2018
25
10

Az Anna teherhajó pusztulása

Negyedik részlet új könyvemből, amely december elején jelenik meg. Egy család sorsjátszmái kétszáz év tükrében. Főszereplője egy híres magyar orvos-kórbocnok, Arányi Lajos György, akinek családfája és utódai is továbbviszik az elmúlás, a halál kérdéseit faggató sorjátszmákat. A végig izgalmas és komoly filozófiai gondolatokat felvető kötet valójában kétszáz év családregénye is egyben. Küzdelmekkel, szerelmi drámákkal, történelmi viharokkal keretezve.

Az Anna teherhajó pusztulása

 

1896 júliusának egyik kora délutánján Arányi-Rechnitz Tamás nyugodt mozdulatokkal kormányozta a hajóját lefelé a Duna sodrásában. Jó félórája már elhagyták Komáromot. Gyorsan haladtak, fűtötték a hajó kazánját rendesen, a kémény hosszú fekete füstcsíkot gomolyogtatott az ég felé. A kidolgozott izomzatú férfinek még otthon járt az esze. Az asszonyra gondolt, akit egy órával ezelőtt még ölelt. Szájában érezte a nő érett illatát. Felidézte duzzadt ajkának érintéseit, alig kicsit megereszkedett telt kebleinek látványát, ölének forróságát. Elégedett volt magával és a családjával. Szinte már büszkeség feszítette mellkasát, pedig csak 25 nyamvadt ezüst forint lapult zsebében.

-Sebaj, ha leszállítjuk, az árut 200 üti a markunkat. Jó fiúk ezek itt a hajón, gyorsan végzünk az úttal.

Nem az első fuvarjuk volt ez. Igaz többnyire gabona szállítására szoktak vállalkozni, abból nagyobb a kereslet, jobban kifizetődik, de a gyapjú is jó áru, csak a kirakodásnál kell majd jobban figyelni. Lassabban és óvatosabban kell bánni a daruval. A Duna víz utánozhatatlan illata mindig jó kedvvel töltötte el, most is érezte hűvösségét. Halszag és iszapszag vegyült bele. A parti táj szinte elröpült mellettük. Már látták a neszmélyi szőlőhegyeket, az almási kőpite pedig napfényben fürdött. A vízsodrából keletkezett szigeteken halászok szárították hálóikat, tüzeket gyújtottak, hogy halászlét főzzenek a frissen fogott pontyokból, amelyeket bárkákban tároltak a hűvös part menti füzesek alatt. A készülő halászlé illatából nagyokat szippantott Rechnitz Tamás, homlokára verítéket csalogatott a nyár fullasztó melege,de ez most cseppet sem zavarta

A fülledtséget délután fél háromkor alattomosan rezdülő szellők hajtották el. Fekete-sárga felhőpamacsok lovagoltak az égen. Párába öltöztek a hegyoldalak a bal parton és néha megmordult az ég, messziről jövően, tompán és figyelmeztetőn. A hangok aztán felerősödtek és egyre gyakrabban cikáztak át a villámok a pati és az izsai dombok felett, északról közeledett a vihar. Alig tíz perc alatt sötétség borult rájuk. Mire a Dunaalmási vízimalom vonalába értek viharossá fokozódott a szél. Az ólomszínű vízfelület semmi jóval nem bíztatott. A tehergőzös öttagú legénysége már nem gondolta, hogy nyugodt útjuk lesz.

Arányi Tamás éppen balra fordított a kormányon, hogy az erős sodrásban jobbra tartó hajót egy homokpad irányából elhárítsa. Ekkor szakadt le az ég. Jéggel jött az eső, szinte sistergett a vén Duna tükrében. Már nem lehetett látni egy-két méternél tovább. A viharos szél ritkán tapasztalt erővel csapott le. Még a huszonhárom kilométerre fekvő Komáromban is fákat döntött ki a szél, háztetőket bontott meg őrült tombolásában. A kis hajó is egyre veszettebbül himbálózott a haragossá gerjedő hullámokon.

-Hé, Tata ez nem lesz akármi!- üvöltötte a 62 éves Balogh Jánosnak a kormányos.

– Bizony nem! – morogta fogai közt az öregember, akit messze a Duna mentén a legtapasztaltabb hajósnak ismertek.

Pillanatok alatt bőrig áztak, de ezzel most nem törődhettek. Az erősödő hullámok döngetni kezdték a hajó oldalát, a következő pillanatban aztán már kapaszkodniuk kellett.

-Megkötöm a bálákat! – üvöltötte Tata, de hangját szétmorzsolta a vihar dühe.

– Tegye azt és csak kitartás, Budára jutva mindenkit meghívok egy matróz rumra!- biztatta a többieket Arányi Tamás.

Hárman már lenn küzdöttek a hajó raktárban. A gyapjúbálák vészjósló táncot jártak. Időnként a víz is átcsapott a hajó oldalán, zöldes tajtékát szétterítve a tat fedélzeten, mindenáron meg kellett akadályozni, hogy a bálákig eljusson és kárt tegyen a gyapjúban. Rongyokkal és szalmával torlaszolták el az útját. Ötezer tonnát kellett volna a szombat reggelre a pest-budai kikötőbe szállítaniuk. De a hullámok egyre többször átcsaptak a hajó mellvédjén. A szegény ördögök már lábszárig vergődtek a bezúduló vízben. A kétezer korona értékű rakományon járt az eszük, meg hogy a tulajdonos mit szól majd ahhoz, hogyan vigyáztak az árura. Amikor a kazán ajtajáig felért már a tajték, a fűtő kétségbeesetten próbálta a gőzt kiengedni, de erre már nem maradt elég ideje. A hajó hatalmas ütést kapott baloldalról, mindannyian tudták, homokzátonyra futottak. A víz iszonyú erővel zúdult be a léket kapott uszályba és felborította az amúgy is egyensúlyát vesztett rakományt. Zsákok röpültek széjjel, hevederek szakadtak. Csurgó István fedélzetmestert arcul csapta az egyik elszakadó ujjnyi vastag kenderkötél, patakokban eredt el vér az arcából, de még mindig a bálákat próbálta kitámasztani.

– Az anyja keservit! Itt döglünk meg a Duna közepében!

Hirtelen meghanyatlott és a víztől súlyos bálák, mint a dominó kockák, sorra rázuhantak. Egy darabig állta a csapásokat, de a negyedik zsák után már hasra vágódott, aztán többé nem tudott kimászni alóluk. Hiába is próbáltak segíteni rajta, az átázott bálákat mozdítani sem bírták. Elsőként fulladt meg a motoros aljában. A két rakodó ezt látva kétségbeesetten próbált felmászni a megdőlt hajólépcsőn.

-Kijutni innen! – ez volt minden gondolatuk.

Hiába! Odafenn a fedélzeten azonban még két ember elkeseredetten küzdött az egyre jobban oldalára dűlő hajóért. De a helyzet reménytelennek tűnt. Ezt most már Arányi Tamás is belátta. Tudta, hogy elveszett a rakomány, elsüllyedhet a hajó és most már csak az emberéletekért volt érdemes küzdeni, az utolsó pillanatig. Ezért ráparancsolt az öreg hajósra, aki már nem egy útjára elkísérte, de soha nem gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó:

-Tata ugorjunk!

De az öreg Balogh János csak dermedten bámult vissza rá.

-Na, jöjjön már! Ennek a hajónak már úgyis vége. Menekülnünk kell!

Aztán Arányi Tamás ugrott is a hajóból, de ekkor robbant fel a kazán. A kormányost pehelyként emelte a magasba. A tűzesőt még látta a szeme sarkából, meg az öreget, amint erejét megfeszítve kapaszkodott a süllyedő- rázkódó gőzös fedélzetébe. A kormányosnak csak egy vállpánt maradt görcsösen összeszoruló markában a Tata zubbonyáról.

-Végünk! – futott keresztül benne a felismerés.

Aztán a hideg örvénylő víz erejét érezte megfeszülő testén. Örvény húzta le a mélybe, de tapasztaltból ismerte, csak úgy kerülhet ki a hatalmából, ha mélyre úszik a forgó alá. Ez mentette meg az életét. Az örvény megpörgette, mint egy bábut és lehúzta a mélybe. Hagyta, inkább legyen a játékszere, mint a halála, és jól számított, egy perc sem telt el, erejét megfeszítve felúszott a felszínre. A hajót kereste, de csak a hullámokon hánykolódó roncsokat látta mindenhol. Majd Csurgó Istvánt és Balogh Jánost kutatta szemével, de a zöldes- szürke hullámok elrejtették mélyüket. A többieket sem találta sehol. Egy derékvastagságú támasztógerendába kapaszkodott bele és dideregve várta a vihar csillapodását. Fél órába sem tellett, amikor már biztonságosan a part felé úszhatott. A víz erős sodrása magával vitte Neszmély vonalába. A templommal csaknem egy vonalban kivergődött a vízből és elnyúlt a nedves fövenyen. Hullámok mosták összegémberedett lábát, tüdeje zihálva fújta belé az életet, megnyugodva hallotta a délutáni vecsernyére hívó harangot.

Másnap hírül adták a komáromi lapok az Anna gőzös legénységének tragédiáját.

„A hős matrózok a végsőkig küzdöttek az elszabadult elemekkel, de végül mindannyian a hullámsírban lelték halálukat. A tehergőzöst pedig végleg elnyelték a Duna haragos hullámai „– írta az egyik bulvár lap.

Arról már nem tudott senki, hogy a hajó tulajdonosa Arányi – Rechnitz Tamás hová tűnhetett el. Egyedül őt nem találták meg a következő napokban. Ki tudja hová vihette az áradat? A komáromi kikötőben fekete lobogót húztak a zászlórúdra. Megkezdték az önsegélyező pénztárba a gyűjtést az özvegyeknek és árváknak. A rakományt szállíttató gyapjúkereskedő kártérítési ügyének rendezését elindította az egyik biztosító.

Csupán másnap éjfél után vergődött haza a hajó tulajdonosa. Szekérrel vitte át a kompon egy gabonakereskedő a folyó túloldalára. Tamás uram semmit sem árult el neki a kilétéről. A szekeres gazda nincstelen nyomorultnak nézte, de mert jószívű ember volt segített neki egészen a komáromi óvárosig bejutnia. Ruhája még akkor sem száradt meg teljesen, a szerencsétlenség iszonyú súllyal nehezedett lelkére. Társainak elvesztéséért önmagát okolta. Miért hajszolta őket annyira, miért siettek olyan eszeveszettül a Pest-budai kikötőbe?- gyötrődött háborgó gondolataival. Pedig tudta az árut, ha nem időben szállítja le, húsz ezüsttel kevesebbet kap. A pénz pedig már nagyon kellett volna nélkülöző családjának. Most azonban semmije sem maradt. Még az a huszonöt ezüst is elveszett, amit mentéje zsebében őrzött, mert amikor felrobbant a gőzös kazánja és kivetette őt a detonáció ereje, valamibe beleakadt a ruhadarab, csak ingestül merült a Dunába.

Három gyermeke volt. Két ikerlány, Verácska és Ilonka, bátyjuk pedig János. Felesége csinos szőke asszony, Anna, aki az utóbbi időben a nehézsorsú emberek beletörődöttségével élte mindennapjait. Naponta járt a piacra, hogy megszabaduljon a jobb idők néhány kacatjától. Férjének azt hazudta, megbízásból árusít, ezt-amazt csinos krajcárokért. Arányi-Rechnitz Tamás minden idejét a hajójának karbantartása töltötte be és a gond, hogy miből fizeti majd ki a kölcsönt, amit az Anna teherhajó személyzetére kell költenie. Plusz még a szenet, amiből a kazánfűtését oldotta meg. Mindez annyit tett ki, hogy a szállításért kialkudott 200 forintból csak nyolcvan forint maradt volna. Most pedig még a zsebében tartott huszonöt is semmivé vált egy átkozott vihar következményeként. És a halott társai, azokkal hogyan számol majd el a lelkiismeretével? Tudta ezt a terhet egy életen át hordoznia kell.

Megtörten kopogott házának ajtaján és asszonya csak sokára érkezett ki, lámpással a kezében, rémült arccal kutatva, ki jöhetett ilyen késői órán a házukhoz. Egy napja tűnt el a férje és ez alatt a poklok minden fájdalmát átélte. Csak a reményt táplálta, már-már végső összeroppanását megakadályozva, hogy egyedül az ő férje urát nem találták meg a hajószerencsétlenség után kutatók. Nem verheti már tovább a sors, Tamás csak tán életben van.

-Hát maga az! Drágám, édesem!- sikoltott fel Tamást felismerve. Kitépte a kaput, belevetette magát a férfi karjaiba, majdnem felborultak, együtt zokogtak percekig. Csupán Jánoska háttérben feltűnő alakja csábította őket a gyertyafényben világító házba.

– Megjött édesapám. Hála az Úristennek! – kiáltotta a tíz esztendős fiúcska. Rohant ő is az apjához egy ölelésre. Jöttek aztán a lányok is, és mind csókolták, ölelték egymást a hajnali szélben. Úgy összegabalyodtak, mint akik a halál torkában új esélyt kaptak az életre. Márpedig ez volta színtiszta igazság.

Amikor pedig a gyerekek boldog álomra hajtották fejüket, mert édesapjuk megérkezett, a biztonság légköre újra betöltötte a kicsiny házat. Arányi – Rechnitz Tamás pedig felesége ölelő karjaiban újjá született.

-Ne bánja, édes uram azt a hajót. Valahogy csak megleszünk a továbbiakban is. Az emberein, szegényeken pedig már úgysem tud segíteni. A sorsuk ez volt, amiről maga a legkevésbé tehet. És Tamásnak be kellett látnia, hogy a feleségének igaza van. Hát, ha a hajóból nem lehet, már megélni mást kell keresnie. És ügyes ember lévén néhány nappal később már egy ácsmester mellé szegődött el. Jó keze volt, értett a munkához. Komárom városában pedig el kellett a jó tetőfedő. Sorra bújtak ki a házak a földből. Növekedett, fejlődött a város, hiszen kereskedelme mindig is jó erőben tartotta.

 

Fotón: A Duna gőzös, amely ugyancsak hajószerencsétlenség áldozatává vált

 

A könyv előrendelhető a kuntz.zoltan@gmail címen vagy facebook oldalamon!!!

Az új kötetet ezúttal is az Oriold és Társai könyvkiadó jelenteti meg!

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: