2020
18
05

Az elveszett Édenkert

A középkori filozófus, Roger Bacon szerint a kertészkedés a legnagyobb tökély. Igaza lehet, pedig a kertészkedés örök küzdelem is. Harc a kártevők, az időjárás viszontagságai, és az idő múlása ellen is. A kertben az elveszett Édenkertet keressük, még ha ez nem is tudatosul a legtöbb esetben mindnyájunkban.Az idei tavasz mindenben ellensége volt a kertnek. Sivatagi szárazság, por és szélsőséges hőmérséklet ingadozások. Volt hát bőven küzdelmem a saját kertemben is. Pedig a Korona vírusnak köszönhetően, időm akadt rá bőven. Nem az idén mutatja legszebb arcát a kertem, de meglepetésekkel, örömforrásokkal most is teli. Elnyíltak a tulipánok, pedig gyönyörűek voltak. Csak száradó levelei maradtak a jácintnak, és a megduplázódó tőzikék is messziről integetnek már. Most valami érdekes szünet állt be a virágzás folyamatában. A rendkívüli szárazság csak rövid időt adott a szirombontásra a rózsának, valahogy a harangvirágok és a violák sincsenek igazi formában. Ám a kiábrándulásra semmi ok, mert újabb rózsák bimbóznak szerényen és a pünkösdi rózsa is betartja évszázados menetrendjét. Amint kerti házikóm közelébe érek a citrom virágai ontják buja illatukat , egy kis dél-olasz hangulatot megidézve és az irodalomból eszembe juttatva Goethe- ét, aki áradozott az itáliai citrom- és narancsligetekről. Évtizedek alatt úgy rendeztem, hogy nincs nap, és nincsen hét, hogy valami nem nyílna, ne szépeskedne, illatozna valamelyik ágyásban, sarokban, kőfal mentén, vagy járdaszegélyen. Az igazi kert meglepetésekkel és vidámságokkal teli. És persze története van, egy-egy virágnak, bokornak, dézsás növénynek, mert az ember visszaemlékezhet, honnan származik, ki adta, hogyan szerezte be, miként vált a közösség részévé. A közösségé, mert meggyőződésem, hogy a növények közössége sem fejletlenebb, mint az emberi közösség. (Sőt!) Vannak régi telepesei egy kertnek, öreg fák és meghonosodott bokrok, virágok, amelyek szilárdan állják a sarat, kipusztíthatatlanok. És vannak tünékeny, törékeny egyedek, amelyek már az első megpróbáltatások után feladják. Túl kevés vizet, vagy éppen túl sokat kaptak, nem érte őket elég napsugár, vagy akár túl sok is, rossz szomszédot fogtak ki, elrabolta tőlük a tápanyagot egy agresszívebb faj. Nem utolsósorban rosszul bánt velük a kertész, nem azt adta, amit vártak tőle. Ezért csalódtak és végül felszívódtak a nagy, közös, mindig hívogató létterükbe, az örök anyaföldbe…

A minap egy öreg kertésznél jártam. Újdonságokat kerestem nála. A jó öreg már alig tudott járni, csoszogva barangoltuk be birodalmának tájait, de fakó szemében felcsillant az öröm, amikor megidéztem húsz évvel ezelőtti első találkozásunkat. Milyen más volt akkor még ez az ember. Friss járású, energiával telt és élettel áldott. Most nyolcvan jócskán  elmúlt. A kertje már nem a régi, nincs ereje és energiája rá, de szemével még mindig hatalmas szeretettel simogat minden fát és bokrot, virágot és növény ritkaságot. Ezek a csodás lények majd túlélik őt. Ebben ő is biztos. És bármi sorsa is lesz, majd kertjének, szíve és keze nyoma mégis fennmarad, néhány különös túlélőben, mert ilyenek a növények között is mindig akadnak. Ez a virágszerető, ép lelkivilágú, kedves öregember is  egész életében az elveszített Édenkertet kereste, mint mi mindannyian. Ám azt gondolom, ő azok közé tartozik, akik egy kicsit meg is találták azt hosszú életükben.

 

 

ez is érdekelheti


Szóljon hozzá

Támogassa a szabad véleményt! Támogassa a független médiát!
A részletekért kattintson ide

%d blogger ezt szereti: