2024
25
03

Kemény fából faragták őket

1988. januárjában hideg szelek fújdogáltak nyugat felől. Meg-megtépték a Tűztorony sasmadarát. Az Előkapu kicsi szerkesztőségének ablakán kitekintve fázósan összehúzódó embereket, az utcaköveken kavargó hópelyheket látott a témára vadászgató újságíró. Ezúttal nem kellett sokat várni, a téma bejött a redakcióba magától is. Széles vállú, mokány testalkatú fiatalember érkezett hirdetést feladni Erzsikéhez az aprókat mindig felvevő hirdetésszervezőnkhöz. Jó szimatomnak köszönhetően rövidesen megtudtam,hogy nem akárki keresett fel bennünket. Borsos Ferenc volt az, aki már nyolcadikos korában felvette a bokszkesztyűt és néhány év alatt ötszörös magyar bajnokká küzdötte fel magát, versenyzett a magyar válogatott színeiben. Alig fél óra alatt megnyílt az az ember, akit pedig a ringben sokszor reménytelen feladattá vált akár megközelíteni is. -Badari Tibor felfokozott támadó játékomat értékelte a legtöbbre. Ma sem félek a kockázattól, a “civil” életben vállalkozó lettem. Egy öreg dózerral kezdtem, nappal inamszakadtáig dolgoztam, éjjel megállás nélkül javítottam. Aztán bejöttek a megrendelések , volt akinek pincét ástam, a tsz-nek kőport bányásztam. Hulladék anyagok szállítását és eltemetését vállaltam. Egy alkalommal a köztisztaságiak fél évre vállaltak el egy munkát, amit én szinte feleannyiért három nap alatt elvégeztem…És amint mesélt ez a barna szemmel huncutul mosolygó fiatalember kezdtem őt megkedvelni, mert többet láttam benne, sokkal többet egy átlag embernél. A cikk három és fél évtizede készült, azóta az egész város, de Magyarország nem csekély része is megismerhette a Borsos céget. Megismerhette nem csupán feltörekvő, szívós és óriási energiákkal rendelkező vállalkozóként, de segítőkész emberként is. Mert nem csupán kíméletlen akaraterővel rendelkezett, de ha kellett mentette a bajba jutottakat is, mint 1987 telén kiskatonák teherautóját vontatta ki a hóviharból, majd kihúzta a bátaszéki tanács behavazott buszát is az árokból. A családjából, felmenőiből, vagy csak önön magából áradt és árad ki ez a féktelen tenni akarás, a veszélyes kihívások szeretete, ki tudja ezt. Mert ki akarna egy többtonnás erőgéppel, lavírozni az omladékos sziklafal tetején, kockára tenni az életét sokszor csak egy elismerő kézfogásért? Ma már Borsos Ferenc mondhatni megállapodott üzletember. Márkás motorokkal, luxus kivitelű autókkal, szép házakkal és miegymással maga mögött. Újabban repülőgépet is vezet, és ha fentről nézi a világot bizonyosan sokkalta többet meglát az emberekből, akiket megismert a hosszú évek során. Családja, barátai vannak. Színes, gazdag életutat járt be. Talán annak köszönhetem,hogy velem is jó kapcsolatot tart immár évtizedek óta, mert mindig őszintén tiszteltem azt, amit saját erőből megcsinált magának. Ő tanított meg egy játékra is, amit bizony nem újságíróként érdemeltem ki nála. Hátat fordított és egy pénzérmét nekem kellett meghatározatlan időpontban ledobnom, hirtelen megfordulva mindig elkapta. Ilyenek voltak a reflexei és talán még ma is ilyenek! Ha fordítva csináltuk nekem soha nem sikerült.
Másik riportalanyom,aki emberként is megnyílt előttem és szinte barátokká válhattunk Geiger Kálmán, az állatpreparátor volt. Ő is akárcsak Borsos Feri magának köszönheti hosszú-hosszú karrierjét. Ő a madarak, az állatok, a természet végtelen szeretetét őrzi mély szenvedéllyel. Amikor kezdte sok irigye támadt, mert megvádolták hogy preparált állatokkal üzlettel. Bármikor nála jártam, és ezt bizony jó párszor megtettem én egy igazi soproni Rambót ismerhettem meg a személyében. Úgy bánt a kutyáival, hogy azok szeme villanására is engedelmeskedtek, úgy szerette a lovait és annyira jól ápolta őket, hogy valamennyi a barátjává vált. A madarakat pedig egyenesen imádja és imádta. Több vadászsólyma volt, akikkel akárcsak kutyáival nagyon komoly európai díjakat is nyert. A kilencvenes évek elejére lovas sólymászat nagy mesterévé fejlődött, akkor még egyedüliként az egész országban. Ami pedig az állatpreparálást illeti, azt olyan fokra fejlesztette, az elmúlt évtizedek alatt,hogy munkái szintén számos hazai és nemzetközi elismerést arattak. Én bizony láttam őt munka közben, néztem ahogy kezei alatt megelevenednek az elpusztult emlősök, hüllők, madarak és valóságos élő csodává, a természet megörökített szépséges szobraivá válnak. Ez bizony művészet a javából,amit a Geiger Kálmán mára fokozott elismerések tűpontjába helyezett. Úgy ismerik, mint a szakma egyik hazai legkiválóbbját. Újabban vadászkutyáival ér el sikereket, best junior, fajta győztes,emlékverseny helyezéseket, és sok minden egyebet. Utazik mindenfelé, példát ad állatszeretetből, mesterségbeli tudásból, az ősi kapcsolat feltámasztásából, ami a ló, a vadászsólyom és a vadászkutya jelképeként teljesedett ki a szívében.
A harmadik különös ember, akinek sok újságcikket köszönhetek Horváth István , a kutyaszánhajtó volt. Huskykkal bizonyított a nem mindennapi sportág területén. Ő is self-made man, akárcsak a másik két riportalanyom. Gyerekkorától fogva foglalkozott a kutyákkal, rájött hogy sok finom érzékkel áldotta meg a sors ahhoz ,hogy szakterületén feltörjön a legjobbak közé. Tagja lett a Terep és Vadászíj Egyesületnek, belépett az ausztriai Északi Szánhúzó Kutyákat tartók csapatába. Volt idő, amikor tizenegy huskyjával naponta edzett. Igaz Sopronban is egyre kevesebb lett a hó, de ő akkor száraz terepen háromkerekű kocsival hajtotta a négylábúakat. A kutyák hámját, és magát a szánt is maga készítette. Felhasználta a nyugati szakirodalmat ehhez. Megszállottként vett részt nagy versenyeken, mint például az Alpokban ,ahol mínusz 22 fokban is sátorban éjszakázott. -Edzettnek kell lenni – mondta. És azt is kifejtette,hogy nagyon sokat tanult az állatok világától, ahol sokkal tisztább és becsületesebb törvények uralkodnak, mint az emberi közösségekben. Nem tudom ,hogy sikerült -e nagy álmát megvalósítania, részt venni a messzi Alaszkai Nagy Díjon, ahol 1100 mérfölddel kell megküzdeniük az indulóknak. De nem is ez a lényeg, hanem, az hogy Sopron nem csupán írókat, költőket, művészeket, tudósokat, zeneszerzőket, színészeket, építészeket, mesterembereket adott a hazának és sokszor a nagyvilágnak is, hanem a küzdelemre született különös tehetségeket, akik maguk sem tudják mi hajtja őket előre. Talán valami ősi energia, ami nagy dolgokat rejteget, ha gazdájuk életmotorjává válik, önmaguk és mások épülésére.

2024
25
03

Aknazár a vasfüggönynél

Igaz sokat írtam a soproni határőrökről, de csupán arról,amit a nyilvánosságra hoztak. A nyolcvanas években még “nagy titkokat ” őriztek. Minden évben elmehettem az állománygyűlésekre, ahol katonás rendben zajlott minden. Utoljára Frankó István ezredes volt a parancsnok, neki számoltak be a beosztottjai a Soproni Határőr Igazgatóság eseményeiről és rendezvényeiről, erről tudósíthattunk akkoriban. Csak később a rendszerváltás után derülhetett fény azokra a titkokra, amelyet persze féltve őriztek, de a szóbeszéd mégiscsak sok mindent a felszínre hozott belőlük . Az aknazár bárhogy is vesszük nagyon sötét ügy volt, amolyan sztálini módszer, de persze aztán ennek is vége lett. A leghitelesebb képet Papp Andrástól a a soproni műszaki század parancsnokától tudhattam meg erről. Ő maga is részt vett a robbanószerkezetek telepítésében ,de aztán a felszedésében is. Mindez a hatvanas évek elején történt, ekkor rakták tele az éles határt az 59-es mintájú, műanyag burkolatú aknákkal. A soproni határszakaszoknál az elmúlt évtizedek alatt százak meg százak szolgáltak. Voltak szép napjaik is,amikor a vasfüggöny átkáról megfeledkezhettek, a katonaélet mást is tartogatott számukra. A tavaszi soproni erdők, patakok, ligetek, harsány zöldbe öltözött tisztások egy-egy esemény nélküli szolgálat ideje alatt még álmodozásra is késztethették az egyébként géppisztollyal, zűrösebb esetekben támadó kézigránáttal ellátott hivatásosokat. A sorállományt pedig arra is,hogy megörökítse szolgálatának idejét. Mint ahogy erről is írtam: Sokan a szolgálat hátralévő napjainak számát, mások szerelmük nevét is belevésték a fákba. Nem lett örök emlék a feljegyzéseikből, hiszen a hatvanas évekből származóak már beleolvadtak a kéreg táguló, növekvő élő szövetébe. Majd a többi, későbbi véset is eltűnik az idő sodrában, miképpen készítőik is. Nem tudjuk milyen volt számukra az az utolsó nap, amikor végre megszabadultak a kötelező sorkatonai szolgálat terhétől. Nyilvánvalóan boldogok voltak. Pedig tágabb környezetükben, a vasfüggönyön túl számukra elérhetetlen, és szinte felfoghatatlan események zajlottak. Talán még énekelni is volt kedvük: “A határra indul már a sok járőrlegény,Búcsúcsókot int utána sok sok női kéz,Száz szál virágszál a sapkájukra hull,Közben a járőr messze elvonul”.
Már csak történelmi emlék, a félelem útja az a szakasz, amit a határsértőnek meg kellett tennie, hogy a szabad világba jusson. A “védelmi rendszer ” így nézett ki pontosan. -A határt megközelítő először egy 180 centiméteres magas kerítésbe ütközött. Az elszántabbak ezen átmásztak, aztán egy 8-10 méter széles nyomsávba jutottak, amelyet homok fedett. Így a nyomai rögtön meglátszottak. Ha ezen is túlhaladt, akkor ért el az aknamezőhöz, amelyre jellemzően semmilyen felirat nem figyelmeztette. A négy-öt méter széles sávban hálószerűen, egymástól méteres távolságban a földben feküdtek a pokoli eszközök. Ha valaki a szerencséjének köszönhetően ezen is átjutott, akkor még egy utolsó kerítés zárta el előle az utat. A kerítésoszlopok tövében várt rá az utolsó megpróbáltatás, itt úgynevezett bokorban ,azaz csoportosan rejtőztek az aknák a kerítésoszlopok tövében. Csak nagyon keveseknek sikerült ezt az ördögi csapdát is legyűrniük. Mégis sokan megpróbálták. Így a soproni K.Géza is, aki egy barátjával vágott neki az útnak pontosan 1965. augusztus 28-án. Így nyilatkozott erről: “Szüleinknek azt mondtuk, hogy a SOTEX művelődési házba megyünk buliba. Mire besötétedett Ó-Hermeshez értünk. Mindkettőnk zakóban, nyakkendőben vállalta élete legnagyobb kockázatát. Kúsztunk az erdőben, a bokrok között, és már elértük az egyik őrtornyot, amikor a félelem úrrá lett rajtunk. Ott remegtünk percekig, nem mertünk neki vágni, de aztán végül úgy döntöttünk , mégis folytatjuk. Bármily hihetetlen, aznap ennek a toronynak két őre súlyos törvénysértést követett el, elhagyták őrhelyüket és a közeli faluba mentek randizni ismerős lányokkal. (Később katonai bíróság döntött a sorsukról.) Mi pedig akadálytalanul átmászhattunk az építmény alatt. Átjutottunk az első kerítésen is. Egyre izgatottabban haladtunk előre, a bokrok ágain fémszerkezetek csilingeltek, aztán hirtelen felsüvített mellettünk egy jelzőrakéta. Ekkor már vártuk hogy elfognak bennünket. De semmi sem történt. Átkúsztunk a nyomsáv homokján, és egy füves, bokros területre értünk, amely mögött ott magaslott a szabadságba vezető utolsó akadály. Társam már húzta fel a kerítés drótját, magam pedig félig Ausztriában voltam…, akkor hirtelen hat akna robbant fel alattunk. Csak az iszonyatos dörejre és villanásokra emlékszem. Órákig eszméletlenül, vérben ázva feküdtem. Társam még háromszáz métert kúszott az életéért, az ő lábszárát letépte az akna. Nyakkendőjével közötte át a combját, hogy ne vérezzen el. Egy katonaorvosnak, későbbi soproni orr-fül-gégésznek köszönhetem ,hogy végre lehúztak az aknamezőről. Öt nap után tértem eszméletre. Ez alatt szüleimet nem értesítették, rengeteg vért kaptam, élet-halál között lebegtem. Még 1968-ban is műtétek sorozatát hajtották végre rajtam. A térdemből földet, bakelitdarabokat operáltak ki. Őrült világ volt az. Kárpótlást az élettől, szép családomtól, feleségemtől, diplomás gyermekeimtől kaptam. Testemen és végtagjaimon hegek sorozatai őrzik a múlt emlékét.
Később a határon is valamivel szebb idők köszöntöttek be. 1969-ben eltüntették az aknazárat. Elkezdődött a vasfüggöny új korszaka, SZ-100 típusú elektromos jelzőrendszert építettek ki. Ennek az volt a negatívuma, hogy túl gyakran bejelzett. Ilyenkor riadót rendeltek el, még akkor is,ha esetleg egy őz vagy vaddisznó volt a határsértő. A laktanyák ellátását, őrzését törzsszázad végezte, volt híradó, és nagy műszaki század a határ védelmi berendezések karbantartására. Tizenegy határőr kerület és 17 határőr őrs volt Sopronban. Az újoncokat az ország minden részéről hozták, volt kiképző zászlóalj, összesen három század. De mindez már a múlté. Az egykori határőrök, a napjainkban már kissé lassan cammogó öregemberként, ősz hajjal és fájó ízületekkel véletlenül elkirándulhatnak egykori őrhelyükig, megdöbbennek azon, hogy a fa még mindig milyen lojálisan magán hordozza egykori emlékeiket, fiatalságukat, érzéseiket, és talán megilletődnek azon, hogy az égererdő Brennbergbánya felett most is madárdallal és finom avarillattal, a soha meg nem álló szélfuvallattal őrzi a határt. Azt a határt, amit nekik is őrizniük kellett annak idején, és amit akkor még vasfüggönynek hívtak.
A Magyar Köztársaság határőrsége önálló közigazgatási szervként 1946-tól 2007-ig állt fenn. Európa többi országában a csendőrséghez vagy a rendőrséghez tartozott, egyedül nálunk őrizte önállóságát csaknem hat évtizeden át.
(A fényképen a Mucki-őrs előtti fák számtalan határőr kiskatona “bejegyzésével”. A felvételt Töreki Tibor készítette.)

2024
23
02

A Fertő tó titkai

Összeszámolni sem tudnám hányszor írtam a Fertő tóról cikkeket a legkülönfélébb sajtóorgánumokba. Természetesen van az úgy, hogy egy hírlapíró kedvel valamilyen témát és azt minden másnál szívesebben teszi közhírré. Számomra ilyen a Fertő tó, amely mindig megragadott varázsával. A nádaratástól a nyári fürdőzésekig, a vitorlássporttól a halászatig minden foglalkoztatott. Igyekeztem megismerni a tóhoz fűződő legendákat, a történelmi eseményeket, de az egyszerű emberek életét is, akik a környékbeli falvakban éltek és élnek ma is. Szomorú és örömteli események egyaránt felkeltették érdeklődésemet. Egy alkalommal öreg halásszal készítettem interjút, aki mesélt a tó nagyjának Ausztriához csatolásáról, a háborúról, a hansági csatornaépítésről, a meggondolatlan vízleeresztésekről. Heiner Ernőt és Litke Alfonzot a sarródi halászbokrok ősi közösségeiről faggattam. Ők valamikor a Madárvártától indították csónakjaikat a halfogásra, kivetették a kerítőhálóikat pontyra, süllőre, harcsára , csukára, míg a hegykőiek és a többiek a püspöktől vagy a hercegtől bérelt vizeken varsáztak. A régi időkben nagy fogások voltak. Idősebb Szigethi István a hegykői halászbokor vezetője elmondta, hogy a harmincas években a soproni piacot látták el élő hallal, de annyi volt belőlük, hogy még a falu melletti úsztatóba is raktak, a későbbi vásárok céljára.
A z őszi és tavaszi halászatok a tó kiemelkedő eseményei voltak – amelyekről rendszeresen hírt adtam a helyi lapokban – de szomorú történet is bőven jutott a Fertőnek. A rendszeres kiszáradások mindig megfosztották a halászatból, nádvágásból élőket a kenyerüktől. Mária Terézia idejében még katonai gyakorló és lőteret is terveztek a vizet vesztett mederbe. Mégis talán a legnagyobb csapást a második világháború hozta el magával. A Fertő tóban még napjainkban is ott lapulnak az iszap mélyén a második világháború légi csatáiban lezuhant, bombázáskor lelőtt amerikai Liberatorok és Mustangok, német Messerschmittek maradványai. Írtam arról is, hogy a petőházi Baranyai testvérpár egy angol Wellington kétmotoros könnyű bombázó légcsavarjának csaknem másfél mázsás agyát találták meg a nyolcvanas években. Ezt nekem is megmutatták. A gép maradványainak nyomára a nádaratók vezették el őket. Szerintük azonban maradt ott még sok más, de egykönnyen nem lehet kiszedni azokat. Nagyon rosszak a terepviszonyok, mindent nád, vastag üledék borít. A gép történetét is tudjuk legalább vázlatosan: 1944. december 20-án egy éjszakai támadás alkalmával még az osztrák oldalon találat érte a brit gépet, és az Hidegség közelében zuhant le a nádasba. A szemtanúk szerint öttagú személyzete a szétrobbanó gépben lelte halálát…
Az idős emberek, a Fertő legelhagyottabb területeit is bejáró nádaratók és halászok azonban több más gépről is beszéltek. Tudtak egy Messerschmittről, amely a Madárvárta-öbölben „nyugszik” évtizedek óta. Egy B-17-es amerikai bombázóról, amely Fertőújlak ( Mekszikópuszta ) közelében, csupán csónakkal megközelíthető helyen alussza örök (?) álmát. Az egyik öreg, sarródi halász sokáig emlegette azt a nagy gépmadarat, amelynek alacsony vízálláskor mindkét géppuskája kilátszik a zsombékból, ma is fenyegető rozsdás csövei farkasszemet néznek az oda tévedővel.
A dokumentumok és feljegyzések szerint azonban legalább féltucatnyi különböző felségjelű repülőgép csapódott bele a második világháború utolsó éveiben a Fertő tó magyar részének vizébe. Azok a pilóták, akik időben nem tudtak kiugrani gépeikből, talán még ma is ott porladnak a roncsok között…
A környéken élők számára nem titok, hogy a háborús évek alatt a tó keleti részében, a nyílt víz fölött gyakorta kioldották megmaradt bombáikat a Liberátorok. Ez azért volt fontos, mert a repülők kiélesített bombákkal szálltak föl, ami pedig harci feladataik után megmaradt, attól biztonságuk érdekében szabadulniuk kellett. Egyik cikkemben arról is hírt adtam, hogy a fertőfehéregyházi (Donnerskirchen) templom volt a bombázások után visszatérő repülők legfőbb tájékozódási pontja.
Megdöbbentő, hogy bár igaz más okból, de a Fertő part teljes elzárása a látogatóktól egy alkalommal már megtörtént a messzibb múltban. 1948-tól egészen 1957-ig tiltott volt a Rákosi öböl megközelítése. A Fertőnek ez a része előbb megszállt katonai övezetnek, majd később a világtól elzárt határövezetnek számított. A vitorlázók ennek ellenére egy alkalommal ( Balogh Pál, Bettelheim Vilmos, Czákler Jenő, Liemberger Pál, Schrantz Mátyás, Tarnay Oszkár, Völgyes Nándor) megpróbálkoztak megkeresni a háború alatt a kikötőkben árván maradt hajóikat és jachtokat, de orosz géppisztolysorozat űzte el onnan őket. Ezekben az években aztán a kikötőt és a házakat többször leégették, a vitorlások legtöbbje is erre a sorsra jutott. Amikor tíz év után először mehettek le a tóra, már csupán néhány a vízből még kiálló kikötőcölöp emlékeztette őket a fényesebb múltra.
A Sosztarich Andrással, Iliás Sándorral készített riportomban azt is megírtam, hogy ” számukra a legfájóbb az volt, hogy egyetlen hajó, egyetlen kormánykerék , zászló sem maradt meg. A Fertő tavi Vitorlás Szövetség végül 1957-ben alakulhatott meg”. Sosztarich András azt is elmondta, hogy abban az évben egy-egy hajó építésére adtak a hatóságok engedélyt. Hajónként hét embernek járt a kikérő, így a vállalatok igyekeztek minél több vitorlást összefabrikálni, hogy minél többen juthassanak ki a tóra. Ők voltak az első “kiváltságosok” egy elborzasztó történelmi korszak első hajózói.
(A fénykép forrása: fertőpart.hu)

2024
23
02

Magyar kertek, magyar gyümölcsök gondozói

A piac minden város tükre. Vannak akik a világot járják, elutaznak a Föld száz meg száz országába, de a piacot sehol nem hagynák ki. Ott értesülnek arról, hogy mit termelnek, mit esznek, mit főznek, hogyan kínálják portékáikat egy település lakói, akik valójában kultúrájukat mutatják be honfitársaiknak és az idegennek. Sopronban rengetegszer írtam a helyi piac világáról. Télen, nyáron, minden évszakban kíváncsi voltam az árukínálatra, a kofák megszabta árakra, az újdonságokra és régi bevált portékákra egyaránt. Talán a legnagyobb élmény személy szerint Ilonka néni volt a számomra. Egy idős asszony, akinek kínálatáért még Bécsből is eljöttek, megkeresték a 66-os standot, mert tudták, házi kertben megtermelt almánál, zöldségnél és szép virágnál sokkal többet kapnak tőle, a virtigli soproni asszonytól,aki viselkedésében, szójárásában a múltat őrizte, egy régi világ módiját, amit olyan jó volt megismerni. Mi volt a varázsa ennek az apró termetű, kedves néninek? Hát maga az élete, ami sok-sok fájdalmat osztott rá az évek sora alatt. Édesapja a Don -kanyarban tűnt el, fia pedig egy karácsonyi szörnyű autóbalesetben halt meg. Binder Istvánné mégsem adta fel. Szinte minden áldott napon ott volt a piacon, reggeltől ebédig a piac volt az otthona. Őt egész Sopron ismerte, váltott vele egy-egy jó szót még ha nem is vásárolt tőle. Mozgalmat indíthatott volna a Sopronban egyre szaporodó bevásárló központok ellen. – Azt vallotta nem tudna megenni egy új-zélandi almát, dél-afrikai körtét, vagy chilei paprikát. – Azoknak nincs íze -mondta. – A jó magyar gyümölcsnek van illata, íze és zamata,amelyek mögött sok-sok gondoskodás van.
Ilonka néni hite, szorgalma és helytállása persze másokra is bőven jellemző volt a városban, és még ma is az. Felmerül itt Barabits Elemér neve, aki növénynemesítőként tett szert, bátran mondhatjuk világhírnévre. Soproni kertjében fél évszázad alatt számos fenyő-, azálea-, páfrányfenyő-, és áfonya fajtát hozott létre. Ő volt egykor az egyetem botanikus kertjének vezetője, adjunktusi címet ért el, így már szinte minden idejét munkájának és szenvedélyének szentelhette. Soproni kertje idővel a növénynemesítők, botanikusok szakmai találkozó helyévé vált. Ottjártamkor, miközben az újságcikkhez szükséges adatokat jegyzeteltem ,nem győztem megcsodálni gyönyörű színvilágú azáleáit, gömbkoronájú páfrányfenyőit, és az észak -amerikai fürtös áfonya bokrokat. Nem sok időm jutott a találkozásra, mert rövidesen újabb vendégek érkeztek, egy svéd tv társaság. Nem volt szokatlan itt ez a forgalom, és nyüzsgés, jöttek ide kollégák a föld minden részéről, valamint újságoktól és televízióktól. Mindenki a híres növénynemesítő csodakertjére volt kíváncsi. Akinek egykori nagy álma nem teljesülhetett, amikor Franciaországba igyekezett, hogy Versailles-ban tanulja meg a szakma minden csínját bínját, de közben kirobbant második világháború. Így hát itthon maradt, itthon bontakoztatta ki istenadta tehetségét. Sopron és az egész világ örömére.
Ha pedig kert, ha pedig növényszeretet és szakmai tudás, akkor nem feledkezhetünk meg Schekulin Miklós tanár úrról sem. Ő a Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskola tanára volt és részben az ő nevéhez fűződik az intézmény országos hírű gyümölcsösének kialakítása. Amikor vele készítettem a riportomat, büszkén újságolta, hogy akkoriban a soproni szakközépiskola és saját kertje őrizte a legrégibb magyar gyümölcsfajtákat. – Sokat köszönhettem a soproni Castanea Környezetvédelmi Egyesület segítségének, ők gyűjtötték össze az anyagot, amit egyéves vesszőkre oltottam, Tizenöt tizennyolc fajta körte és nyolc -tíz fajta almafa született így meg. Olyan egyedeket sikerült így megmenteni, mint például a Hardy vajkörte, a Favrenné asszony körtéje, a búzás körte. Az almafajták is a múlt század elejéről származó nemesítések, mint amilyen a Parker Pepin, a London Pepin, vagy a Kanadai Renett. Ráakadt a már évek óta kipusztultnak hitt erdélyi Batul almára is.
Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a tanár úr nem számított úttörőnek ebben a gyümölcsnemesítő küldetésben. Sopron városa példaadóan már a harmincas években ápolt egy csemetekertet a Lőverekben, számos polgárhoz jutottak el ennek egyedei, amelyeket itt-ott még ma is felfedezhetünk. Ám annyi bizonyos Shekulin tanár úr igazi értékmentő munkát örökített és folytatott tovább, ami a hagyományon és a természet szeretetének alapjain nyugodott.
(A fényképen Binder Istvánné.Magasi Dávid fotója.)

2024
23
02

Faluriport

Leírhatatlanul szép volt ez a valamikori Sopron vármegye. Meseszerűen szép.Mint egy képzeletbeli pajzs úgy állt szemben a nyugati messziséggel.Hófödte hegyekkel, fenyők birtokolta csúcsokkal, éles fogú szelekkel szemben és mindig búskomor magyar álmokkal, amiről csak Ady tudott igazat mondani. Nézegetem Kogutowicz Manó kiterített térképét, amit vármegyénkről készített, amivel a nagy földrajztudós és térképész első igazi sikerét aratta. Vagy talán azzal aratta első igazi sikerét, hogy szép menyasszonyát Kapeller Rózát Sopronba szöktette és itt vette el feleségül ,mert annak dúsgazdag apja nem akarta a lánya kezét odaadni egy jött-ment szegény rajzolónak? Aztán a nincstelen senkiből néhány esztendő alatt világhíres térképész lett. Hajaj Sopronnak megvannak a szívtépően romantikus történetei… De visszatérve Kogutowicz úrhoz, a későbbiekben iskolák, intézmények használták kizárólag az általa szerkesztett térképeket. Földgömbjeit, Németországban , Olaszországban, Szlovéniában is tucatjával vásárolták. Szóval az ő térképét nézem most és csak ámuldozom.Ott a Lajta hegység, a Rozália és a Kisalföld termékeny nyugati földjei, és benne a térképben a gyönyörű Fertő tó még teljes egészében, széltében és hosszában magyar földön. Nincsenek erre szavak! Csak annyi hogy nekem sem térkép -e táj, mint a nagy költőnknek Radnótinak sem volt, de még mennyire nem, nekem is az itt élő emberek adták riportjaim, cikkeim alanyait, és hozzá nem is akárkiket. Róluk írtam, amikor faluriportokra indultam. A nyolcvanas években rengeteg olvasót szerzett az újság ezekkel a hangulatos írásokkal. Nekem a soproni járások egy része jutott, mások valamivel keletebbre indultak sok-sok faluba riport körutakra. Talán nem véletlenül tornázta fel magát a Kisalföld a legnagyobb példányszámú megyei lapok közé. Egy időben elérte a százezret. Magam is élveztem ezeket az anyagyűjtő utakat, amikor az ember reggel autóval indult a kiszemelt községbe és ott délutánig “kalandozott” egyik embertől a másikig, beszéltette a falu lakóit, nyitott szemmel járt és néhány órában megismerte a település történetét, lakóinak életét, jellegzetességeit és gondjait, örömeit. Ott volt például Fertőújlak amelyről leírhattam, hogy “Mekszikópuszta” volt a valamikori neve és Esterházy Pál keresztelte el így a települést, mert a Habsburg háznak nem voltak szép emlékei Mexikóról, ahol Miksa főherceg nem éppen uralkodói házhoz méltó körülmények között fejezte be életét. Ettől fogva a vad, kietlen, elhagyott, Istentől elrugaszkodott tájat a világ bármely részén Mexikóhoz hasonlították, így lett hát eléggé meg nem érdemelten a Hany széli kicsi falu neve is ez. Pedig riportutamon mennyi érdekeset tudtam meg “a kietlen Mekszikóról”. Gombás Tibor községi tanító mesélte el, hogy a 19.század második felében még csak halőr kunyhók álltak itt, mert a Fertő szigetként vette körül a területet, a sarródi kertek aljáig húzódott a mocsaras vize. Aztán jöttek az első telepesek szorgalmas cselédnép ,akik életet lehelek a szikes tavak közé, lecsapolták a vizet, megfékezték a vihartól borzolt nádrengeteget, uradalmi cselédházakat emeltek és megindították a földművelést. Az Esterházyak azonban továbbra sem láttak sok fantáziát a környékben, bérbe adták a földeket, amelyeken Borsodi, Fésüs,Komáromi és az Ürményi család gazdálkodott. Ez is szép és kerek történet a nehéz, ám dicső múltról, de aztán jön a többi ismeret és bővül a kör, kikerekedik a falu históriája. Találkoztam Varga József egykori uradalmi cseléddel, akit még Pomogyban(ma Pamhagen) kereszteltek meg.Tizenkét évesen már négy ökörrel szántott. Azt mondta -Jó föld volt itt, csak hideg, ami soha nem száradt ki, mert alulról mosta a Fertő vize. Pomogyba gyalog is eljutottak az iskolába, de Sarródra csak csónakkal evezhettek át. Főszélről beszélt, amiből telente a félelmetes “orhágy” keletkezett. Meg parttépő szelekről és a déli szélről, amely elhervaszt minden termést, ha érés idején óvatlanul beköszönt. Természetismerő, múltat tisztelő embert ismerhettem meg Jóska bácsi személyében, és nem ő volt az utolsó ilyenfajta nyilatkozó, mert ezek a riportok felhozták a különös tudású és büszke tartású régieket, akik már régóta csontjaikban porladnak a környék temetőiben.
Írtam én a “börgöci”, vagyis ebergőci emberekről is. Na itt is világraszóló történettel találkoztam. Merthogy Ebergőc egykori urai, úgy a 14. század közepe táján Nagy Lajos királyunk ezüst tallérjait hamisították galádul és minden gátlás nélkül. Persze mi más, mint a bitófa tett pontot életük végére. Aztán ottjártamkor megcsodálhattam a falu legöregebb házát, aminek szemöldökfájába is bevésték: Böröndi Pál 1830. A ház akkori tulajdonosa még Solymosy báró uradalmán dolgozott. Aztán szót kapott Bokán Imre, meg Róbert Ferenc és Németh József is, akik Börgöc nevezetességeit mutatták be: a Harasztallát, a Süllősi rétet, az Aranrétet meg a Seggremászót. Emlékszem júliusi meleg volt, tikkasztó hőség, de boldog érzés volt megörökíteni azokat az embereket, akik egy ősrégi település hagyományait őrizték. Ők védték és adták tovább a pünkösdölés, a búcsú, a “pimbor” régi szokását, ez utóbbi pedig a lagziba hívatlanul érkezők szószólójának köszöntőjét jelenti. Milyen ritkaság ez is, ha nem jártam volna 1984 nyarán faluriporton Ebergőcön, akkor ma ezt sem tudnám. És erről sem írhattam volna.
Nemeskér, Sopronhorpács, Fertőszentmiklós is sorra került, meg még számos falu, melyeknek egy kicsit a titkát is megfejthettem, miért volt ott jó élni, mi jellemezte az ott élők mindennapjait, és hogyan boldogultak azokban a nyolcvanas években. Emlékek, találkozások, vallomások és sok-sok érdekes történet. Talán ha egyszer mérlegre kéne tennem, hogy a Kisalföld című újságnál eltöltött évek alatt mi volt az, ami miatt leginkább érdemes volt tollforgatónak lennem, akkor elsők közé a faluriportokat helyezném, hiszen azok kicsit már az irodalom műfaját is megérinthették.

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide