egyszer volt szerelem című műve is. Ezért úgy gondolom nem az én feladatom Szilvási Lajos írói működésének megítélése. Viszont az már elgondolkodtató, és a korabeli magyar olvasótábor tükörképét adja, hogy a szerző csaknem kéttucat könyvét összesen tizenegymillió példányban adták ki! Bár a szerző tagadta, hogy megrendelésre írta volna a két soproni témájú könyvét, ezzel segítve a forradalom utáni kádári konszolidációt, ám kétségtelen művének főszereplői azok a soproni főiskolások, akik visszatértek Kanadából. Szilvási szerint a könyve azt mutatja be, hogy ott mindenféle támasz és segítség nélkül kellett volna új életüket megkezdeni, így végül megszöktek és a kanadai ősvadonban vándoroltak viszontagságos körülmények közepette, míg végül haza nem térhettek. A kitalált történet kalandos lektűrként talán megállja helyét, ám mindenképpen komoly túlzásokat és ferdítéseket tartalmaz, az is kétségtelen, hogy aránytalanul felnagyítja a 14 hazatérő fiatal sorsának alakulását és eközben elhallgatja annak a 275 egyetemistának életútját, akik Kanadában sikeresen beilleszkedtek új hazájuk, British Columbia társadalmába. Ők valamennyien befejezték tanulmányaikat, legtöbben szakmájukban szereztek elismerést és megbecsülést, világszerte öregbítették a magyar és az erdész hírnevet.
( Borbély József, soproni egyetemi tanár1991-ben meglátogatta Szilvási Lajost és interjút készített vele, ami megjelent a Kapocsban és több más fórumon is. Az író ott fejtette ki, hogy ő nem megrendelésre dolgozott és Kádár rendszer ideje alatt kívülálló volt.)
Rövid kis csetepaténk után Feri mindjárt barátságosabb hangnemre vált és meghív kelet-vancouveri otthonába. Estére indulunk a Pendl családhoz. Ehhez azonban át kell jutnunk a belváros egy részén, ahol toronyházak, banképületek, bevásárló központok és szállodák fogadnak bennünket. Áthaladunk a Hotel Vancouver mellett, amely a város legpatinásabb épülete ebben a műfajban. Híres történetek fűződnek hozzá, 1939 -ben VI. György király és Erzsébet királyné töltött itt el néhány napot kanadai látogatásuk alkalmából. 1968-ban pedig, amikor némi enyhülés volt tapasztalható a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió kapcsolatában, Alekszej Nyikolajevics Koszigint látták is vendégül. A szálló elé kivonult tüntetők, az elnyomott nemzetek fiai füttykoncerttel, fujolással fogadták a szovjet minisztertanács elnökét. Voltak azonban olyan kanadaiak is, akik vörös zászlókat lobogtattak a magasrangú politikus fogadásra. Ekkor lépett elő egy medvetermetű litván, aki nem sokat teketóriázott és a kommunista érzelmű kanadaiakat egyenkét bele hajigálta a város legnagyobb szökőkútjába. Természetesen a helyi újságok szenzációként tálalták az eseményt. Nem kevésbé volt valódi bulvár hír a sajtó számára, amikor Frank Sinatra és Richard Burton tért be a szállodába egy vacsorára, egyenesen San Franciscoból jöttek tengeri vitorlásukkal. A két híresség már előzőleg alaposan a whiskys pohár mélyére nézett, amikor beállítottak az étterembe, nem csoda, hogy ilyen állapotban óceánjáró hajók egyszerű matrózainak benyomását keltették. A pincérek nem ismerték fel a két viharkabátos férfit, sőt mi több ki akarták dobni őket, emiatt azok óriási patáliát csaptak. Végül, amikor tisztázták kiket láthatnak vendégül, maga a szálló igazgatója és személyzete kért elnézést a két garázdálkodó hírességtől és ingyen díszvacsorában részesítették őket…
(A fényképen Jákóy Endrével üldögélek a kompátkelőben.)

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide