Az emberi őszinteségről
A legtöbb ember,amikor megszületik és amikor meghal,akkor a legőszintébb magával. Az apróság sír, mert védtelennek érzi magát az anyai burokból kiérve. A haldoklónak pedig nincsen több esélye az életre, ezért szembe kell néznie önmagával. És mégis vannak olyanok ,akik még az utolsó percükben is áltatják magukat. Haraggal szemlélik önön pusztulásukat. Hiszen hogy juthattak ide , a birtoklás, a fény, a hamis képzetek világából, Szörnyű az a kis hely ,ami a túlvilág kapuja, rideg és félelmetes. Úgy hiszik ők mindenről jól gondolkodtak, ők mindenben másoknak is adtak és adtak. De nem így van mert adni soha nem elég, és rosszat adni a legnagyobb bűnök közé tartozik. Most is adunk majd karácsonykor. Ajándékokat, örömet vadászunk a hozzánk tartozók és a közel állók arcára. De lehet,hogy szívünket nem nyitjuk meg és ezt már észre sem vesszük. Igen milliók nem nyitják meg szívüket és tévelyegnek hamis eszmék között ebben a megromlott világban. Nem látják a lecsupaszított igazságot. Hogyan lehet elviselni két világháborút és most Hazánk mellett a naponta szenvedők sebesülését és halálát. Hogyan lehetséges ez a borzalom?Szemet hunyunk felette, elfogadjuk már és szinte hétköznapunk részének tekintjük, mint a reggelit, vagy a nagytakarítást. Hol az Isten? Akinek ki kéne nyitnia milliók szemét? Hát hol van? Ott a szívünkben és a lelkünkben. És ha még tudunk őszintén sírni és nevetni, és még látjuk mi a rossz és mi a jó, különbséget tudunk tenni, akkor adni is tudunk és egyetlen mosollyal, egyetlen csodálatos döntéssel magunkat és a világot megmenthetjük. Igen! Megtehetjük,mert embereknek teremtettünk. (A képen Jézus megkísértésének hegye.)